A világ legismertebb természetfilmese idén ünnepelte 99. születésnapját, amit legújabb, óceánokról szóló természetfilmjével és az ahhoz kapcsolódó könyvvel ünnepelt. A film hazai bemutatójára még várni kell, de a könyv – az angol kiadással egyidőben – már magyarul is megjelent.
Bárki, aki eleget élt már ehhez, a saját környezetében tapasztalhatja, hogy az elmúlt néhány évtizedben számos szomorú változás történt a természetben. Én magam is látom, hogy jóval kevesebb rovar van, mint régen, a zöld varangyok, amiből régen rengeteg volt, teljesen eltűntek alföldi szülőfalumból, nem beszélve a gőtékről, amiket gyerekkoromban még a faluban, a vízzel telt árkokban is lehetett látni.
A 99 éves David Attenborough több mint hetvenéves pályafutása alatt keresztül-kasul beutazta a világot, hogy nekünk, tévénézőknek megmutassa a földi élet csodáit. Sok helyre többször is visszatért, így ha valakiről, róla aztán tényleg elmondhatjuk, hogy élő szemtanúja mindazoknak a változásoknak, amik az elmúlt évtizedekben bekövetkeztek a bolygónkon.
Colin Butfield és Sir David Attenborough
Az Óceán – A Földünk utolsó vadonja című könyvében a világóceán élővilágáról mesél, és a legfrissebb kutatások mellett a saját élményeiről és a tengereket, óceánokat érintő globális problémákról ír szerzőtársával, Collin Buttfielddel közös könyvében.
Elcsendesedtek a nyüzsgő korallzátonyok
„1957-ben, amikor először merültem könnyűbúvár felszereléssel egy korallzátonynál. elképedésemben egy percig levegőt venni is elfelejtettem” – emlékszik vissza 68 évvel ezelőtti élményeire. Ő akkor 31 éves, fiatal és ambíciózus tévés volt, az ausztráliai Nagy-Korallzátony pedig egy jórészt érintetlen és egészséges élőhely.
Akkoriban még nagyon keveset tudtak a korallzátonyok lakóiról, például nem nagyon ismerték még a bohóchalat sem, amit Némónak köszönhetően ma már a legkisebb gyerekek is felismernek.
Ma már azt is tudjuk, hogy a korallzátonyok a világtengerek területének csupán 0,1%-át foglalják el, de a tengeri élőlények 1/3-ának adnak otthont, és azzal is tisztában vagyunk, hogy a világóceán elsavasodása, a tengervíz hőmérsékletének emelkedése miatt egyre több, korábban élettől nyüzsgő zátony mára halott, fehér képződménnyé vált.
A korallzátonyok számára a halászat is komoly problémát jelent. A hálók letördelik a korallokat, az egyes halfajok túlhasználata pedig felborítja a korábbi egyensúlyi állapotot. A Karib-térségben például a növényevő halak túlzott halászata miatt a zátonyokat ellepték az algák, Kenya partjainál pedig az íjhalfélék számának csökkenése miatt a tengeri sünök szaporodtak el túlzottan.
Egy kék bálna élete
Aki ismeri David Attenborough sorozatait, az bizonyára emlékszik Az emlősök élete című sorozat egyik emblematikus pillanatára, amikor Attenborough egy kis gumicsónakban ül, mellette karnyújtásnyira pedig egyszer csak felbukkan a vízből a bolygó legnagyobb állata, egy kék bálna.
Ez a felvétel 2001-ben készült, amikor még nem voltak drónok, kisrepülőről lehetett filmezni a bálnát. Némi nehézséget jelent, hogy a kék bálna akár egy órát is képes a víz alatt eltölteni, ennyi idő alatt pedig elég messzire el tud úszni, így nem volt könnyű kitalálni, hol fog felbukkanni legközelebb, és nagy bravúr kellett hozzá, hogy a repülő jókor legyen jó helyen.
Életem nagy részében az emberek vadásztak ezekre az állatokra, elsősorban az olajáért.
„A kíméletlen vadászat következtében rettenetesen megfogyatkoztak, és sokakhoz hasonlóan én is attól tartottam, hogy a faj soha nem tudja majd kiheverni ezt a veszteséget” – írja Attenborough könyvében.
1982-re mindössze néhány száz kék bálna maradt csak, aztán 1986-ban betiltották a kereskedelmi célú bálnavadászatot, és az elmúlt negyven év alatt a kék bálnák állománya jelentősen nőtt, a számuk ma 5000-15000 példány között van. Az ő példájuk is jól mutatja, hogy a világtengerek és azok élővilága elképesztő regenerációra képes, de ehhez az kell, hogy mi, emberek hagyjunk időt és teret a gyógyulásra.
„..része vagyunk a természetnek”
A könyvben David Attenborough-val a korallzátonyoktól kezdve a nyílt óceánokon és a sarkvidékeken át a mangroveerdőkig bejárjuk a különböző tengeri élőhelyeket. Megismerjük azok élővilágát, a jelenlegi problémáikat és lehetőségeiket, mindezek mellett pedig személyes élmények révén időutazást is tehetünk a világ legismertebb természetfilmesével, és bepillanthatunk a természetfilmek és a kultikus sorozatok készítésének kulisszái mögé.
Attenborough többször is felhívja a figyelmet arra, hogy bár az elmúlt évtizedekben nagyon sokat megtudtunk a tengerek élővilágáról, de még mindig nagyon sok mindent nem tudunk. Például a mélytengerek életéről, ennek ellenére azonban már arra készülünk, hogy ipari mértékű nyersanyag-kitermelést végezzünk az óceánfenéken.
Át kell állítanunk a nézőpontunkat, és felismernünk, hogy valójában egy faj vagyunk, amelynek léte bámulatos találmányai ellenére teljes mértékben függ a bioszféra stabilitásától.
„Meg kell értenünk, hogy mint faj, része vagyunk a természetnek, és abból rendkívüli intelligenciánk emelt ki bennünket. Ha beismerjük, hogy ma már képesek vagyunk megváltoztatni és súlyosan károsítani a bioszférát, akkor arra is rá kell jönnünk, hogy szorult helyzetünkből az egyetlen kiút, ha együttműködve, globális fajként szállunk szembe közös nehézségeinkkel.”
Hát, kire másra hallgassunk, ha nem arra az emberre, aki az egész életét a természet megismerésére, megismertetésére és védelmére tette fel?
David Attennborough-Colin Butterfield: Óceán, Földünk utolsó vadonja, Park Kiadó, 2025.
->siteRenderer->imageSrc(null, 'https://crm.mtsz.org/msite/24/TVQHFT5H6FK.jpg', 270, 366, '', '', false, false, '', '', false, 1, false);?>)
Hogy lesz valakiből kilométer- és turistaereklye-gyűjtögető?
A füzéri vár fehér falai már a távolból virítanak a csupasz kőoszloprengeteg tetején.
