Minden, amit természetjáróként a sífutásról tudni érdemes

Nálam négy éve tart a sífutás iránti szerelem, s mivel a tavaly elmaradt szezont sikerült egy klassz év végi sífutó táborral pótolni, ezért egy csokorba gyűjtöttem, mit is kell tudni erről a különleges sportról, illetve szabadidős tevékenységről. A technikai részletekbe most nem megyünk bele, cserébe viszont a természetjárás oldaláról, komplexen járjuk körbe a témát.

Egy kis szubjektív kedvcsináló

A sífutás kapcsán leginkább a terepfutás szabadsága és a korcsolyázás eleganciája, valamint békebeli hangulata jut eszembe, miközben szabadidős tevékenységként űzve a műfajt van idő megállni a fenyők alatt és hallgatni a téli erdő csendjét (no és jól esik kicsit kifújni magunkat).

Bocs, én imádok síelni, de ahogy természetjáró énemnek nehezére esik a sok sípályán tapasztalható buli hangulat, ami szerintem nem illik a hegyek közé, úgy nehezen tudok mit kezdeni a lesiklás ökológiai lábnyomával is. A sífutáshoz viszont nem kell egész erdőket kivágni, nem kell hozzá felvonó, és normál esetben hóágyút is keveset látni.

Cserébe nagyon könnyű beleszeretni a látványos, bár szépen csinálva cseppet sem könnyű mozgásba, annak eleganciájába. S benne van a dologban a természetjárás alázata is, miszerint a hegyre (jelen esetben inkább dombra) küzdelmes a saját lábunkon való feljutás, de annál nagyobb öröm a megérkezés, illetve sível a lecsúszás.

Ezért mondják az egyik legintenzívebb mozgásformának. A futással ellentétben például a kart sokkal jobban megmozgatja ez a sport, de az intenzív bothasználat még az ujjakat sem kíméli. Nem véletlen, hogy sok kezdő a karjában érez izomlázat először.

Kétségtelen, hogy ha nem csak csoszogni akarunk a pályán, akkor ehhez a tevékenységhez kell egy alap edzettség. Főleg, hogy a pontos technika elsajátítása nagyon sokat segít abban, hogy ne izomból toljuk a dolgot. Amiben aztán túl korán kifáradunk, s még egy nagyobb dombra se fogunk tudni felfutni sível a talpunkon, az élvezetről nem is beszélve.

Én nem tartom magamat különösebben sportosnak, de a Déli pályaudvar fölött lakva bringával járok a Normafára futni, s ez nem okoz gondot, ahogy szerintem álmomból felkeltve is lenyomok bármikor egy 40 kilométeres teljesítménytúrát. Ennek ellenére általában kihívás számomra egy 2-3 kilométeres kört megállás nélkül, lendületesen végigsízni, amiben nyilván benne van az, hogy nem futok sokat és, hogy nem tökéletes a technikám…

A tél szerelmeseként viszont fontos szempont az is, hogy a sífutást a legtöbb időjárásban élveztem eddig. Nyilván, napos, szép hideg időben az igazi ez is, amikor a tél varázsa szikrázóan ég bele a retinánkba. De olyan is volt már, hogy amíg az erős szél miatt nem tudtunk felmenni egy csúcsra hótalppal, másnap vígan futottunk pár száz méterrel lentebb a ramaty, de sífutás közben azért élvezhető időben.

Összefoglalva: akit természetjáróként magával ragad a tél semmi máshoz nem hasonlítható varázsa, annak nagyon is érdemes megtapasztalnia a sífutás gyönyörét!

Egy kis történelem

Ismert tény, hogy Európa északi felén már évezredekkel ezelőtt használtak kezdetleges sítalpakat a mély hóban való haladás hatékonyabbá tételéhez. A fából készült léceket szíjakkal kötözték a lábbelihez, s ez segítette a vadászatot, vagy éppen a gyűjtögetést.

Ahogy a természetjárás is, a sísport is a polgárosodás hajnalán nőtte ki magát az erdőjárás hagyományából. Bár az sem volt mellékes, hogy a felfedezőket és a hadsereget is erősen érdekelte a sílécek által nyújtott mobilitás.

Először alakult ki a sífutás, s csak azt követően jelent meg a térségünkben ma már sokkal népszerűbb lesiklás. 1924 óta olimpiai sportág a sífutás, amelynek angol neve (cross-country skiing) ma is az eredeti funkciót eleveníti fel.

A sífutás ugyanakkor nem azonos a sítúrázással, amelyhez a lesiklólécekhez nagyban hasonló méretű és súlyú léceket használnak, s amelynek alján a visszacsúszást gátló ún. fóka található, a síbakancs pedig az orránál kötődik fixen a léchez.

Így a sítúrázók nem szakadnak be a hóba, akárcsak a hótalp használatával, a fóka miatt pedig nem csúszik vissza a léc felfelé menet. A hegycsúcsra érve pedig a fókát levéve, a hátsó kötést rögzítve indulhat a lesiklás. Igaz, nem kialakított és kezelt pályán, ezért a sítúrázásban nem árt némi lesikló tapasztalat...

Akkor mi is az a sífutás?

A sífutásnak két alapvető technikája van: a klasszikus stílus és a szabad stílus, vagy más néven korcsolyázás. A diagonálnak is nevezett klasszikus stílusnál párhuzamosan mozognak a lécek és maga a mozgásforma, illetve a sport a havon való ősi közlekedési mód gyorsításából alakult ki. A klasszikus stílust szépen művelni fárasztó, de maga a mozgásforma egyszerűbb, mint a szabad stílus.

Igazából ma már létezik egy harmadik, az ősi közlekedési módszerhez tudatosan visszatérő technika is, ez a nordic cruising, amelyben a síléceket nem kell felemelni a lendületvételhez, ezért nem kell egy lábon csúszni sem. Ez a ma már szintén oktatott módszer a nordic walking technikára épül és a klasszikus sífutótechnika néhány elemét is magába építi. Lényege éppen az élvezeti értékében rejlik: könnyen elsajátítható, nem annyira fárasztó mozgásforma, amelynek segítségével ugyanúgy élvezhetjük a sízés és a szabadban mozgás örömét.

A klasszikus stílussal szemben a szabad stílus mindössze pár évtizeddel ezelőtt született meg már a sport keretei között (a finn Pauli Siitonen volt a technika egyik úttörője), kifejezetten azért, mert ezzel a technikával jóval gyorsabban lehet haladni, mint a hagyományossal. Mindjárt meglátjuk azt is, miért.

Ahogy a nevéből is kikövetkeztethető, ez a szintén nagyon látványos mozgásforma közelebb áll a korcsolyázáshoz, mint a sízéshez, már az alapok elsajátítása is nehezebb, mint a klasszikus stílus esetében. Ugyanakkor a klasszikus stílust kipróbálóknál vérmérséklettől függően nagy kihívást jelent a lefektetett nyomban való lesiklás, hiszen abból kilépni elsőre nem is olyan könnyű feladat. Nekem amúgy az a - nem túl reprezentatív - tapasztalatom, hogy manapság valamennyivel többen használják a szabad stílust a pályákon.

Képzeljünk el egy alpesi völgyet, ahol a télen használaton kívül lévő kaszálóréteken és legelőkön alakítanak ki sífutó útvonalakat. Maga az útvonal egy keskenyebb ratrak (pályakarbantartó-gép) nyomot jelent, amelyen a korcsolyázók közlekednek, a szélén pedig a gép egy, vagy több párhuzamos nyomot húz a hagyományos stílus képviselőinek, amelyben, mintegy csatornában csúszik a léc.

Akár csak a lesiklásban, itt is van pályatérkép, több helyütt itt is színekkel jelölik a különböző nehézségű (meredekségű) útvonalakat. A sokszor egyirányú útvonalak szabadon választhatók, arra csavargunk, amerre akarunk, s ameddig erőnk bírja.

Az útvonal általában réteken és erdőkben halad, de sok helyütt vannak „stadionok” is kialakítva, ahol a tényleg vízszintes részen lehet tanulni, illetve a versenyeket is itt szervezik. Ezeken a helyeken általában hóágyúval is találkozhatunk.

A pálya jóval kevésbé használódik el estére, mint a lesiklás esetében, hiszen nem tolják le a havat a völgybe a sportolók, ettől függetlenül a jobb helyeken minden este megy a ratrak egy kört. A pályák használatáért szintén fizetni kell, igaz, átlagosan jóval szerényebb összeget, mint egy síbérletért.

A mostani, 2021/2022-es szezonban egy népszerű osztrák pályán például 7€ a felnőtt napijegy, gyerekeknek 4€, 10 év alatt pedig ingyenes a pálya használata. A hetijegy ugyanott 35€, illetve 21€. Szlovákiában ennél olcsóbban lehet használni a pályákat. Elektromos beléptető-rendszer értelemszerűen nincs, az ember vagy a központi helyen a jegypénztárban veszi meg a jegyét, vagy esetleg automatákban. Ellenőrzés általában magán a pályán van.

A kezelt sífutópályákon ezt általában fokozottan jelzik is, és más útvonalra terelik a túrázókat és sétálókat. Egyébként éppen ebben rejlik a sífutó utak kialakításának kihívása is, hiszen jelzett túraútvonalakon a fenti okok miatt ez nem túl szerencsés.

Hol sízik a sífutó?

Bármely havas erdei úton űzhetjük ezt a sportot megfelelő felszereléssel, de nyilván az emberek zöme a kezelt sífutópályákat használja leginkább, ez a cikk is elsősorban erről szól. Az alpesi országokban rengeteg pályát találunk, lényegében a lesikló pályák közelében általában mindenhol van sífutó pálya is, adott esetben sok tíz, vagy éppen több száz kilométeres pályarendszerrel.

Szlovákiában a Magas-Tátra mellett a Körmöcbánya feletti Skalka az ország legnagyobb és legismertebb sífutó terepe, ahol az országos versenyt (Biela Stopa) is megrendezik. Itt nem egy völgyben lehet hódolni a szenvedélyünknek, hanem éppen a hegytetőn. A Körmöci-hegység 1200 méter magas, relatíve lapos platójáról indulnak ugyanis a pályák: itt található a kölcsönző és a jegypénztár, valamint a büfék is.

Rögtön a tetőn van egy „stadion”, egy nagy, focipálya méretű, valóban vízszintes rét, ahol sok nyom van lefektetve bemelegítés és tanulás céljából. Aztán bemelegítést követően innen indulnak az útvonalak. A hegytetőn lévő, mintegy 2 kilométeres pálya esténként rendszerint még ki is van világítva, emellett két, kb. 5 kilométeres pálya található valóban a hegy tetején.

Skalka amúgy egy technikás terepnek számít, az erdészeti utakon vezető pályákon meglepően erős kapaszkodók is vannak, a nagyobb, akár 20 kilométeres körök pedig értelemszerűen relatíve nagy szintkülönbséget tesznek meg. Az elmúlt években gyakran előfordult Skalkán, hogy hó hiányában csak a felsőbb utakat lehetett használni.

Hazánkban Galyatetőn lehet leginkább hódolni e szenvedélynek, ahol az elmúlt években valóban szépen karbantartott pályák kerültek kialakításra, nem mellesleg talán itt lehet a legtöbbször hóval is találkozni. Galyatető mellett Sopronban és a Normafán van kezelt sífutóút, nyilván megfelelő hóviszonyok esetén.

Léc, bot, cipő, ruházat

Félrevezető az a felvetés, hogy aki tud síelni (lesiklás), az tud sífutni is. Az egyetlen igazán közös pont a hóekézés (bár sífutás során nem kell gyakran használni), de síző legyen a talpán, aki a lesiklólécnél hosszabb, ugyanakkor általában mindössze 5 centiméter széles és ultrakönnyű sífutó léccel ne majrézna elsőre a hóekézésnél. Teljesen más érzés!

Főleg, hogy a sícipő sem hasonlítható a lesikláshoz használt nehéz síbakancshoz: ez kifejezetten könnyű, gyalogolni is viszonylag kényelmes benne, s egyedül a cipő orránál van egy jóval kisebb kötés. És ott van a szintén hosszabb bot, amelynek nagyon komoly szerepe van a sífutásban, hiszen arra támaszkodva vesszük, illetve tartjuk meg a lendületet.

A két technika használatához alapvetően eltérő felszerelésre van szükség. A részletekbe nem belemenvén elég a fő különbséget megérteni, nevezetesen, hogy a hagyományos technikához használt lécek lassabbak, mert azok talpán valamilyen fékező mechanizmust találunk.

A szabad stílusra tervezett léceknél ilyen értelemszerűen nincs, ezért azok jóval gyorsabban siklanak lefelé. Bár cipőben van univerzális darab, ideális esetben kétféle cipőt kell használni.

Sínadrágban és síkabátban nagyon rossz ötlet a sífutás. Bár nyilván létezik speciális, méregdrága ruházat, alapvetően a téli futáshoz használt ruháinkat tudjuk használni. Egy téli futónadrág, illetve egy, a téli futásban már bevált futódzseki egy technikai aláöltözettel már jó választás, szintén télen használt sapkával, csősállal és vékony kesztyűvel.

A nagy síkesztyűben nehezen lehet a botot használni, az semmiképpen nem jó. A pályákon sokszor látni a technikai pólóra felvett vékony mellényt, talán ez a legideálisabb ruházat. Nyilván nagyban egyén- és időjárás függő ez a ruházkodási kérdés, és saját tapasztalatunkon keresztül tudjuk kidolgozni a legideálisabb ruházatot, de annyi bizonyos, hogy mivel durván megmozgat ez a sport, garantáltan le fogunk izzadni, ha komolyan vesszük. Ahhoz kell tudni felöltözni.

Gyerekekkel

Ez nehéz kérdés. Alapvetően a gyerekek szerintem ugyanúgy élvezik a sífutást, mint a lesiklást, de nyilván fontos a szülő hozzáállása is, meg persze az időjárás. Azonban az edzettség az ő esetükben sem mellékes. Ha szeret és szokott is a gyermek kirándulni, akkor élvezni fogja a havas erdő látványát, amely sokkal jobban átélhető sífutás közben, a hóban való mozgás örömét, a csendet, a próbatételt.

A lesiklás mámora nyilván erősebb a sípályán, de azért a sífutásban sem elhanyagolható faktor. Tíz éves kor alatt egyébként a korcsolyázó stílust nem nagyon oktatják annak összetett módja miatt. Mindent összevetve, szerintem a gyerekeknek is jó móka a sífutás kb. 6-7 éves kortól.

Végül, de nem utoljára érdemes megjegyezni, hogy a lesiklást nem nagyon érdemes keverni a sífutással, legalábbis egy napon belül biztos nem, nagyon eltérő a kétféle mozgásforma. Nekem ez a tapasztalatom. Meg az, hogy egy pár órás intenzív sífutás után egyáltalán nem vágyom a lesiklásra, csak a pihenésre. A pihenést követően meg semmi másra, mint egy újabb sífutásra....

A cikk először 2022 januárjában jelent meg.