Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg és fotó:
2021. március 16.

Kiszabadulás a bezártságból: önfeledt kirándulás a Vöröskő-forráshoz

A Bükk-fennsík lábánál időszakosan felszínre törő Vöröskő-forrás felkeresése kiváló program egy kora tavaszi, napsütéses hétvégi napon. A legyezőszerűen zubogó erdei szökőkút csodás látványa mellett azonban volt valami más is, ami miatt emlékezetes marad számunkra ez a ragyogó márciusi nap: a bezártságból kiszabaduló, jókedvűen sétáló emberek életörömének szívet melengető látványától.

A tavaszi hóolvadáskor időszakosan beinduló, és csupán pár hónapig működő Vöröskő-forrás népszerű célpont a könnyű sétákat kedvelő kirándulók körében. Megközelítéséhez legtöbben igénybe veszik a Felsőtárkányi Állami Erdei Vasút aprócska szerelvényeit is, melyeken egy élményekkel teli, erdei zötykölődést követően a forrástól alig félórányira fekvő Stimecz-házi végállomáshoz lehet eljutni.

A kisvasút jelenleg nem üzemel, éppen ezért azt gondoltam, hogy ha lesznek is rajtunk kívül a völgyben, akkor sem túl sokan, mert a kisvasút segítsége nélkül közel tizenkét kilométert kell gyalogolni oda-vissza a Vöröskő-forrás látványáért, és ezt nem hinném, hogy sokan bevállalják.

Bevallom, régen tévedtem ekkorát. Erre azonnal rájöttem, amikor a kisvasút autóval is megközelíthető, forráshoz legközelebb eső állomásánál, az Egeresvölgy-Varróháznál igyekeztem megfelelő parkolóhelyet keresni az autónknak. A parkoló már régen megtelt, csupán az út mentén, távol a megállótól sikerült üres helyet találni.

Más alkalommal ez talán bosszantott volna, ezúttal azonban valamiféle érdekes érzés kerített hatalmába: jó volt látni, hogy milyen sokan mozdulnak ki a szabadba a hosszú bezártság után az első adandó alkalommal, hogy érezzék az ébredező természet gyógyító erejét, és keressék az élet apró örömeit.

Máskor ezek az emberek szinte biztosan a kisvasúttal jönnének, de lám, most még az sem számít, hogy sokat kell gyalogolni, csak kint legyünk végre a szabadban, jókedvűen, felszabadultan, és ha csak pár órára is, de hagyjuk magunk mögött ezt a kissé elátkozottnak mondható, nehéz időszakot. Ennek hatására mi is feldobódva vágtunk neki a kisvasút sínjei mellett futó, forrás felé vezető ösvénynek.

Az első métereken megcsodáltuk a közelben, egy bekerített részen legelésző muflonok népes csapatát, majd ezt követően továbbindulva, jó tempóban lépdelve, és a friss levegőből nagyokat szippantva élveztük a régen látott, napsütötte, kora tavaszi erdő hangulatát. A sínek mellett a tavasz első virágai nyíltak. Nem vagyok egy botanikus típus, a hóvirágot azért stabilan felismertem, a ritkábban előforduló, lilás szépséget pedig valamiféle kankalinnak tippeltem.

A Vöröskő-patak mentén kanyargó kisvasúti pálya mellett felfestett kék és piros kereszt jelzésű turistaúton igazi élmény volt a túrázás. Nem is volt ez igazi túra, sokkal inkább egy könnyed, beszélgetős erdei séta. Jól mutatja ezt a kirándulók összetétele, a nyugdíjasoktól kezdve a kisgyerekes családokon át a magányos túrázókig minden korosztály képviseltette magát a Vöröskő-völgyben ezen a szép, tavaszi napon. A távolságot mindenki betartotta, de ez itt nem volt nehéz, volt hely bőven a hat kilométer hosszú völgyben mindenki számára. Érezte mindenki, hogy itt kint, a szabadban, a jó levegőn sokkal nagyobb biztonságban van, mintha bárhol a városban lenne egyébként, de annál is, mintha egy élelmiszerboltban vagy éppen a buszon szorongana. A felszabadult felnőttek jókat beszélgettek, az idősebbek mosolyogva sétáltak, a gyerekek játszottak, gyakran csendült fel a völgyben nevetés, vagy éppen gurgulázott kacagás.

Szeretem a kisvasutakat, éppen ezért nem tudtam nem észrevenni a Felsőtárkányi Állami Erdei Vasút pályájának jelentős mértékben elhasználódott állapotát. Szerencsére megtudtam, hogy nem csupán az ismert okok miatt van zárva a kisvasút, hanem mert a közeljövőben teljes pályafelújítást kap, és a hírek szerint a gördülő állomány is jelentős mértékű feljavítás előtt áll. Jó volt ezt hallani.

A Stimecz-házi végállomásnál megebédeltünk a túrazsákból, régen esett ilyen jól az egyszerű ebédnek mondható vajas-párizsis zsemle, és a desszertként elfogyasztott citromos nápolyi.

Kissé elhamarkodtuk az étkezést, ugyanis bár a Stimecz-háztól ugyanolyan széles, jól járható út vezetett tovább a Vöröskő-forrás felé, mint amin eddig jöttünk, de ez az út már szépen, lassan, mondhatni alattomosan emelkedett. Mivel a forrás középhegységi magasságban, tengerszint felett 460 méteren tör fel közvetlenül a 687 méteres Vöröskő-bérc lábánál, így volt hova kapaszkodnunk. Ezen a szakaszon már nem sokat beszélgettünk, úgy szoktam fogalmazni, hogy a túra küzdelmesebb jellege domborodott ki. Magyarul lihegtünk, szuszogtunk, de végre felértünk. Gondolom felesleges ecsetelni, hogy finoman szólva sem voltunk egyedül.

A forrás nagyon érdekes jelenség, a városban persze bármelyik szökőkút többet tud nála, de itt az erdő mélyén egy ilyen csobogva feltörő, zubogva aláhulló vizű forrás mindenképpen különleges, turistacsalogató látvány. Próbáltam pár használható fotót készíteni, de mivel voltunk ezzel így egy páran, ezért csak mérsékelt siker koronázta a törekvéseimet.

Egy félórás bámészkodást követően lassan visszaindultunk. A visszaút valahogyan mindig sokkal rövidebb, ezt már sokszor megfigyeltem más túrákon is, ráadásul ami eddig emelkedő volt, az visszafelé, lefelé immár a haladásunkat segítette.

A kisvasút sínpályáját elérve kisimult a táj. Igazi örömséta volt ez, körülöttünk zúgott-susogott az ébredező tavaszi erdő, mellettünk balról csobogott a Vöröskő-patak, jobbról kísértek a kisvasút sínjei, melyek halványan fénylő, végtelenbe futó szalagjain a hajladozó fák közt olykor bekukucskáló, kora tavaszi nap sugarai csillantak meg játékosan.

Egeresvölgy-Varróház állomáshoz visszaérve meglepődve tapasztaltuk, hogy még több autó parkolt le, hosszan az út mentén. Nem csoda, hogy jönnek az emberek: ez volt az első, igazi tavaszias hétvége, amelyen a természetbe kiszabadulva, egy gyógyító erejű kirándulással ha csak egy rövid időre is, de magunk mögött hagyhattuk ezt a kissé hosszúra nyúló, rémálomszerű időszakot.

A Szeri-puszta elfeledett kincse: a Hétvezér-emlékmű

A Szeri-puszta elfeledett kincse: a Hétvezér-emlékmű

2021.09.26.

Erdő mélyén, szántók szélén, szétszórt kis tanyák közt bújik meg szerényen, pedig akár a Hősök terén is megállná a helyét. Aszfaltos út nem vezet hozzá, saras, poros földutak futnak az egykori kunhalom felé, melyen immár százhúsz esztendeje áll büszkén, ám mégis kissé elfeledetten a megkapóan szép Hétvezér-emlékmű.

→ Tovább
A Visegrádi-hegység rejtett kincse –  A Miklós deák völgyi tavak

A Visegrádi-hegység rejtett kincse – A Miklós deák völgyi tavak

2021.09.24.

Ha a Visegrádi-hegységben keresel csendes, kis forgalmú, de annál látványosabb kirándulóhelyet, akkor a pilismaróti Miklós deák völgyet neked találták ki. Árnyas tópart, sütögetőhely, csodálatos panoráma, érintetlen természet vár rád, ha körbejárod a völgyből indítható körtúrát.

→ Tovább
Legendák, festői tavak és pazar panorámák a Vajdavár-vidéken

Legendák, festői tavak és pazar panorámák a Vajdavár-vidéken

2021.09.24.

A festői fekvésű kis óbükki városka, Borsodnádasd, a legendák szerint kincses barlangokat rejtő Vajdavár, a hegység legmagasabb pontja, az Ökör-hegy, a Szarvaskő pazar kilátása, és végül, de nem utolsósorban Váraszó Árpád-kori kis erődtemploma és halastavai mind beleférnek egy kényelmes, egynapos Óbükköt, vagy más néven a Vajdavár-vidéket felfedező túrába.

→ Tovább