Jobb-e az új zempléni Kéktúra, mint a régi?

1979 nyarán a zempléni Nagyhután az alábbi beszélgetés zajlott le Sinkó László műsorvezető, kéktúrázó és Jatkovics Miklós helyi lakos között:

SL: „Hogyha még egyszer elkezdené az életét, akkor is ezt a szakmát választaná?

JM: Azt már nem! Nem!

- Miért, mit csinálna?

- Hát akkor volnék egy rendes iparos.

- Az mit jelent?

- Vagy gyárista, vagy üzemvezető, vagy mittudomén.

- Szóval vándoriparos már nem lenne?

- Á, ilyen nincs!

- De miért választotta ezt, hogy vándoriparos?

- Hát akkor ez volt a divat!”

Ezután rövid éneklés, majd emberes korty a vodkás üvegből, és a következő jelenetben már egy másik egykori üveges beszél arról, hogy szívesebben menne gyárba dolgozni, ha most lenne fiatal (merthogy a Szputnyik nem ment annyit, mint amennyit neki kellett a szakmája miatt, szól az indoklás). 1981-ben (bemutatásakor) a Másfélmillió lépés Magyarországon c. sorozatban hasonló lehetett „két kihaló mesterség utolsó képviselőin” keresztül látni a Hegyköz viszonyait, mint mai szemmel visszanézni a 46 évvel ezelőtti falvakat. Nyomokban letűnt világot tartalmaz a táj, de nyilvánvaló, hogy alapjaiban változott meg minden.

ezért az 1930-as évek végén Hollóháza vagy a Nagy-Milic helyett még bizonyosan a Pusztafalu feletti Tolvaj-hegyen volt a legszélső kék jelzés. Füzérkomlós és Bózsva között akkoriban a kisvasút szerelvényei rohangáltak a töltésen, ezért a természetjárók azzal párhuzamosan haladtak, és kétszer is átkeltek a síneken. Később, a pálya felszedése után a kéktúrázók vették birtokba a vonatok hajdani nyomvonalát, 2025-től pedig bringások fognak rajta közlekedni.

Az útvonalat tehát ismét odébb kellett helyezni (ennek okairól ebben a cikkünkben olvashatsz részletesen), a Hegyköz északi peremére került; mostantól Pusztafalut, Füzérkajatát, Füzérradványt és Pálházát érintve köti össze Füzért Kishutával. Van egy alapvető különbség a régi és az új nyomvonal között: a kék jelzések ezidáig lent, a Hegyközt kimosó patakok egyike mellett, völgyben vezettek, mostantól pedig a terület északi, magasabb peremén fognak. A Másfélmillió lépés nyitó képsoraiból és a régi pecsételőfüzetek borítójáról is ismert, híressé vált zempléni panoráma a hegység centrumára és a füzéri várra éppen a régi nyomvonal északi végén, még a völgy fölött nyílt, utána viszont egy helyenként csalános, dzsindzsás, kellemetlen és kilátásmentes szakasz következett Bózsváig.

Kéknek még mindig kék, de...

A korábbiaktól eltérően Füzérről most kelet felé, a vár alatt vezet ki a Kéktúra, és Pusztafalu irányába fordul. A szakasz rövid mivolta ellenére négy érdekességet is tartogat. Az első nyilván a füzéri vár, ugyanis a faluszéli kaszálón sétálva enyhe fejkörzéssel megtekinthető a híres szikla-vár kompozíció, amit senkinek nem kell bemutatni. Röviddel előrébb újabb mezőről nyílik panoráma, ezúttal a Hegyköz túlsó peremére, a Tokaji-hegység centrumára, ami innen nézve hegyek tömege, középen a kimagasodó Csattantyú-heggyel, bal szélen a Sátoros-hegyek csoportjával.

Van egy „kötelező” kitérő is, a Mejeszke sziklája, ami kb. 10 perc alatt, enyhe kapaszkodás árán érhető el a Kéktúráról, és hogy mind ez idáig milyen ritkán járt, félreeső célpont is volt, azt jól mutatja, hogy a jelzés gyakorlatilag elvész a rövid ösvény végén. (Egyelőre.) A sziklás letörésről a teljes Hegyközt belátni, de keleten, a távolban a Vihorlát és az Ungvár feletti kárpáti hegyvidék is látszik.

A negyedik látnivaló már Pusztafalu szélén bukkan fel, és meghatározza a következő kilométereket: a Tolvaj-hegy hatalmas, sziklás letörése (a Sólyom-kő) és andezitbércei alighanem a Kéktúra klasszikus, sokaknak bevésődő látványai közé fognak kerülni. A falunak kifejezetten erdélyi hangulatot kölcsönöz a hegy sziklás „arca”, de a teljes látképért tovább kell indulnunk Füzérkajata felé. Onnan nézve

(És amint már említettük, ennek a hegynek a csúcsáról indult az útvonal a kezdetekben.)

Mivel a Hegyköz peremén, a Bába-hegy szoknyáján járunk, a legelők széléről hosszan láthatjuk a zempléni hegyek tömegét, de a tájképet kétségkívül a Hegyköz állandó ikonja, a füzéri vár koronázza meg. Persze ez is más már, mint akár tíz éve, de a dácitsziklákon magasodó falak képe pont olyan meghatározó volt romjaiban, mint mai valójában – ez a tájegység elsőszámú „örök” bástyája. Érdemes kijjebb sétálni a Török-föld nevű mezőn, hogy a várat és a Milic-csoportot egyben láthassuk – túlzás nélkül festői, teljes, átfogó kép. A magasabb hegyek nem a sasfészek mögött sorakoznak, mint az előző útvonal népszerű pontjáról nézve, hanem mellette. Ugyanonnan ellenkező irányba fordulva izgalmas látvány volt, ahogy az erdős bércek „elnyelték” a lefelé hajló aszfaltot – a „háttér” innen is azonos, jó széles, de távolabbi, és a köztes lankák miatt alacsonyabbnak hat, ezért kevésbé hatásos.

Füzérkajatán átsétálva szembetűnő, hogy kb. 10 méterenként van egy pad-asztal kombó, és érdemes is rápihenni a következő szakaszra, mert előttünk áll az útvonal egyetlen komolyabb emelkedője. Ez is egész szelíd, és van mellette egy kb. kétszáz éves tölgy, egy szépen kiépített forrás, és nem mellesleg a felhagyott bányászat és az erdő közös kompozíciói mindenfelé. A hegység magasabb, eldugottabb részeit idézi a Korom-tető környékének bükköse, előrébb a déli oldal tölgyese. A riolittufa bányászatának hagyatéka is kiterjedt: van itt régi bányafeltárásban felgyűlt (apró) tó és jókora horpamező, az egész útvonal legérdekesebb része azonban a régi malomkőbánya környezete.

A természetes állapotú, következésképpen holtfában dúskáló erdőben szanaszét heverő kőtömbök mérettartománya a lábfejtől a kisteherautóig terjed, de

A hajdani malomkőbánya beomlott udvara is néhány göröngyös lépés a kék jelzésről.

A Hegyköz másik fontos, állandó turisztikai attrakciója a füzérradványi Károlyi-kastély (és parkja), ami immáron a Kéktúrának is része, és odakerül majd minden pecsételőfüzetbe, hiszen a falu központjában található bélyegző lenyomatán is ez szerepel. A 16. századi eredetű épület és a közel 90 hektáros park felfedezése nehezen fér bele egy túranapba, ezért rá kell szánni legalább egy fél, de akár egy egész napot – a kéktúrázásban úgyis az a legjobb, hogy nem kell rohanni sehova. Innen mindössze félóra kényelmes séta az aszfalton Pálháza: az autóút forgalma csekély, és a fáknak, valamint a környező domboknak köszönhetően a térkép alapján kissé ellenszenves szakasz a valóságban egyrészt egyáltalán nem olyan gyilkos, mint amilyennek tűnhet, másrészt kifejezetten kellemes.

A térség kisebbik központja és tömegközlekedési centruma Pálháza, ahol enni, vásárolni és kivasutazni is lehet. Innen érdemes akár a füzéri, akár a makkoshotykai irányba elindulni, vagy itt ajánlott befejezni a túrát, mert a terület buszai mind befutnak ide, és továbbmennek Sátoraljaújhelyre.

Kishutára elvisz a kisvasút, persze a Kéktúrán gyalogolni kell, és mi tagadás, ez a közel 21 kilométeres új útvonal gyengepontja. A működő perlitbánya egy dolog, a fák közül kibontakozó, hatalmas üzemi „szörny” és a hegybe vésett sziklafal is érdekes látvány a maga módján, de ezt a bandukolást tényleg csak „le kell tudni” – szerencsére nem hosszú, gyorsan eltelik. (Az útvonal erdőbe terelése ezen a szakaszon tervben van.)

A régi és új Kéktúra csomópontjába, a hutafalvak vidékére megérkezve a drótosoknak és üvegeseknek, a 46 évvel ezelőtti képkockákon megörökített életvitelnek természetesen nyoma sincs már,

Azért Kishuta nyújt egy kapaszkodót, amire mindig számíthatunk: a Kemence-völgy oázisa, a térség harmadik rendíthetetlen bástyája, a Faház presszó stabilan ellenáll a nagy léptékű változásnak. És pont olyan élmény itt megszakítani a kéktúrázást, mint évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt.