Túraajánlat

Tavaszi színpompa a Mecsek mélyén

Közelednek azok a napok, amikor a lábainkat edző, hosszabb túra helyett ideje a szemeket trenírozni. A hegység legnagyobb vízesését kerestük, márciusi virágözönt találtunk.

Szöveg és fotó:
2020. február 25.

Közelednek azok a napok, amikor a lábainkat edző, hosszabb túra helyett ideje a szemeket trenírozni. A hegység legnagyobb vízesését kerestük, márciusi virágözönt találtunk.

A Meleg-mányi-völgy neve sokaknak ismerős lehet, akik jártasak a Mecsekben: a vadregényes szurdok térerőmentes mélyén bővizű források és a bükki Szalajka-völgyihez hasonló, mésztufa-lépcsős vízesések sorakoznak. A patakok vízhozama itt ugyan jóval változóbb, mint a karsztforrásokkal táplált bükki völgyben, a kevesebb vízhez jóval kevesebb látogató is tartozik: egy átlagos hétköznapon jó eséllyel senkivel nem találkozik az erre járó.

A Nyugati-Mecsek helyszíneit bejáró túrák ideális kiindulópontja a pécsi Misina-tető, ahol a város helyi autóbuszai is sűrűn megfordulnak, az út első pár kilométere pedig többnyire lefelé vezet. Ezúttal azonban egy klasszikus egész napos túra helyett célirányosan a Mányi-völgy felé indultunk, hiszen ezekben a napokban olyan sok és olyan kis érdekesség vár itt, hogy inkább ezek szemlélésével töltenénk az egész napot a „szokásos” túrázás helyett.

Szerencsére a jó tömegközlekedésről itt sem kell lemondanunk, hiszen a Pécs és Sásd/Kaposvár közt közlekedő buszok még hétvégéken is óránként jönnek-mennek a völgy aljában futó 66-os úton, Mánfa falu határában. Az itteni „Mánfa, Kőlyuk” megállót Pécsről alig 25 perc alatt érjük el. Itt már nem is kell sokat keresni a piros sáv jelzést, majd egy sokat látott, pompás téglaboltozatos hídon átkelve, máris az utunk első szakaszán, a Nagy-Mély-völgyben vagyunk.

Az első pár száz méter első ránézésre még csak a sárdagasztásról szólna, de nem kell hozzá különösebb figyelem, hogy felfedezzük az öt-tíz méterrel feljebb, a hegyoldalban vezető ösvényt, ami elkerüli a nehezen járható szekérutat. Ezen érkezünk meg a Bikkfa-forráshoz, a völgy tucatnyi forrásának első képviselőjéhez, ami egyben az érintetlen erdőség kezdetét is jelenti.

Ahogy egyre feljebb haladunk a völgyben, úgy lesz egyre érdemesebb a lábunk mellé is nézni. Elsőként a hóvirágok példányai jelennek meg, de feljebb, mintha a hosszú séta egyfajta belépőjegy lenne a természet világába, sorra bukkannak elő az újabb és újabb fajok: a nemes májvirág, és a Dél-Dunántúl különleges zöld virága, az illatos hunyor. Az elpusztult fákat itt már nem vágják ki, a kisebb-nagyobb fatörzseket a gombák, rovarok és az elemek tüntetik el.

Az út mellett a Mánfai-kőlyuk, a Mecsek egyik legnagyobb barlangjának bejárata meredezik. Mintha a természet jó építészhez hasonlóan már itt, a kapuzaton jelezné, hogy odabent nem hétköznapi dolog vár, egy hatalmas, hosszában végighasított sziklaalakzatot épített a forrásbarlang bejárata fölé. A lezárt üregrendszer vízjárása és élővilága is különleges, pedig az ember az elmúlt száz évben szinte mindent megtett, hogy az utóbbit elűzze: a barlangot belső gátakkal több részre osztották, és vizét a közeli Komló város ipari vízellátásának szolgálatába állították. Erre ma már nincs szükség, és bár a teljes rekultiváció még várat magára, a barlang ebben az állapotában is otthont nyújt számos denevérfaj mellett a magyar vakcsigának is.

Két kilométer után a völgy kettéválik, az egyenes folytatásban a Nagy-Mély-völgyben, míg balra a Meleg-mányi-völgyben halad tovább az út. Az utóbbi mentén haladva rövidesen elérjük az egyik legnagyobb vízesést, amelyet itt még nem a vízben oldott mész, hanem egy kőzetlépcső alakított ki. Az Ágnes-vízesés néven ismert képződmény igazán hangulatos előszobája annak, ami a rövidesen ismét elágazó Meleg-mányi-völgyben vár.

A február végi dátum sajnos nem kedvez a nagyobb vízhozamoknak, így a Mecsek fő gerincéhez közeledve egyre halkabban csordogál a patak. A sokkal több vizet újabb fél kilométer után fogjuk erősen hiányolni, amikor megérkezünk a mésztufalépcsők tövébe. Ezen a nagyjából húsz méternyi szakaszon a meder közel tíz métert esik, tucatnyi kisebb-nagyobb lépcsőn át. A víz ezeket magának építi, amikor hosszú, föld alatti útja végén a felszínre ér, és a benne oldott ásványianyag-tartalom kiválik. A jelenség a barlangi cseppkövek képződéséhez olyannyira hasonló, hogy most, amikor a víz ezeken a lépcsőkön is hosszú ideje inkább csak csepeg, mint folyik, miniatűr cseppkőkezdemények százai jönnek létre.

Érdemes itt hosszabban is elidőzni. Bár itt már „csak” hóvirágokkal találkozhatunk, a természet számos más kisebb-nagyobb csodája kerülhet elénk. Hatalmas előny itt az eddig mérsékelt tempóban megtett négy kilométer, hiszen a szemünk végre „edzésbe jött”, és fogékonnyá vált a látványra. Az ösvényen túl mindenhol a természet tavaszi átalakulásának pillanatai bukkannak fel, amihez rendre egy-egy kis forrás, állva elpusztult fa vagy a patak kisebb vízesése ad díszletet.

A mésztufa vízeséstől mintegy hét kilométer túra vezethet tovább a Pécs szélén lévő Dömörkapuhoz a piros kereszt jelzésen, ami a Mecsek közeli főgerincének megmászása után már csak mérsékeltebb szintemelkedésben vezet. Ezúttal azonban a visszafelé vezető út is lehet ugyanaz, mint ide: a már megismert részletek között egy órán belül a kiindulópontra érhetünk. A lefelé vezető úton a medvehagyma első példányait is megláthatjuk. A most még csak lassan előbújó levélkék néhány héten belül az egész erdőt elborítják, egyetlen vastag, illatos szőnyeggé varázsolva a völgy talaját.

A 66-os úthoz visszatérve így is nyolc kilométer felett alakul az össztáv, így aki a téli hónapokban elszokott volna a túrázástól, itt épp kellő bemelegítőt kaphat. Közvetlenül az út végén, a Kőlyuki Betérőben az elégetett energiákat is változatos formában pótolhatjuk.



Cikkajánló