Tudástár

Fura szerzetek Magyarországról

Az alábbi, különös élőlényekben az a közös, hogy nem a világ egy távoli, egzotikus pontján élnek, hanem itt, Magyarországon, és némi szerencsével találkozhatunk is velük a természetben.

Fotó:
Adobe Stock (kiemelt kép)
2021. július 21.

Az alábbi, különös élőlényekben az a közös, hogy nem a világ egy távoli, egzotikus pontján élnek, hanem itt, Magyarországon, és némi szerencsével találkozhatunk is velük a természetben.

Édesvízi fátyolosmedúza

Tudományos név: Craspedacusta sowerbii

Természetvédelmi státusz és érték: nem védett

A valódi szövetes állatok közé tartozó csalánozók (Cnidaria) törzse több mint tízezer – ősi testfelépítésű, sugaras szimmetriájú, vízben élő, ragadozó életmódú – fajt foglal magában. Legtöbb képviselőjüknek két megjelenési formája van: az ivartalanul szaporodó, rendszerint helyhez kötött, aljzathoz rögzült polip, illetve az ivarosan szaporodó, szabadon úszó vagy lebegő medúza. A két forma számos fajnál szabályos nemzedékváltakozás keretei között váltja egymást, egyes fajok fejlődésmenetében ugyanakkor csak az egyik nemzedék van meg, amely ivarosan és ivartalanul egyaránt szaporodik. A hidraállatok (Hydrozoa) osztályába mintegy háromezer faj tartozik, amelyeknek csupán a negyedénél ismert a medúza alak.

A Kínából származó, mára az Antarktisz kivételével az összes kontinensre behurcolt édesvízi fátyolosmedúza az egyetlen olyan édesvízi hidraállat Európában, amelynek medúza alakja is van.

Kétpolipos medúzának is nevezik, mivel kétféle polip alakja van: az egyik palack alakú, tapogatókkal nem rendelkező, a másik gömbölyded, tapogatókat viselő. Mindkét poliptípus picike, legfeljebb 2,5 mm-es méretű. A polipok ivartalan úton hozzák létre a medúzákat, amelyek az ivaros nemzedéket képviselik. A kifejletten akár 20 mm átmérőjű medúzáknak 4 nagy, 32–64 közepes méretű és 300–4000 rövid peremtapogatójuk van. Elsősorban planktonikus rákocskákkal és kerekesférgekkel táplálkoznak. Hazánkban elsősorban tiszta vizű, kavicsos medrű holtágakban és bányatavakban gyakori a Dráva és a Duna mentén. A medúzák napos időben előszeretettel tartózkodnak a vízfelszín közelében: ilyenkor a legkönnyebb megpillantani őket. Érdekesség, hogy azonos időben csak ritkán figyelhető meg együtt a polip és a medúza alak egy adott víztestben.

Keresztcsőrű

Tudományos név: Loxia curvirostra

Természetvédelmi státusz és érték: védett, 25 000 Ft

A verébalakúak (Passeriformes) rendjének pintyfélék (Fringillidae) családjába tartozó, mintegy húsz alfajjal rendelkező, veréb nagyságú keresztcsőrű elterjedési területe Észak-Amerikát, Európát, Ázsiát és Afrika északnyugati részének egy szűk régióját foglalja magában. Fenyvesekhez, a vén kontinensen elsősorban lucfenyvesekhez kötődő faj, amelynek északi populációi vonulók. Hazánkban kis számban, de rendszeresen fészkel a Soproni- és a Kőszegi-hegységben, illetve az Őrségben, a Bükk és a Zempléni-hegység telepített fenyveseiben ugyanakkor csak alkalmilag költ január és március között.

A keresztcsőrű fészkelési ideje, vonulása, szaporodásbiológiája a fenyvesekhez, pontosabban a fenyőmag éréséhez és rendelkezésre álló mennyiségéhez igazodik. Ha a lucfenyő magjai elfogytak egy területen, a madarak erdeifenyveseket keresnek fel, amelyekben a tobozok csak nyárra érnek be. Időnként inváziószerűen is megjelennek: rossz „lucmagtermésű” években elhagyják északi fészkelőterületeiket, hogy délebbre húzódjanak. Ilyenkor nagy számban, csapatokba verődve figyelhetők meg idehaza is repülés közben vagy fenyőkön táplálkozva. A keresztcsőrű hímje a barna szárnyakat és farkat leszámítva téglavörös, tojója pedig zöldesszürke. Csőre különleges, a madárvilágban egyedülálló, kifejezetten a fenyőtobozok felnyitásához, a fenyőmagok megkaparintásához alkalmazkodott: az erősen kampós alsó és felső csőrkáva keresztezi egymást. Fő tápláléka mellett lombos fák (bükk, éger, juhar, hárs) magjait és rügyeit is fogyasztja. Fészkét magas fenyőfára építi. A 3–5 tojásból két-három hét elteltével kelnek ki a fiókák, amelyeket szüleik még jó pár hétig fenyőmagokkal táplálnak.

Európai nyelesszemű-légy

Tudományos név: Sphyracephala europaea

Természetvédelmi státusz és érték: védett, 10 000 Ft

Magyarország egyetlen védett kétszárnyújának felfedezése valódi szenzáció volt 1996-ban. A szegedi Maros-torkolatnál felbukkant európai nyelesszemű-légy egy túlnyomórészt trópusi elterjedésű fajokat tömörítő légycsalád (Diopsidae, nyelesszeműlégy-félék) elsőként leírt, jelenlegi ismereteink szerint egyetlen európai képviselője, amelyet azóta több hazai és szerbiai élőhelyen is azonosítottak. A bizarr megjelenésű rovarral a Körös–Maros Nemzeti Parkban, a Maros árterén, a meredek löszfalak mentén, a folyópartok közvetlen közelében, valamint Szegednél, a Tisza partján is találkozhatunk. Testhossza mindössze 3–4 mm. Összetett szemei, valamint a látószervek közelében elhelyezkedő csápjai a test tengelyére merőleges szemnyélen ülnek. Ennek a különös formájú „érzékszervhordozónak” fontos szerepe van a hímek életében, hiszen eszközként használják az egymással folytatott küzdelemben, hogy elnyerjék a nőstények kegyeit.

Teste szürkés színű, fejének középső része és járólábai sárgák. Az első lábpár vaskos combjait barna foltok díszítik. Mintázatmentes szárnyai átlátszóak vagy kissé opálosak. Az európai nyelesszemű-legyek erősen kötődnek a vízhez, attól sosem távolodnak el pár méternél messzebbre. Napközben szívesen mászkálnak vagy napoznak vízparti köveken és ágakon. Évente valószínűleg csak egy nemzedéke fejlődik. A nyár végén megjelenő új generáció egyedei az áttelelést követően áprilistól nyár elejéig aktívak. Az év legzordabb időjárású hónapjait földbe vájt üregekben vészelik át, de még mielőtt ezt megtennék, gyakorta tömegesen gyülekeznek kedvenc napozóhelyeiken, például a makói Maros-híd betonpillérein. Október végén, november elején magunk is szemtanúi lehetünk e nem mindennapi eseménynek. A lárvák korhadó, bomló szerves anyagot fogyasztanak, a kifejlett rovarokat állati tetemeken és virágokon figyelték meg.

Szongáriai cselőpók

Tudományos név: Lycosa singoriensis

Természetvédelmi státusz és érték: védett, 5000 Ft

A pókok (Araneae) rendjének farkaspókfélék (Lycosidae) családjába tartozó szongáriai cselőpók Magyarország legnagyobb termetű pókfaja. A kifejlett nőstények testhossza 35–45 mm, a hímeké 20–25 mm. Elterjedési területe Kínától a Fertőzugig húzódik. Hazánkban padkás szikeseken, időszakosan kiszáradó szikes tavak parti zónájában a leggyakoribb, de szórványosan szikesek közelében fekvő nyílt homokpusztagyepekben, illetve meddőhányókon is elfordul. Színezete és mintázata roppant hasonló a valamivel kisebb termetű, szintén védett pokoli cselőpókéhoz (Geolycosa vultuosa). Míg a jóval gyakoribb, élőhely-preferencia szempontjából sokkal kevésbé válogatós, akár városi sportpályákon is tanyát verő rokon térdeinek alsó felszíne (ez a bélyeg mind a négy pár járólábon megfigyelhető) világos színű, addig a szongáriai cselőpóknál fekete. Tárnaépítő faj: talajba ásott, függőleges, selyemfonállal bélelt járatának mélysége az 50 cm-t is elérheti. A nappalokat főként tárnája mélyén tölti, táplálékát éjjelente aktívan keresi. Gyeplakó rovarokat, zömmel nagyobb termetű ízeltlábúakat, többek között sáskákat és tücsköket fogyaszt. Tárnájának nyílását nyári forróság és vedlés idején pókfonalak alkotta szövedékkel zárja le. Fejlődési ciklusa hosszú, legalább három évig tart. Az utódok május–júniusban kelnek ki, életük első heteiben anyjuk a hátán cipeli őket. Ez a fajta ivadékgondozás a farkaspókokra általánosan jellemző. A nászidőszak augusztusban veszi kezdetét: a hímek kóborolva keresik a tárnáikban várakozó nőstényeket, amelyek a párzást követően lezárt nyílású menedékükbe húzódnak vissza. A téli hibernációs időszak októbertől március–áprilisig tart. A szongáriai cselőpók marása igen fájdalmas, a lódarázs csípéséhez hasonló, a faj azonban semmiféle valós veszélyt nem jelent az emberre nézve.

Öves szkolopendra

Tudományos név: Scolopendra cingulata

Természetvédelmi státusz és érték: védett, 10 000 Ft

A százlábúak (Chilopoda) osztályának legnagyobb termetű magyarországi faja a soklábúak (Myriapoda) altörzsének egyetlen védett hazai képviselője is egyben. Az öves szkolopendra a Mediterráneum jellegzetes faja, amely Magyarországon és Ausztriában (a Lajta-hegységben) éri el elterjedésnek északi határát. Hazánkban a Vértes hegység meleg, napsütötte karsztbokorerdeiben és sziklagyepjeiben találkozhatunk legnagyobb valószínűséggel ezzel a kifejletten akár 17 cm hosszú, 21 pár lábbal, alapízében méregmirigyet rejtő, sarlószerű karomban végződő állkapcsi lábakkal és négy-négy pontszemmel felvértezett, fürge mozgású ragadozóval, de egy kis szerencsével a Keleti-Bakonyban is rábukkanhatunk. E hát–hasi irányban lapított ízeltlábú hátlemezeinek színezete a sötétbarnától a sárgáig terjedhet, a végtagok sárgák. A fiatalok hátlemezeinek középvonalában gyakorta kékes sáv húzódik (ez a szín a végtagokon is visszaköszön), a feji és a törzsvégi részek pedig pirosas tónusúak.

Elsősorban ízeltlábúakkal táplálkozik, de alkalmanként kisebb gyíkokat is zsákmányol.

Áldozatait lábaival körülöleli, majd állkapcsi lábainak segítségével, méreggel bénítja, illetve öli meg, végül erős szájszervével felaprítja.

Napjainak jelentős részét kövek alatt rejtőzködve tölti. A nőstény egy védett üregben rakja le borsószem nagyságú, sárga petéit, amelyeket mirigyváladékával petecsomóvá ragaszt össze. Ezt követően gondosan köréje tekeredik, és hetekig így marad, amíg utódai ki nem kelnek. Az apróságok még több hétig védelmezőjükkel, anyjukkal maradnak.

A cikk a Turista Magazin 2020. július-augusztusi számában jelent meg.


Cikkajánló