A 2535 méter magas Negojt (Negoiu) annak ellenére is könnyű kiszúrni a hegység irányába tartó autóból, hogy a Fogarasi-havasokhoz fogható méretű, csipkézett gerincű vonulat nincs még egy a Kárpátokban. Az „Erdélyi-Alpok” ugyanis észak felől nézve síkvidék (az Erdélyi-medence) fölé magasodik, méghozzá 70 km hosszan, ebből pedig nem kevesebb, mint 50 km-en keresztül 2000 méter fölé nyújtóznak a főgerinc csúcsai. A Negoj azonban ferde cápafogra emlékeztető alakjával kitűnik mind közül.

A Fogarasi-havasokban (Munții Făgăraș) és egész Romániában mindössze egyetlen csúcs, a 2544 méteres Moldoveanu magasabb a Negojnál, ez azonban egy déli mellékgerincen „ül”, így aztán a történelmi Erdély határán, a főgerincen túl található.

A hegyre vezető útvonal magashegyi klasszikus: felfűzi a csúcs alatt induló völgyet, tartalmaz egy menedékházat (még az erdőhatár alatt, de erről majd később), majd a bércek alatti, jég véste teraszok rendszerét összekötve törmelékes, sziklás, meredek ösvényen talál utat a főgerinc nyergébe, ahonnan direktben megcélozza a Negojt.

A hegység népszerű túracélpont, ezért turistaút-hálózata jól karbantartott és szerteágazó, a csomópontokban útirányjelző táblák mutatják az elérhető célpontokat, a jelzések általában kifogástalan állapotúak, jól követhetők. A menedékházak mellett a gerincrégióban változó állagú bivakházak hálózata sorakozik, és a hegyimentő szolgálat is több ponton jelen van – tehát adott minden, ami egy modern magashegyi környezetben megszokott. A Negoj elérését megkönnyíti, hogy a csúcs alatt induló völgy köves útját autóval is lehet használni, egészen a Negoj menedékház (Cabana Negoiu) hegytömbjének tövéig. Persze az út állapota próbára teszi a sofőrt és a futóművet egyaránt, így ki-ki ameddig bírja, addig hajt fel a szűk, pocsolyás erdei „sztrádán”. A legtöbben egyébként egy márványbánya felhagyott udvaráig, ahol megfordulni is könnyű, és ahonnan már tényleg csak a komolyabb járgányok bírják a strapát.

A könnyített völgyi szakasz

A forgalom ezen az úton, péntek lévén, egészen élénk volt, és jellemző, hogy az úton baktató gyalogosokat mindenki megkérdezi, beugranak-e a hátralévő kilométerekre. Egy szakaszon én is éltem a lehetőséggel, már ameddig az autóban ülő, magyar-román-norvég kontingens úgy nem ítélte, hogy a kelleténél jobban megsűrűsödtek az egyre nagyobb kövek által az alvázra mért, vészjósló hangú „pörölycsapások”, és félre nem álltak. Ők már túlvoltak a csúcstúrán, és az előző nap följebb hagyott másik autójukhoz igyekeztek – ezért búcsúzkodás közben még el tudták mesélni, hogy előző nap egy medve mellett is elhajtottak ugyanezen az úton. Belőlük egyre több van a Fogarasi-havasokban, és bár a hatalmas erdei vadonban messze elbújhatnak az emberek elől, sajnos tele a közösségi média a hegységen átvezető Transzfogarasi út mentén tucatszám feltűnő, az autósok által etetett macik képeivel. Ezek az állatok megszokják az ember közelségét, sőt, a táplálék forrásaként azonosítják azt. A völgy alján több tábla is figyelmeztet a jelenlétükre, de igazából akkora errefelé a forgalom, hogy nem kell tőlük tartani, és a helyiek sem aggódják túl a helyzetet, sokan hordanak például medvecsengőt, és igyekeznek sötétedés előtt célt érni, hogy elkerüljék a találkozást. (A konfliktusok nem is gyakoriak errefelé.)

A kék háromszög jelzés a Porumbáki-Nagy-patak (Râul Mare) völgyének lankás szakaszán az autóutat követi, majd annak végénél az ösvény ráfordul a Serbota-gerinc (Piscul Şerbotei) lejtőjére, és olykor kíméletlen meredekséggel, de végre erdőárnyékban, szerpentinezve tekereg a Negoj menedékház elé. A sötét épületbehemót idilli helyen, fenyők szorításában áll, de szélvédett terasza tökéletes helyszín az este eltöltésére, hiszen mindegyik irányba nézve havasi gyepek fedte csúcsok sánca magasodik körülötte. Kivéve a Negoj környezeténél jóval vadabb, sziklatarajos ormát.

Sziklákon át a gyepes csúcsig

Bár a Negojt a völgyi autóút felső szakaszáról startolva egy nap alatt is megjárhatjuk oda-vissza, a legtöbben inkább eltöltenek egy éjszakát a menedékházban, és másnap reggel indulnak el a csúcs felé. A tejtermékeket szamárháton lefelé szállító pásztort kikerülve közel 200 fős tömeg indult neki a Negojnak reggel, így nem lehet azt mondani, hogy a csúcstúra magányos élmény lenne.

Közben fenomenális a kilátás a völgy erdőségére: kitermelésnek nyoma sincs, csak a lavinacsatornák nyiladékai szabdalják a tömött rengeteget.

Az erdőhatárt úgy 1700 méteren érjük el, és mivel a havasi pásztorkodás teljesen eltüntette a törpefenyveseket, a Negoj irdatlan tömbje alatt zöld gyepszőnyeg borítja az egykori gleccser nyomát öblös alakjában őrző völgyfőt. Festői látvány, ahogy a sziklaküszöbökön zuhatagokkal alábukó patak a gyeptakaró fedte kőtörmeléket kerülgetve tekereg, míg végül egy újabb falon átbukva eltűnik a szem elől. Vízesés alatt ér véget a túra kényelmes szakasza, ez az a pont, ahol mindenki megáll még egy pihenőre, hiszen ahogy a terep is kirajzolja, kemény küzdelem következik: kb. 800 méter szintkülönbség légvonalban bő másfél kilométeren. Itt érdemes vizet venni is (a patakból), hiszen később erre nem lesz lehetőség (vízszűrő használata a pásztorkodás miatt javasolt).

Az ösvény hol kisebb szerpentineket leírva, hol nyílegyenesen a lejtőnek nekirugaszkodva veszi célba az csúcs alatti firngyűjtő medencék egyik oldalsó kis „teraszát”. (Itt egy elágazásban dönthetünk úgy is, hogy a csúcsot megkerülve a túloldalról támadunk, ehhez azonban a Berger-csorba (Strunga Ciobanului) láncos hasadékán kell átkelni, és hasonló technikai kihívások várnak ránk a Negoj oldalában is.) A rövidebb útvonal fölfelé kanyarodik, és egyre kövesebb terepen, végre a völgyre kilátást engedve kanyarodik a főgerinc felé, amit a Kleopátra-nyereg (Şaua Cleopatrei) „kapuján” át ér el. Ide már zord kuloárban, kezünket is használva kell felkapaszkodni, és olykor egy-egy csoport is feltorlódik az akrobatikus sziklai mutatványok megformálása közben.

Persze fölérve nincs miért megkönnyebbülni, ha lehet, még merészebb sziklatű innen nézve a Negoj, amin nem látszik átjáró, csak a sziklaéleken felfelé kapaszkodó túrázók hada. Viszont immár az északinál jóval terjedelmesebb, egyben szelídebb formavilágú déli oldalra is rálátunk, ahogy a Fogarasi-havasok kelet felé cikkcakkosan hullámzó hegyélei is megjelennek.

Ami egyébként a közel ezer méternyi lábmunka után nem is jön rosszul, messze ez a csúcstúra legkényelmesebb és legizgalmasabb szakasza. Ráadásul a hangulat is egyre barátságosabb, hiszen a kiadós úton egyesekkel gyakrabban is találkozik, netán együtt halad az ember, a beszédes helyiek jó angoltudásának és nyitottságának következtében pedig (hegyi viszonylatban is) intenzív a kommunikáció.

A Negoj csúcs (Vârful Negoiu) tetején zászlókat szaggat a szél, és egy régi határkő (és az előtte fényképért kígyózó sor) adja tudtunkra a sikert. A forgalom itt aztán tényleg nagy, de amilyen hegyesnek tűnt lentről, olyan kényelmesen széles a gyepes csúcs, így bőven van hova leülni nézelődni. A Fogarasi-havasok látványát kár is lenne taglalni, egészen káprázatos mind a hegység, mind az erdőség mérete, a tájkép pedig egyedi – talán a Liptói-havasok vidékére emlékeztet leginkább a Kárpátokból. A törpefenyvesektől szinte teljesen megfosztott gyephavasi gerincek viszonylag tompa alakját a csúcsrégióban sziklabordák és tekintélyes leszakadások élénkítik (itt-ott megjelennek a „kuszturák”, azaz a fűrészfogas gerincélek), déli irányban pedig széles, legelőket hordozó hegyhátak színesítik az amúgy is összetett, részletgazdag képet.

A tapasztaltabbaknak ajánlott valamelyik körváltozatot választva visszahurkolniuk a menedékház felé, de (a bemutatott útvonalon kívül) ezek mindegyike technikás, kitett, nagy lépésbiztonságot igénylő turistaút. A szimpla ereszkedést se becsüljük alá: a házig 1000 métert, az autókig további több százat kell megtennünk lefelé, ami a vízesés alatti völgyfőig törmelékes, csúszós, nehezen léphető ösvényen történik, alaposan igénybe véve lábainkat.

Jó tudni

A túrának persze (ahogy minden magashegyi csúcshódításnak) csak jó és stabil időjárás esetén szabad nekivágni. Az útvonal szintkülönbsége és a terep adottságai miatt nehéz, a végén közepesen kitett, ezért csak tapasztalt túrázóknak ajánlott, ugyanakkor nem különösebben technikás. 2500-as csúcsokra felkapaszkodni már nem egyszerű feladat, aki pedig megszokta például a Magas-Tátra szinte járdaszerű ösvényeit, az itt számítson eggyel nehezebb menetre, hiszen a törmeléklejtőket errefelé nem „fésülik ki”, a lépések sokszor fárasztóak, láncot pedig csak oda rögzítenek, ahova feltétlenül szükséges. Mindenkinek a kétnapos, turistaházas csúcshódítást ajánlom, a Negoj menedékház van olyan jó, hogy érdemes legyen rászánni egy estét.

A hegységet autóval érdemes felkeresni, így egészen más élmény lesz, mint tömegközlekedéssel – csak kiszállunk a völgy kövesútján, és egy jól kiépített ösvényen, a turistaház éttermében megpihenve érhetjük el a csúcsot. Aki vonattal érkezne, az csak a porumbáki (Porumbacu) vasútállomásig juthat Nagyszeben (Sibiu) felől. Onnan viszont marad a taxi vagy a stoppolás Felsőporumbák (Porumbacu de Sus) széléig, ahonnan az emlegetett erdeit út indul. Csak reménykedhetünk, hogy az idén megnyitott brassói reptérről hamarosan lesz budapesti járat is, így a hegység sokkal egyszerűbben megközelíthetővé válik.

Aki nem autóval közlekedik, annak jelenleg nappali vonattal érdemes Nagyszebenbe utaznia, de nyári szezonban kényelemre ne nagyon számítson: ezzel a szolgáltatási színvonallal előbb lehetne teljes régiók lakosságát elűzni, mint embereket (vasúti) utazásra rábírni. Az éjszakai vonatok továbbra is kerülendők, a 10 órás menetidő alatt ötször érkezik új kalauz jegyet ellenőrizni, és egyelőre a határ mindkét oldalán is lebonyolítanak egy-egy hajnali okmányellenőrzést. Ennek ellenére a járatok viszonylag kihasználtak, és remélhetőleg a román oldalon folyó pályaépítések elkészültével gyorsabbá is válik az utazás. A menedékházhoz vezető völgyi úton nyáron bármikor számíthatunk fuvarra, és ugyanígy lefelé is eljuthatunk a hegylábi falvakig, teljesen megszokott, hogy a szabad helyekre felvesznek gyalogosokat is.