Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

A holtponton túl a Téli Mátrán

Turista Magazin 2017.01.31.

Ha a tél és a Mátra - kart karba öltve - összefog, abból komisz dolog is kisülhet. Idén ez történt. A közismert és népszerű teljesítménytúrán alaposan meg kellett küzdeni az elemekkel. Az eredmény: sokéves mércével tekintve is gyenge statisztikai átlagok. Itt nemcsak a szintidőn belül (vagy túl) beérkezők, de még azok is keményen megdolgoztak a teljesítményükért, akik feladták.

Január elsején - a Himnusz és a pezsgő után - mindjárt a PC-hez siettem nevezni, a (kötelező) lehetőség ugyanis ekkor nyílik meg. Az esemény népszerűségét mutatja, hogy a 223-as kódot kaptam.

 

Fotó:Gombos Kálmán
Fotó:Gombos Kálmán


A szombat reggel azokat igazolta, akik havas, hideg indulást jósoltak. Fél hétkor mínusz tizenegy fok a hőmérséklet, amikor az iskolához érkezünk. A nevezési sor vége az udvaron, toporgunk a hidegben, de gyorsan be- és előre jutunk, mondom a kódom, markomba nyomják az itinert, feliratkozunk a hetes rajtolókhoz. Aztán újra az udvaron, ahol egy csoportkép után nekiindultunk (ki-ki a saját tempójában) a nagyjából maratoni távnak. Hatfős csapatunk mind az XL távra tette le ugyanis a voksát, bár voltak, akik az L-t is esélyesnek gondolták. De hát majd meglátjuk, legkésőbb a Vörösmarty turistaháznál még mindenki eldöntheti.

 

Fotó:Gombos Kálmán
Fotó:Gombos Kálmán


Öcsémmel és Rolanddal együtt kanyarodtunk le a rövid aszfaltos bevezető után az erdei útra, hogy a száraz út után belecsapjunk a lecsóba. Vagyis a hóba: itt már jó pár centis volt, ami később aztán hízott. Szűk ösvények, sorokban előreigyekvő emberek, a hó elég jól járható, csúszásgátló most itt még nem kell. Aztán a sor lassul, a tempó csökken, de nincs nagyon hol előzni. Vagyis hát csak a hóban, de az a hó nem pár centi, meggondolandó. Sok ifjú titán nem habozik, belevág, a többiek sora kígyózik tovább, lassan. Aztán kicsit nyíltabb szakasz jön, gyorsan élünk is az alkalommal, belefutunk, előzünk. Elénk kerül a cserkőbánya, az idő kissé ködös, kilátás most sincs, de megszoktuk. A kis patak - pontosabban a jege - persze kitűnően járható, ami előrevetíti, hogy majd Lajosháza előtt sem lesz efféle gond. Nincs is, a híd száraz, a patak betonra fagyva várja az olvadást.

 

Fotó:Gombos Kálmán
Fotó:Gombos Kálmán


Első ellenőrzőpont, most is roppanó, finom almával, így továbbra se kell a folyadékhoz nyúlni, egyelőre ezzel megleszünk. Az alma lassan fogy. Nem is annyira mérete miatt, hanem mert nekivágunk az első komolyabb emelkedőnek. A hó mintha vastagabb lenne, a sor hosszú és lassú megint, az áhított Üstök-fő csak nem akar elérkezni. Nem értem, háromszor mentem itt már fel, közelebb van az. Na, ez az érzés ma még párszor elő fog jönni. Ha az előttem haladó nyomába próbálok lépni, az instabil, és nem jön ki a ritmus, a tempó, ha meg közbenső helyre, akkor csúszkálok ide-oda, plusz a vastag hóba kell nagyobbat, nehezebbet lépnem. Választhatok.

 

Fotó:Gombos Kálmán
Fotó:Gombos Kálmán


Csak-csak megérkezik aztán a sárga sáv, majd az erdészeti út is. A fák alighanem itt a legszebbek, rajtuk vastag zúzmara, fent meg a ragyogó kék ég. A zúzmarából jut szépen a szakállamra, sőt, a szempillámra is, vicces látvány. Aztán sárga jobbra el, helyette piros kereszt, megint szűkebben, megint havasabban, megint lelassulva. Lassú vonatozás, balról-jobbról nagy hó, választhatok. Hangos páros éri utol a mögöttem haladókat, meglehetősen magabiztos vérprofik, egy ideig hallgatom, milyen nagyszerű legények, aztán megunva aztán megunva ezt is meg a vonatot is, előzésbe fogok. Emelkedőn, vastag hóban, aha. Mert nekem ez annyira kellett. Mindenesetre jön egy kis felüdülés: üres út és csend. El se hiszem: megjön a műút. Sokan szusszanunk itt egyet, én is bevárom a fiúkat, ők türelmesebbek voltak. Vagy csak kevésbé bolondok, mint én. 

 

Fotó: Gombos Kálmán
Fotó: Gombos Kálmán


Átvágunk az úton, havas, meredek emelkedő jön. Itt már a balról megérkező piros sávon megyünk, mellőzzük jobbról az Átal-kőt, és megérkezünk a zöldre. Ami aztán szépen be is visz a faluba, Mátraszentimrére, ami elénk tárul. Pompás látvány, meg hát a várható eszem-iszom ellen se tiltakozom, főleg a forró tea vonz. Meg is kapom a zsúfolt helyiségben, remek zsíros kenyér társaságában, és meglepetés: forró Red Bull. Na, ilyent se láttam, ittam még, óvatosan iszom két kortyot. Az íze finom (majdhogynem forralt bort idéz), és igazán jólesik. Iparkodok kifelé, sajnálom az időt, ami fogy, meg bemelegedni se akarok, kihűlő izmok mellett. Furcsa ellentétpár, de igaz. Itt utolér és becsatlakozik hozzánk Kata, fővárosi kolléganőnk is. Remek futó és túrázó, jó lesz együtt menni vele, biztos vagyok benne.

 

Fotó: Gombos Kálmán
Fotó: Gombos Kálmán


Havas, meredek emelkedő jön, vonatozással. A vonatok tempója fordítottan arányos az emelkedőkkel, nyilván. És mivel Galyatetőre tartunk, nincsenek illúzióim. Ehhez mérten ballagunk előre, időnként ügyes előzők nyomába lépve magam is próbálkozok, aztán néha egészen jól jön ki, néha meg bánom az elvesztegetett energiát. Felbukkan szemben a Piszkés-tető, hoppá, itt az OKT! Elpillantok balra: igen, a Mátrabérc, az arra megy. Emlékek bukkannak elő, de aztán jobbra nézek, most ez az irány, hajrá, Galyatető!

 

Fotó: Gombos Kálmán
Fotó: Gombos Kálmán


Itt vannak a fenyvesek, a tavalyi ronda köd helyett most szikrázó kék ég, elhagyjuk a Csillagvizsgálót. Tovább, fel, széles út, saját tempót mehetünk, mekkora áldás! Balról hátborzongató, elképesztő panoráma tárul elénk. A legszebb pontokon kijárt nyomok, csapások, igen sokan megtették ezt a kis kitérőt egy-egy rácsodálkozás, fotó kedvéért. A tekintet egészen a Tátráig vándorolhat, alul ködpaplan, fent meg a gyönyörű, kék ég. 

 

Fotó: Gombos Kálmán
Fotó: Gombos Kálmán


Aztán jobbról mellőzzük a Galya-tetőt, és előttünk a Péter-hegyese, meg a híressé vált kilátó, meggyőzően tornyosul előttünk-felettünk. Bizonyára remek kilátás fogadna odafent, de az órámra pillantva ezt az ötletet azonnal elvetem. Az idő ugyanis vészesen fogy, a tempó igen szerény, majdhogynem aggasztó. Így hát lezúgunk a lépcsőn, fotózunk és megkapjuk az újabb pecsétet. Balra el, a parkoló sarkánál újabb fényképek, gyönyörű a Kékes a háttérben, megpihen a szemünk a torony látványán. Igen, fel, oda. Csak előbb le. Meg is kezdjük, vastag hóban, csetlek-botlok, persze nem csak én. Vakító napsütés, szemből, metsszük az utat, próbáljuk tolni a tempót, de azért irigykedve emlékszem vissza a 2015-ös tempónkra, amikor szinte percek alatt tudtuk le ezt a szakaszt. Hát most nem. Nagyon vigyázni kell, a vastag porhó ápol és eltakar, követ és sziklát, gyökeret és faágat egyaránt. Lenyűgöző kilátások előre és balra, és újra hajrá. 

 

Fotó: Gombos Kálmán
Fotó: Gombos Kálmán

 

 

Fotó: Gombos Kálmán
Fotó: Gombos Kálmán


Kata közben előbbre tart már; többet fut és kevesebbet fotózik. Közeledünk a Nyírjesi erdészházhoz, igen szép környék, az egyik kedvencem. A hatalmas fenyvesek és farakások között kanyargó út, a pompás illat évek óta meghatározzák ezt a szakaszt. Itt a Som-hegy oldala, lesz majd egy kis ellenőrző pont, fel kell oda mennünk, ha nem is a tetőre.

 

Fotó: Gombos Kálmán
Fotó: Gombos Kálmán

 

Amit most annyira nem bánok. Nehéz így is felevickélni a mostani körülmények között. Aztán tovább, le, műút és számolgatás. Rájövök, hogy rosszul állunk. Konkrétabban: igen rosszul. Életemben először merül fel komolyan a lenevezés gondolata. Merthogy ugye előttünk a Vörösmarty Fogadó, ahol választhatjuk az L-távot is - Kékes nélkül, nagyrészt ereszkedéssel. Megosztom a fiúkkal az aggodalmaimat, ők meg velem az optimizmusukat. Naná, mennyivel könnyebb nekik: az ő talpuk nem fáj. Az enyém sajnos egyre jobban. Emellett átázott a cipőm is, és végigfuttatom az agyam a következő kilométereken. Nem túl rózsás a kép. Hát ez most holtpont, nincs mese. 

 

Fotó: Gombos Kálmán
Fotó: Gombos Kálmán


A kislányomra gondolok, és ő dönti el a belső harcomat. Nagyon kitartó, szívós kiscsaj, de pár túrán már billentettem át holtpontokon. Hát most ő teszi meg ezt nekem, a távolból. Így hát a nyüzsgő, meleg és nagyon csúszós turistaházból kiérkezve jobbra fordulok. XL. Mindent vagy semmit. Nekivágunk a Kőris-mocsárnak. Szerencsére a dágvány most nem látszik, egy-egy apró foltot tudunk csak mutatni Rolandnak, hogy hajjaj, tud ám ez ilyen is lenni. Ellenben vastag porhóval és szűk ösvényekkel találkozunk. 

 

Fotó: Gombos Kálmán
Fotó: Gombos Kálmán


A Pisztrángos-tó itt van, egészen közel. Vagyis az előző években valahol itt volt… Most már kötélidegzetű öcsém is elkezdi hiányolni. Hajjaj, akkor itt valami gond van! Kanyargunk, kicsit hullámzik is a terep, a kis tó még mindig sehol. Aztán csak-csak előbukkan, bodor füst száll fel, vidám hangú pontőr köszönt, mint mindig. Eszembe nem jut zsírt kenni, mint teszik páran, helyette gyümölcspüré és izó jön; jó kis űrkaja. És a kék kereszt, meg az Északi Oldal.

 

Fotó: Gombos Kálmán
Fotó: Gombos Kálmán


Természetesen vastagon havas, természetesen nagyon szűk, és természetesen vonatozunk. Nagyon lassan. Olyannyira, hogy időnként meg is állunk. Ziháló emberek néznek felfelé, és néha egyszerűen csak annyi történt, hogy valaki megállt. Nem, nem félre. Meg. Az úton, igen. Mert most elfáradt, vagy éppen innia kell. Aztán fel, tovább. Gabi halála és a kereszt, még csak most? Hajrá, emberek, fel kéne menni! Egy lépés fel, fél lépés csúszás vissza. Megint egy, megint fél. Azért haladunk. És fáj a talpam.


Sötét-lápa nyerge, pihenő, és szikrázó napsütés, kéklő ég. Erőt ad. Pár korty, pulzus kicsit vissza, számolás. Fél óra alatt innen fel kell érnünk, onnan meg kettőn belül le, a célig, különben esélytelen a szintidő. Ez van. Mindenki szusszan egyet, ahogy elnézem, senki nem megy neki lendületből. Talán mert az már nincs is. Kétségbeejtő módon lassúnak érzem magamat, és közben előzök. Menni kell, monoton, ez már nem sok, közben meg tudom, hogy csak hiszem, és megint jól becsapom magam. De nem, ezúttal nem. Épületek balról és a torony. Karcsú, színes, ragyog, itt vagyok alatta. Órák óta incselkedik velem, és most elcsíptem, megvan a galád.

 

Fotó: Gombos Kálmán
Fotó: Gombos Kálmán


Síház, gyors pecsét, langyos tea, kint fotózás, csúcskő is, persze. Sohasem volt meg ilyen gyorsan. A tervezett fél óra helyett 33 perc alatt jutottunk idáig, az nem tűnik rossznak, fiúk! Kevéske aszfalt, aztán meredek ereszkedés. Tavaly meg azelőtt itt gyalázatos volt, hála Istennek, most csak vastag porhó. És igen, most, most először a mai napon, örülök neki. Nem dagonya, nem tükörjég. És nincs vonat. Majd lesz még, de most nincs. Gyorsulunk, a talpamnak mindegy a tempó, egyformán fáj - tehát akkor fussunk! A fiúk aggódnak kicsit (lehet, hogy nem is a talpam, hanem a fejem miatt?), de futnak utánam. A vastag porhó fékez, de ápol és eltakar is, igen. Tehát figyelni kell, méghozzá nagyon: szikla vagy gyökér lehet alatta, bármelyik végzetes lehet. Egy rossz lépés elég lehet. Futunk, a porhót használjuk féknek, gyors kanyarvételek, adrenalin és pörgés. Számolás, kalkulálás, ha-akkor. Meglehet! 

 

Fotó: Gombos Kálmán
Fotó: Gombos Kálmán


Piros sáv, elhagyjuk Mátraháza környékét. Időnként hátra-hátranézek, megvannak a fiúk, jönnek. A Gyökeres-forrásnál kedélyes, segítőkész pontőrök várnak. Ide is lehet jönni! Vigyázzatok, óvatosan. Kölcsönös elismerések és tisztelet. Egyre jobban sötétedik, és egyre hidegebb lesz. Érzésem szerint kb. tízpercenként hűl a levegő egy fokot. Kis patak, kavicsos út, persze csak emlékből, itt is havas, igaz, itt néhol jeges is kicsit. Vigyázni kell. És a civilizáció, kerítések és épületek, felbukkan Mátrafüred. Fő utca, majdnem teljesen sötét van már, éttermek és autók fényei, aszfalt.

 

Fotó: Gombos Kálmán
Fotó: Gombos Kálmán


A talpamnak gyilkos érzés, tudom, hogy most nem szabad megállnom egy pillanatra sem. Nem is teszem, tart a lendület a célig, itt a tornaterem, fiatalok az asztal túloldalán. És az oklevél, meg a hóember a kitűzőn. A negyedik hóember, hát meglett, pontosan tíz óra alatt! Fél óra maradt bent tehát, a vége igen felhozta a veszettnek látszó eredményt. Hát megcsináltuk! Vicces kis közjáték még a végére: a rajtszámom és kódom szerint Henrietta vagyok (akit ráadásul ismerek és találkoztam is vele ma, le is fotózott Lajosházánál). Sikerül meggyőzni a rendezőket, hogy nem vagyok Heni, saját magamat meg arról, hogy megcsináltam.

 

Térkép: Gombos Kálmán / Google Maps
Térkép: Gombos Kálmán / Google Maps

 

Szöveg és fotók: Gombos Kálmán