Egyszer volt egy Tabán – Kalandozás egy hajdani városrészben

Budapest I. kerületében, a Nap-hegy, a budai Várhegy és a Gellért-hegy közötti terület nagy részét ma dimbes-dombos park foglalja el, de ha visszamennénk az időben, egészen más kép fogadna bennünket. Egy sűrűn lakott városrész hegyekre felfutó, girbegurba utcákkal, apró házakkal. A régi Tabán azonban útjában állt a fejlődő városnak, így hát lebontották, hogy a kis viskók helyén egy modern jövőt emeljenek. A tervekből végül nem lett semmi, az ideiglenesen létrehozott park megmaradt, a Tabán pedig romantikus történetekkel átszőtt legenda lett. De ne szaladjunk ennyire előre, inkább utazzunk vissza a múltba.

Tímárváros az Ördög-árok mellett

Ezen a területen, ahol a hegyek lefutnak a Dunához, az ember már a kőkorszakban megtelepedett. Az itteni hőforrások, a kiváló szőlőt és bort adó hegyoldalak, valamint a kellemes fekvés már régóta vonzó adottságnak számított. A település fejlődését a 13. században felgyorsította Buda várának megalapítása, amelynek tövében a kiváló borokkal és fejlett bőriparral büszkélkedő Tabán várossá fejlődött.

A városrész valószínűleg az itt dolgozó tímárokról kapta a nevét, akiknek a munkája, a bőrkikészítés, erősen kötődött a vízhez. Tabán városrész egyébként más városokban is van, például Szolnokon és Szegeden.

A Tabánon átfutó patakot a partján dolgozó tímárokról Tímár-pataknak, az eredés helyéről, Nagykovácsiról pedig egy időben Kovácsi-pataknak nevezték. A ma használatos Ördög-árok név a középkorra vezethető vissza, amikor a szeszélyes vízjárású vízfolyások gyakran kaptak ördögi nevet. Érdekesség, hogy a torkolat közelében álló Gellért-hegyet egykor Boszorkányok hegyének is hívták, úgy hitték ugyanis, a hegy a boszorkányok találkozóhelye.

Rácváros, ahol a kadarka is otthonra lelt

A Tabánt egykor Rácvárosnak is nevezték, mivel itt már az 1300-as években megtelepedtek a szerbek.

A 18. században több ezer fős szerb közösség élt itt, és Buda a szerb ortodox egyház egyik püspökségének székhelyévé vált. A rácok nagy szerepet játszottak a budai bor hírnevének megújításában, és ők honosították meg a kadarkát, amely Buda legnevesebb szőlőfajtája lett.

Ott, ahol ma az Erzsébet híd felhajtója van, sokáig a Tabán meghatározó épülete állt. Az 1775-ben felépült szerb ortodox székesegyházat 1949-ben bontották le. A közelben egy másik gyönyörű épület is volt, a szerb ortodox püspöki palota, ahol az év nagy részében Szentendrén tartózkodó püspökök a téli hónapokat töltötték. Az épületet 1955-ben lebontották, helyén most egy kis park van, közepén Benedek Elek kútjával.

Az állandó hidak megépülése előtt Pestet és Budát hajóhíd kötötte össze 1767-től 1849-ig. A híd alapját egymástól 4-5 méterre álló kis hajók jelentették, ezeken haladt át a mintegy 9 méter széles hídpálya. Télen a hidat szétszedték, majd tavasszal újból összerakták. Ha hajó érkezett, a hidat megnyitották, ilyenkor a hídon való átkelés szünetelt.

Tűzvész és árvíz

A sűrűn lakott Tabánt többször is sújtotta tűzvész. A legnagyobb tragédia 1810. szeptember 5-én következett be. A legenda szerint a katasztrófát egy kádárlegény okozta, aki a száraz és szeles időben tüzet rakott az egyik ház udvarán. A tűz villámgyorsan terjedt a viskókkal teleszórt területen. A lakók többsége a közeli szőlőhegyen dolgozott, ezért kevesen tudtak az oltásban segíteni, a szárazság pedig már hetek óta tartott. A kutakban alig volt víz, így a tabániak a borukat is felhasználták a lángok megfékezésére.

De nemcsak a tűz, a víz is komoly pusztításokat végzett. Az Ördög-árok az évszázadok során egyszerű patakból egy szennyezett vízfolyás lett, amely a fertőzések terjedésében is szerepet játszott. Nem volt ritka itt a pestis és a dögvészjárvány sem: a 17–18. század során legalább hat komolyabb járvány pusztított, amelyekben több ezer ember vesztette életét.

A patak időnkénti áradásai sem könnyítették meg az életet, ezért 1872-ben elkezdték a meder befedését. Még folytak a munkálatok, amikor 1875. június 26-án egy heves esőzés következtében a hirtelen megáradt Ördög-árok hatalmas pusztítást végzett a zsúfolt Tabánban. Szinte leszaggatta a meder készülő boltozatát, magával sodort házakat, kövezett utcákat, állítólag még a temető földjéből is kimosta a koporsókat. Az áradat több emberáldozatot követelt. A katasztrófát követően hamarosan újra megindult a patak befedése, 1878-ban a Városmajortól a Dunáig fedték be, majd 1920-ban a városmajori szakasz is eltűnt a szem elől. A Döbrentei téren még ma is láthatók a patakon átívelő egykori híd darabjai.

Budapesti Montmartre

A Lánchíd 1849-es átadásával a hajóhíd előnyeiből már nem profitálhatott tovább a városrész. Aztán a 19. század végén jött a szőlőket elpusztító filoxérajárvány, amely komoly csapást mért a főleg szőlőből és borból élő Tabánra.

„Ha keskeny, görbe és járhatatlan utczák tömkelegéből valaha életrevaló városrészt akarnak kialakítani, azzal úgyszólván »tabula rasa«-t kell csinálni” – írja Feszl Frigyes, az 1871-es budapesti városrendezési pályázaton beadott munkájának előszavában.

Bár a filoxéra elvitte a szőlőt, a kiskocsmák maradtak.

Megszületett a budapesti Montmartre, a legtöbb ember fejében ma is élő romantikus Tabán, ahol többek között Krúdy Gyula is sokat időzött. A Tabánban legendás kocsmák és vendéglők működtek, mint az „Albecker”, a „Régi nyár”, a „Kis balta” vagy a legismertebb, a „Mélypince”, amelynek tulajdonosa, Poldi bácsi, több Krúdy-műben is felbukkant.

Útjában állt a fejlődésnek

A Tabán sorsa a 20. század elején pecsételődött meg. Míg a város többi része fejlődött, a Tabánt elkerülte a modernizáció, és az itt élők életkörülményei egyre rosszabbak lettek. A városvezetők által vizionált jövőképbe a vén Tabán nem illett bele, így 1909-ben a régi negyed lebontása és egy új, modern városrész kialakítása mellett döntöttek. A Tabán megmentéséért a kor jeles művészei is felemelték szavukat, például Szerb Antal, Tersánszky Józsi Jenő, és az utolsó pillanatokban sokan – például Zórád Ernő – próbálták még megörökíteni a bohémnegyed hangulatát.

A városrendezés elkerülte a Duna mellett, a Várhegy oldalában található előkelőbb Tabánt, a polgárházakkal és az Ybl Miklós tervezte Várkert Bazárral. A szerb székesegyház lebontása sem volt tervben, a Tabán központjában műemlékként akarták megtartani, végül mégis elbontották, és az Erzsébet híd építéskor erre a helyre került a híd lehajtója. A templomra ma egy harangláb emlékeztet.

Az épület volt dohányáruraktár és bérház is, de leginkább vendéglő, ahogyan ma is. Közelében az Apród utcában áll a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, ahol Semmelweis József bérelt üzletet és lakást, és 1818-ban itt született fia, Ignác is. Pár lépésre innen találjuk a Virág Benedek-házat. A 18–19. század fordulóján élt költő, szerzetes és tanár a korabeli szellemi élet fontos szereplőjeként gyakran vendégül látta otthonában Kazinczyt, Kölcseyt, Vörösmartyt is.

A Döbrentei utcában is láthatunk néhány szép régi épületet. Ezek egyikében működik a Mesemúzeum, amelynek bejárata mellett két márványtábla látható. Az egyik az 1775-ös, a másik az 1838-as dunai árvíz magasságát mutatja. Hajdan a Tabán tele volt eperfával, vagyis „török szederfával”. A bőtermő fa gyümölcsét az emberek és az állatok egyaránt fogyasztották, illetve pálinkát is készítettek belőle. A Tabán oldalában utolsó hírmondóként még ma is áll egy idős, 200–250 éves fekete eperfa.

Bár a régi Tabán eltűnt, a fejekben ma is ott él még, leginkább mint egy bohém, romantikus, szerethető városrész, amilyennek Zórád Ernő is lefestette, és ahogy arra Szerb Antal is visszaemlékezett.

„Nem tudom, illik-e az idegenforgalmi illemkódex értelmében, megmutatni valamit, ami nincs. Mert Ön, teljes joggal, csak sáros réteket lát, amint únottan csapkodják a Gellérthegy lábát. […] Valamikor itt házak álltak, Uram, de milyen házak! és a házak közt utcák kanyarogtak, de milyen utcák! A házak földszintesek voltak és a közepükön a szederfa mellett mosóteknő állt. Leve hivogatólag csorgott végig az utca közepén, mély csatornákat vájva a szabálytalan macskafejek közt.

Minden második ház nagyhírű régi vendéglő volt, sramlizenével. Itt állt, kérem, a Mélypince, a Poldi bácsié, ötszázéves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn, közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete. A Tabánt bármikor meglátogathatta, télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig egyetlen, az ember mindig most kezdődő szerelmek derengését görgette végig lejtős utcáin, olyan szerelmekét, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni, az ágyban, amikor még sötét van és akkor nincs fürdő és borotva, ami lemosná az ember lelkéről azt az édes és álmosító gyantát, ami a szerelem. Itt valamikor utcák voltak, Uram, itt volt az ifjúság.”

A cikk a Turista Magazin 2019. novemberi számában jelent meg. Korábbi lapszámainkat ide kattintva érheted el.