A fanaptártól az égig érő fáig

Az ember fák iránti tisztelete a messzi múltban ered, és egymástól függetlenül a világ minden táján kialakult. Néhány pillanatkép egy különös, évezredeken átívelő kapcsolatról.

Szöveg:
Fotó:
Adobe Stock (kiemelt kép)
2022. március 26.

Az ember fák iránti tisztelete a messzi múltban ered, és egymástól függetlenül a világ minden táján kialakult. Néhány pillanatkép egy különös, évezredeken átívelő kapcsolatról.

A fa már a legősibb történetekben, írott forrásokban jelen van, a Bibliától kezdve ősi indián látomáson és szibériai hőséneken keresztül a magyar népmesékig. A fa rendkívül összetett szimbólum, jelképezi magát az életet, évszakos változásával az örök körforgást, a fa összeköttetést jelent az élet és halál között, mint világfa a mindenség tartópillére, de a fa jelképe a szerelemnek, az öröklétnek, az erőnek és még hosszan-hosszan sorolhatnánk, hogy mi mindennek.

De miért jelentenek ilyen sokat számunkra a fák? A fa a régi időktől fogva életünk fontos része hisz – ha csak a praktikus oldalát nézzük – sok mindent ad az embernek, faanyagot, gyümölcsöt, árnyékot, védelmet, de a fák méretükkel, korukkal, szépségükkel máig lenyűgöznek bennünket.

Szellem a fában

Az az elképzelés, hogy a fákban szellemek lakoznak, a világ minden táján felbukkan. Az amerikai indiánok például csak azokat a fákat használták, amelyek maguktól kidőltek, s a dőlő fa recsegését a faszellem sírásának hitték.

Sokfelé hitték, hogy a fa, amit megsebeznek, vérzik, és a fának épp úgy fáj, ha megsértik, mint nekünk.

Ezért általános szokás volt, hogy bocsánatot kértek tőle, mielőtt kivágták és áldozatot mutattak be a fában élő szellem számára. Egy etióp törzs azonban különös módon próbálta elkerülni, hogy megsértsék a fát, megpróbálták félrevezetni azt, mondván, nem ők, hanem egy elefánt vagy egy orrszarvú döntötte ki azt.

A gyümölcsfákat különösen tisztelték a régiek, volt, ahol még gazdájuk halálát is hírül vitték nekik, az asszonyok ilyenkor megütögették a kert gyümölcsfáit. A fákban lakó szellemeket nemcsak tisztelték, de ezt-azt kértek és vártak is tőlük, például, hogy járjanak közben azért, hogy eső, jó idő legyen, és gyógyító erőt is tulajdonítottak nekik. „Szicíliában például a néphit azt tartotta, hogyha a golyvás beteg áldozócsütörtök előestéjén, pontban éjfélkor őszibarackfa kérgébe harap, a betegség felszívódik a fába” – olvashatjuk Jankovics Marcell A fa mitológiája című könyvében.

A mágikus cselekedetekkel sokszor a fa létező gyógyerejének hatását akarták fokozni, mint ahogy azt egy bolgár hiedelem is példázza, amely szerint a láz ellen a legjobb, ha beteg napkeltekor háromszor körbefut egy fűzfát és azt kiáltja: „A hideglelés verjen ki téged, a Nap melegítsen fel engem!” Azt ugyanis már régtől fogva tudták, hogy a fűzfa kérgében található egy anyag (a szalicilsav), aminek fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentő hatása van.

Fanaptár és faábécé

Talán nem volt más nép, amelyeknek életében olyan meghatározó lett volna a szent fák kultusza, mint az Európa nagy részét benépesítő keltákéban. Hitük szerint a fák az emberek ősei, emellett a föld őrzői, és kaput nyitnak a szellemvilág felé. Legszentebb fájuk a tölgyfa volt és szent helyeik is tölgyerdőkben voltak. A tölgy mellett az azokon megjelenő fagyöngyöt is tisztelték, mert úgy tartották, hogy megjelenése annak a jele, hogy a fát magát az isten választotta ki.

A kelták a számokat és az ábécé betűit is egy-egy fa nevével jelölték.

Az ábécé betűi egy-egy cserjét vagy fát jelölnek, például a B a nyírfa (Beth), az L a berkenye (Luis), az N kőris (Nion), és így tovább. Volt egy 13 hónapos fanaptáruk is, amelynek minden hónapja az újholddal kezdődik. Ha valaki az adott holdhónapban született, akkor úgy tartották – akárcsak a mi a horoszkópunk esetében – hogy rendelkezik a hónaphoz tartozó növény tulajdonságaival. Én például júliusi születésűként magyal vagyok, és a kelta fanaptár egy 21. századi értelmezése szerint jellemző rám például, hogy döntéseimet alaposan megfontolom, emiatt azonban gyakran jó dolgokról maradok le, elszántan járom a saját utamat és szívesen segítek másokon.

Bölcsőtől a koporsóig

A fák már a születés pillanatától jelen vannak az ember életében, hisz régen a bölcső, ma a kiságy fából készült, de sokfelé hitték azt is, hogy egy-egy fa egy ember életét is magában hordozza.

Svájcban, ha fiú gyerek született, almafát, ha lány, diót vagy körtefát ültettek.

Ezt a fát kitüntetett figyelemmel gondozták, mert úgy tartották, ha a fa virul, a gyermek is egészséges lesz.

A zsidók cédrust ültettek, ha fiú és fenyőt, ha lány született, de kivágták, ha a gyerek megházasodott. A lombsátrat, ami alatt a fiatalok összeházasodtak, a lány és a fiú fájából alkották meg.

A gyermek sorsjelző életfája az anyát szimbolizálja, és ha egy gyerek megbetegedett, akkor átemelték őt a fa ágai között. Úgy hitték, ezáltal a fa szimbolikusan újra megszüli a gyereket, és közben átad az életerejéből is.

Nemcsak születéskor volt hagyomány fát ültetni, de a sírra is, úgy tartották ugyanis, hogy a síron nőtt fa gyökerei a halott lelkét is felszívják.

A koreaiak szerint azoknak a szelleme költözik a fákba, akik nem szokványos módon haltak meg, vagy nincsenek eltemetve. Valószínűleg a családfák eredete is arra a hitre vezethető vissza, miszerint a holtak szelleme a fában lakik.

Vannak olyan fák, amelyek egy egész család sorsát, életét hordozzák magukban, ahogy a család sorsa alakult, úgy változik a fa állapota is. A már korábban is említett A fa mitológiája című könyvben például olvashatunk a Hohenzoller-uralkodóház hársfájáról, amit állítólag egy cigányasszony ültettet I. Vilmos idejében. A hárs először 1871-ben virágzott, abban az évben, amikor kikiáltották a német császárságot. A fa egészen 1914-ig évről-évre egyre szebb lett, az első világháború évében azonban egy betegség megtámadta, és 1918-ban a háború elvesztését és a dinasztia bukását megelőző nyáron kiszáradt.

Az élet fájának ágain

Az életfa az a hatalmas fa, amely összeköti a három világot, az alsót, középsőt és felsőt. Az elnevezés már az ókortól kezdve ismert. A babilóniaiak úgy hitték, hogy az életfa Ea isten székhelyén, a világ közepén állt és a gyökerei mellől törtek fel a világfolyamok.

A Biblia szerint a Paradicsomban gazdag növényzettől körülölelve két nagy fa állt, az Élet fája és a Tudás fája. Az életfa az Éden közepén, azaz a világ közepén áll, tövéből a négy fő iránynak megfelelően négy folyó fakad.

Miután az első emberpár evett a Tudás fájáról, az Isten kiűzette őket, nehogy az örök életet is megszerezzék. Az iráni mitológia a Világhegy tetejére képzeli az Életfát, az ősgermán mítoszokban az Yggdrasill nevű fa egy örökzöld kőris, tövében eredő forrásból issza a bölcsességet Odin isten, a fa ágairól erednek a folyók és innen száll a Földre a harmat.

Kínában az életfa tetején egy madár, tövénél pedig a halhatatlanságot jelképező sárkány ül. Ez az életfa háromezer évenként terem egyetlen körtét, ha valakinek sikerül ebből ennie, az halhatatlanná válik.

Az életfa a kereszténység előtti magyar hiedelemvilágban központi helyet foglalt el. Egy olyan mitikus óriásfa, amely a föld köldökét köti össze az ég köldökével, a Sarkcsillaggal, és tükörképszerűen átnyúlik az alvilágba, ahol kígyók, békák, férgek élnek.

Az életfa több néven is felbukkan, mint világfa, tetejetlen, sámánfa, vagy a népmesék égig érő fája.

A fa ágai között van a Nap és a Hold, és minden ágára egy-egy külön világot képzeltek, ahol az elhalt ősök éltek nemzedéki sorrendben. Az ágak hét vagy kilenc régióban az eget képviselték, s ezen vándoroltak az ősök szellemei. Ezt a fát közönséges ember nem láthatta és megmászni is csak a sámánok vagy táltosok tudták, esetleg a kivételes mesebeli hősök, ők tudtak kapcsolatot tartani az ősök szellemeivel.

A fákhoz fűződő különleges kapcsolatunk ma is megvan még, s ha a szellemi, lelki kötelék ma már nem olyan intenzív, mint sok száz vagy ezer éve, azért a ma emberének is jólesik megpihenni egy gyönyörű, idős fa alatt, ahol kicsit békére és nyugalomra lelhet ebben a zavaros, rohanó és zaklatott 21. században.

Forrás: Jankovics Marcell: A fa mitológiája

Magyar Néprajzi Lexikon
Cikkajánló