Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg és fotó:
2022. január 26.

Jégbe dermedt csodavilág a tőserdei Holt-Tiszánál

A Kecskeméttől alig húsz percnyi autóútra fekvő Szikrai-Holt-Tisza és a szomszédos Alpári-rét az ősi, szabályozás előtti Tisza menti élővilág egyik utolsó megmaradt menedéke. Egy könnyed sétára kerestem fel ezt a varázslatos tájat, ám a jégbe fagyott ártéri világban olyan csodákra leltem, melyekről induláskor még csak nem is álmodoztam.

Hattyúk és vadkacsák egymással versenyezve hasítják a jégpáncélba zárt aprócska víztükröt, mikor egy álmos januári vasárnap reggelen a tőserdei Holt-Tisza hídjának korlátjára könyökölve szemlélni kezdem a fagyos téli éjszakából ébredező vízi világot. Az etetés reményében indultak meg felém, ám ha lett volna nálam valami, akkor sem adhatnék nekik belőle. Ugyanis éppen ebben a pillanatban lassít le mögöttem egy jellegzetesen zöld színű nemzeti parkos autó, melynek sofőrjétől megtudom, hogy miért is nem tanácsos etetni ezeket a lelkes kis jószágokat. Kérdésemre elmondja azt is, hogy mivel és hogyan táplálkoznak az ilyen vízimadarak valójában, ha éppen nem a bedobált kenyérrel.

A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság jelenléte nem véletlen a Tőserdőben, ugyanis a Szikrai-Holt-Tisza és az Alpári-rét alkotja a Tisza-völgy egyik legnagyobb olyan ártéri öblözetét, amely a leginkább megőrizte azokat a tájképi és természeti értékeket, melyek a Tisza szabályozás előtti élővilágát jellemezték. A mintegy 1038 hektáros védett területen szinte a honfoglalás kori flóra és fauna lelhető fel, ártéri láperdők, ligetes mocsárrétek, gémek, kócsagok szinte minden fajtája, kiemelkedő énekesmadár-állomány és ritka ragadozó madarak jelenléte jellemzi a tájat.

A rövid beszélgetést követően még nézelődtem egy kicsit, majd a parkoló melletti erdőhatárhoz érve, nekivágtam a Holt-Tisza mentén, pazar ártéri környezetben, a Tiszaalpárig kanyargó zöld jelzésű ösvénynek. Egy réges-régi gáton lépdelek. A fejem felett összeboruló, hatalmas törzsű, évszázados, zúzmara lepte fák és a rajtuk csüngő indák alkotta félhomályos alagútba óvatosan kukucskálnak be a bágyadt téli napfény gyengécske sugarai. A fagyott, néma csendben csak a talpam alatt roppanó avar zaja hallatszik, átölel a jégbe dermedt ártéri erdők léleknyugtató hangulata. Alig indultam el, és máris mintha egy másik világba csöppentem volna!

A közeli vízpart felé itt is, ott is alig látható, keskeny csapások vezetnek, horgászok vagy őzek taposták ki őket, nem tudni, mindenesetre időnként érdemes egy-egy rövidke kitérőt tenni a ligetes láperdőben a Holt-Tiszához, a látvány mindenképpen megéri.

A jégpáncélból kibukkanó törött fatörzsek, félig elsüllyedt csónakok, a sűrű, zegzugos őserdők körül a jégen szétdobált faágak olykor szinte apokaliptikus látványt nyújtanak.

Egy kis hídon átkelve, az érdekes nevű Lódöngető-foknál lépünk ki a Tőserdő évszázados fák alkotta erdejének rengetegéből. Erdőhatáron kanyarogva vezet az ösvény, ameddig a szem ellát érintetlen ártéri pusztaság nyújtózik, az ősi, szabályozás előtti Tisza menti élővilág egyik utolsó, még létező menedéke, a madárvilágáról méltán híres, szigorúan védett Alpári-rét.

A jelenlegi állapot létrejötte jórészt a zabolátlan természetű Tiszának és a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságnak köszönhető. A folyószabályozást követően egészen a 90-es évekig ugyanis intenzív mezőgazdasági termelés zajlott ezen a vidéken is, az egykori árterek szántófölddé alakításával az ártéri mocsarak, mocsárrétek, vizes élőhelyek, ártéri erdők jelentős része eltűnt. Az elmúlt évtizedek gyakori, rekord magasságon tetőző árvizei aztán nyilvánvalóvá tették, hogy a gátak közé szorított Tisza egyre kevésbé fér el ember alkotta mesterséges medrében, és bizony egyre többször önti majd el egykori árterét, így a szántóföldi mezőgazdasági termelés már nem biztonságos a területen.

A nemzetipark-igazgatóság ezért védettsége alá vonta a Szikrai- és az Alpári-holtágak területének jelentős részét, hogy az eredeti állapotához közelítő ártéren tájrekonstrukcióval, az őshonos növényzet és állatvilág elterjedésének támogatásával, továbbá magyar szürke marhák legeltetésével segítse egy olyan ártéri vizes élőhely létrejöttét, amely hajdanán, a honfoglalás korában még az egész Tisza-völgyet jellemezte.

Az ártéri erdők és az Alpári-rét találkozásánál egy ritkán járt szekérúton jó tempóban lépdelhetünk a Szikrai-Holt-Tiszát és az Alpári-Tisza-holtágat összekötő keskeny csatornáig. A kis kanális mentén immár délnyugatnak tartunk, a tiszaalpári földvár mellett magasodó római katolikus templom hetykén égbe törő tornya hívogatóan integet felénk, ezzel mutatva számunkra a helyes útirányt.

Sokan nem is hinnék, milyen sok előnye van a téli túráknak. Az egyébként bokáig cuppanó sár kőkeményre fagyva roppan a talpunk alatt, a nyáron hónaljig érő gaztenger már rég elenyészett, a fülünk mellett zümmögő milliónyi szúnyog sem boldogít, nincsenek kullancsok, meg mindenféle bogarak, melyek nyáridőben oly nagymértékben keserítik meg a bakancsos turisták életét.

Mindezeknek köszönhetően könnyedén észrevehetjük a nádasban nyíló keskeny csapásokat, melyeken szabadon tehetünk rövidke felfedezőutakat, hogy megcsodáljuk a téli pihenőjét töltő, jégkristályos vízi világot. Imitt egy rejtett kis zugban ceruzaként kihegyezett, kidőlt fatörzsek jelzik, hogy itt bizony egy hódcsalád találta meg számítását, és építi buzgón a fészkét, amott egy másik kitérővel a nádas szélén jégbe fagyott csónak látványa idézi fel számunkra Matula bácsi évtizedekkel ezelőtti balatoni romantikáját.

A legszebb látvány azonban Tiszaalpár közelében, az Alpári-Holt-Tisza felett átívelő kőhídon fogad, melynek korlátjára támaszkodva zavartalanul szemlélhetjük a jégpáncél és a csobogó víz találkozásánál üldögélő és úszkáló madarak népes csapatát. Bár hattyúk és kacsák szép számmal akadnak itt is, ezek a madarak bizony nem jönnek élelemért kuncsorogva a hídhoz, az ember látványára szépen lassan odébb úszva jelzik: nem vagyunk hozzád szokva, tartsuk inkább a távolságot.

A békés, nyugodt vízi világot szemlélve repül az idő, közel egy órája bámészkodok már, de órákat el tudnék még itt tölteni csendesen nézelődve. Lassan azonban ideje indulni, hogy elérjem valamelyik buszt, vagy vonatot vissza a Tőserdő felé.

Tiszaalpárra érve a házak közt újra megjelennek az Alpári-réten oly ritkán jelzett turistaút zöld szignói, és kis utcákon kanyarogva szépen vezetnek tovább utunk végpontja, a több ezer éves földvár sáncai felé.

A faluszéli házak közelében, alföldi környezetben, magasan a környező térszín fölé emelkedő robusztus sáncvár látványa lenyűgöző.

A kutatások szerint a bronzkori Vatya-kultúra idején kialakított erőd a honfoglalás idején is jelentős szerepet játszott.

Anonymus Gesta Hungaroruma szerint 895-ben az alpári síkon futamították meg őseink a bolgár Zalán fejedelem seregeit, majd ezt követően a várdombon erős palánkvárat építettek fel, melyet a krónikák a későbbiekben Castrum Olper néven említenek. Herczeg Ferenc Pogányok című regényében lenyűgöző metaforákkal mutatja be, hogyan is nézhettek ki egykoron a pusztaság közepén emelkedő Árpád-kori földvárak:

Palánkfallal koronázott lomha földsáncainak és óriás gerendákból ácsolt őrtornyainak árnyékképe olyan, mint egy formátlan ököl, amely torkon ragadta és leteperte a szabad pusztát. Sötét tilalomfa a rónaság szívében. Örökös fenyegetés és irgalmatlan parancsszó, amely a sátoros pogányoknak szól...

A Tisza évezredes eróziós munkája következtében a várhegy nagyobb része elpusztult, egykori területének csupán mintegy kétötöde maradt meg napjainkra. A történelmi hangulatot árasztó miliőben sétálva megcsodálhatjuk még a szemközti dombon emelkedő római katolikus templomot, néhány emléktáblát és egy jól sikerült Árpád-emlékművet is.

A várdombra felkapaszkodva pazar kilátással vesz tőlünk méltó búcsút a Tisza menti táj. A meredeken leszakadó löszfal peremén álló girbegurba kis korlátnak támaszkodva teljes pompájában tárul fel a szemünk előtt az árvíz járta Alpári-rét, amely ingoványos mocsaraival, zegzugos nádasaival az egyik utolsó menedéke annak a páratlanul gazdag ártéri élővilágnak, melyet még honfoglaló őseink hagytak ránk örökségül.