A Velencei-tó és a Dinnyési-fertő rejtett kincsei

Az agárdi kikötőben stílszerűen az Agárd nevű hajón ülünk, s miközben a többi résztvevőre várunk, a közelünkben egy népes nyárilúd-csapat úszik be a képbe. Szokatlan ez tőlük, hogy csak így zavartalanul úszkálnak az ember közelében, de úgy tűnik, az itteni példányok fittyet hánynak a szokásokra.

Strand helyett a nádrengeteg

Különleges kirándulásunk célja a szemközti Velencei-tavi Madárrezervátum Természetvédelmi Terület, ahová általában nem lehet csak úgy behajózni. Mi azonban nemcsak engedéllyel megyünk, de a terület szakavatott ismerője, Kiss Péter, a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság őrkerület-vezetője is velünk tart.

Átszeljük a Hosszú-tisztást, megkerüljük a mesterséges Cserepes-szigetet, majd megcélozzuk a tó északnyugati csücskében megbúvó rezervátumot. A tóban található nyílt vizes „tisztásokat”, a nádasban kialakított csapásokat mind-mind külön névvel illették a régi halászemberek. A térképet böngészve olyan beszédes neveket találni, mint a Keszeges vagy a Nemfogi-tisztás, de vannak olyanok is, amelyeket nehezebb megfejteni. Hogyan kerül a tóba például a Túrószsák?

A tó átlagos vízszintje 1,5 méter, és az ilyen sekély vizű tavak életében természetes, hogy időről időre megfogyatkozik bennük a víz, netán ki is száradnak, ahogy az a Velencei-tóval is történt 1866-ban. Legutóbb 1993-ban élt át komoly vízszintcsökkenést a tó, akkor az agárdi vízmércén 70 cm-t mértek, és egy Székesfehérvár közeli bányából kapott karsztvízzel pótolták a hiányzó vizet. A tó vízszintjének szabályozásakor idegenforgalmi és természetvédelmi szempontokat egyaránt figyelembe kell venni, hisz nem biztos, hogy az, ami a nyaralók számára jó, az élővilág számára is kedvező lesz.

Sétahajóval az úszólápok között

Hamarosan magunk mögött hagyjuk a nyílt vizet, és beérünk a tó nyugati medencéjének nádszigetei közé. Télen rendszeresen aratják a nádat, de bizonyos helyeket kihagynak, mert számos madár – például a gémfélék – csak a többéves, avas nádban raknak fészket. A közel ezer hektáron található nádas a tó területének mintegy 40%-át teszi ki, ez az arány a 70-es években történt kotrás előtt még 60% volt. Egyébként a kotrás során felszínre hozott zagyanyagból hozták létre a Cserepes-szigetet és a Velencei-szigetet.

Kezdetben elsősorban az itt élő madarak voltak a kutatók látóterében, de a 60-as években felfedezték, hogy a terület jelentős botanikai értékekkel is bír. Például úszólápokkal és az azokon élő ritka növényfajokkal.

Az úszólápok tulajdonképpen kisebb-nagyobb úszó szigetek, szerkezeti alapjukat a nád vízszintes terjedésében szerepet játszó gyöktörzsek vagy rizómák jelentik, amelyek megkötik az évről évre termelődő és elhalt növényi részeket. A vízen lebegő, korhadó növénytakaróból az idők során aztán talajszerű képződmény lesz, amelyen más fajok is megtelepednek. Ahogy a nevében is benne van, az úszóláp nincs rögzülve az aljzathoz, és ezt túravezetőnk demonstrálja is az egyik szigetnél: a hajóról kilépve ugrik párat, miközben mozog alatta az egész aljzat. A nagyobb úszólápok már nem úsznak, nagyjából stabilizálódott a helyzetük, köszönhetően például az itt megtelepedő rekettyefüzek gyökereinek, a kisebbeket azonban még ide-oda tudja tologatni a szél, és ezzel némiképp át is rendezni a térképet.

Óvakodj a lápszemektől!

Az úszólápok szegélye 40-45 cm széles, de ahogy beljebb haladunk, egyre vékonyabb lesznek, a közepükön pedig meg is szakadhat az úszóláp folytonossága, így kialakulnak a lápszemek. Egy ilyenbe beleesni nagyon veszélyes. Az úszóláp alatt nem lehet úszni, és azt szokták mondani, itt a tónak nincs igazán alja. A bő egyméteres víz alatt, a szintén egyméteres, lágy iszapban simán el lehet tűnni.

Bármily meglepő, de az emlősök is remekül megtalálják számításaikat az úszólápokon. Él itt pirókegér, vidra, vaddisznó, róka és őz is. Ez utóbbiak télen a jégről jöttek be, aztán olvadást követően itt ragadtak, viszont életfeltételeiket így is megtalálták.

A gémek a Dinnyési-fertőt választották

Miközben hajókázunk, egy-egy nagy kócsag, szürke gém, barna rétihéja száll el fölöttünk, hattyúk tollászkodnak, búbos vöcsök halászgat a közelben, és nádirigók szólnak folyamatosan, ám mint megtudjuk Kiss Pétertől, még ennél is gazdagabb szokott lenni a madárvilág. A gémfélék többsége idén nem itt fészkel, hanem a szomszédos Dinnyési-fertőben. A hajókázás után pár nappal oda is ellátogattunk, de azt már a szárazföldről fedeztük fel.

A Velencei-tótól délnyugatra fekvő Dinnyési-fertő hajdan a tó szerves része volt, egy pár méter magas, keskeny homokturzás választotta el a két területet, és az ezen átfolyó víz táplálta a Seregélyesig lenyúló mocsarat. Az 1859 és 1961 között zajló vasútépítés során azonban ezt a mocsaras, délnyugati részt levágták. Azóta a két területet a Dinnyés–Kajtori-csatorna köti össze, amely egyben a Velencei-tó leeresztését is szolgálja. A Dinnyési-fertőt ma, a madárrezervátum területéhez hasonlóan, szintén jelentős vizes élőhelyként tartják számon. Aki szeretné megismerni a fertőt, annak érdemes túrát tennie a Madárdal tanösvényen.

A teljes útvonal három szakaszból áll. Természeti értékek tekintetében a dinnyési faluszélről induló, a fertő egykori természetvédelmi őréről, Müller Istvánról elnevezett rész a legérdekesebb. Az útvonal felénél egy kis madárgyűrűző állomás és egy magasles van, ahonnan rálátni az egész fertőre.

Madárparadicsom a falu szélén

A Dinnyési-fertő a vonulás idején a leghangosabb, ősszel libák és récék több tízezres tömegeitől zajos a környék. Persze azért nyáron is van mit nézni és hallgatni. A nádas rejtekében élő énekesekről inkább csak a hangjuk árulkodik, barnás árnyalatú rejtőszínükkel remekül beleolvadnak a nádasba. Vannak azért kivételek, mint a nádas szegélyében költő kékbegy, amely valósággal kiragyog a környezetéből. A tanösvény címermadara, a barkóscinege jó eséllyel indulhatna a legaranyosabb külsejű madarak versenyében, ráadásul az énekesmadarak között ritka kivételként tartós párkapcsolatban él. Szinte folyamatosan csilingel a nádasban, így tartja a kapcsolatot társaival.

Régen az itt lakók nyáron halászatból, télen nádaratásból tartották fenn magukat, illetve állatokat tartottak. A környékbeli szikes legelőkön most is legelészik néhány szürke marha, de vannak racka juhok is. Ha szürke marhákat látunk, érdemes alaposabban körülnézni, mert még arra is van esélyünk, hogy közelükben megpillantsuk a hazánkban ritkaságszámba menő gázlómadarat, a batlát. A kecses íbiszféle, amely időről időre feltűnik errefelé, különös kapcsolatot ápol a szürke marhákkal, ugyanis kedvenc eledele (a pióca) a marhák vérével táplálkozik. A batlák pedig tudják: ahol van marha, ott lesz pióca is. A fertőn persze nem csupán az érdekes, aminek szárnya van, a növényvilág is tartogat szépségeket. Most virágoznak például az orchideafélékhez tartozó mocsári kosborok, de a rétek gyógynövényei is illatoznak. Kakukkfű, csombormenta, orvosi zsálya, orbáncfű és párlófű – szinte minden lépésnél egy újabb faj bukkan fel.

Aki szeretné felfedezni a Velencei-tó és a Dinnyési-fertő természeti értékeit, szeretné látni a ritka úszólápokat, a madárvilágot, az ne hagyja ki a madárrezervátumi sétahajózást, és persze túrázzon is egyet a Madárdal tanösvényen.

A cikk a Turista Magazin 2019. július-augusztusi számában jelent meg. Korábbi számainkat ide kattintva tudod megrendelni, előfizetni pedig itt tudsz ránk.