Tudod, hogy mi volt az a fokgazdálkodás?

És hogy milyen kulcsfontosságú szerepe lehetne a hasonló, táji léptékű természetes vízmegtartásnak az egyre fokozódó aszály elleni védekezésben?

Ha máshonnan nem, tavaly nyári összevont lapszámunkból tudható, hogy a folyószabályozások és lecsapolások (erről kevesebb szó esik, de a korábban az ország területének mintegy 1,1%-át borító lápos élőhelyek 97%-a elpusztult ekkoriban) miatt drasztikusan lecsökkent árterek és mocsarak roppant gazdag élővilágnak adtak otthont, és ahol őseink – ellentétben a tévhittel - nagyon is gazdag mezőgazdasági kultúrát hoztak létre.

A hazai folyók közül a Dráva büszkélkedhet a legjobb ökológiai és medermorfológiai állapottal (a Dráva és a Mura összefolyása)

2 / 3

Fotó: Adobe Stock

Az éppenséggel Európában akkoriban a legnagyobbnak számító hazai folyószabályozásokig alföldjeink jelentős része tartozott az árterekhez, a mai ország területének mintegy egynegyede. A magasabb, még a legnagyobb árvizek által sem érintett térszíneken telepedett meg az ember, illetve művelte földjeit, a hosszabb-rövidebb ideig víz alatt álló ártereken pedig egy természetközeli és meglehetősen komplex megoldással élt együtt a folyókkal.

Ez volt az ún. fokgazdálkodás: az árvíz elrekesztése a folyó által épített természetes folyóhátak átvágásával (ezek voltak a fokok) és az elhagyott folyómedrek feltöltésével. Azaz az árhullámmal érkező víztöbbletet, illetve annak egy részét szétterítették az ártéren.

A későbbi évszázadok során azonban kulturálisan nagyon erősen belénk ívódott a „vadvízország mítosza”, azaz hogy a „mocsárban” nem terem semmi. Az tény, hogy nem a szántóföldi gazdálkodás adta az itt élő népesség megélhetésének alapját, hanem a vadgyümölcsök, gyógynövények és gombák gyűjtése, a méhészet, a pákászat, a halászat, a legeltető állattartás, továbbá a keményfaligetekre alapozott hamuzsírfőzés és a puhafás galériaerdők faanyagát hasznosító kézművesség, csónakkészítés, vesszőfonás és a nád hasznosítása.

Vizesélőhely-rehabilitáció a Borsodi-Mezőségben

1 / 3

Fotó: Csanádi Márton

A hagyományos fokgazdálkodás elhúzódó hanyatlása a török hódoltság idején kezdődött, hiszen a fokok kezelését szakszerűen végző helyi lakosság elvándorolt, vagy rosszabb esetben elpusztult, a jól működő rendszer pedig gyorsan tönkrement. Később aztán, többek között a természeti erőforrások fokozott kiaknázása és az ezt támogató jog is elősegítette azt, hogy a fokgazdálkodás nem tért vissza: „az erdők, legelők, mocsarak nem tartoztak ugyanis a jobbágyok telki állományához, ezeket a földesúrral közösen használta a község. Azaz a földesúr sehogyan, illetve csak járadékai révén húzott belőle hasznot. Azonban az irtásföld a majorsági föld részét képezte, és ha a földesúr allódiumához csatolta, máris termelhetett rajta, irtásként a jobbágyok kezén hagyva pedig magasabb adót szedhetett utána. A jobbágyok rosszabbul jártak, biztos megélhetési forrásukat veszítették el” (Győri Róbert: Vadvízországtól a fokgazdálkodásig).

A modernizmus hevében jó ideig a tudomány sem foglalkozott a paraszti kultúra efféle vívmányaival. A híres geográfus, Mendöl Tibor Szarvas földrajza című 1928-as dolgozata volt az egyik úttörő munka, amely bemutatta az ártér és a helyi lakosság együttélését. Kicsit később a magazinunk nyári számában is megemlített Ormányság című munkájában Kiss Géza foglalkozott a témával (1937), elsősorban néprajzi, társadalmi aspektusait bemutatva ennek az együttélésnek.

A háború és az iparosítás aztán ismét szüneteltette a témáról való tudományos gondolkodást, viszont Andrásfalvy Bertalan 1973-as alapműve óta (A Sárköz ősi ártéri gazdálkodása) a fokgazdálkodás modern technológiák által támogatott újjáélesztése rendre ott szerepel az ökológusok és környezetvédők gondolatai és javaslatai között, amelyek persze eddig nem igazán találtak meghallgatásra, hiszen egy meglévő, természeti-gazdasági makrostruktúrát kellene megváltoztatni.

De akkor miért is fontos annyira ez most?

Természetesen a szemünk előtt zajló, történelmi léptékű, nagyon fájdalmas, már most is százmilliárdos károkat okozó aszály miatt. Elég könnyű belátni, hogy ezt a letűnt megoldást nemcsak érdemes, de egyenesen létszükséglet volna valahogyan visszahozni, amely persze táji léptékű beavatkozásokat igényelne. A Turista Magazin egy természetjáró orgánum, úgyhogy a társadalmi-gazdasági részletekbe nem megyünk most bele, de érdemes megismerni pár tényt annak alátámasztására, hogy miért volna valami hasonlóra szükség, hiszen az Alföldet, az Alföldi Kéktúrát, vagy vizes élőhelyeinket ezekben a napokban járva nagyon is szembetűnő a változás szükségessége.

A globális éghajlatváltozás (helyesebb volna klímaváltoztatást használni) hazánkra gyakorolt, az átlagnál sok helyütt negatívabb hatásait már ezerszer leírták. Ugyanakkor a téma szempontjából nagyon fontos kiemelni, hogy a közhiedelemmel ellentétben Magyarország egyáltalán nem gazdag a felszíni vizek mennyiségét tekintve: az ország vízmérlege negatív.

Ez azt jelenti, hogy a hegyekkel körbeölelt medencében a Balaton vízmennyiségének többszörösét vezetjük le az árvízi hullámok idején a gátak közé szorított folyóinkon.

Sőt, az egykori folyóvízi ártereken létesült szántóföldek védelme érdekében kialakított, mintegy 40 ezer kilométer hosszúságú csatornahálózat segítségével éves átlagban hasonló volumenű vízmennyiséget terelünk a folyókba.
Mindeközben 2020-ban a Homokhátság hivatalosan is félsivatagos környezetté vált, ahonnan több víz párolog és távozik kivezetéssel, mint amennyi csapadék érkezik. Nem véletlen, hogy éppen itt születtek meg azok a többnyire civil, a természetes vízmegtartást megcélzó első kezdeményezések az elmúlt években, amelyek ígéretesen bizonyítják a természetes víztestek talajvíz-emelő képességét.
A Kárpát-medencében mindig is jelen lévő, de az elmúlt években fokozódó csapadékhiányt a csapadéktöbblettel rendelkező hegyek felől érkező árvíz egyensúlyozta ki (a vizes területekről a talajban szivárogva), amely ráadásul éppen jókor, a vegetációs időszak kezdetén jelent meg.
Ma már „sajnos” az árvizek is elmaradoznak, de legalábbis felborult a rend: ha megérkeznek, akkor gyakran pusztító erejűek (míg a gátak túloldalán a villámárvizek okoznak gondot). És ami talán a legfontosabb: a folyószabályozások miatt (is) egyre inkább kiszáradó Alföldön a talajvíz szintje átlagosan több méterrel csökkent le az elmúlt évtizedekben, de van olyan régió is, ahol 10-12 métert (!) is elért ez a csökkenés (a talajvízből való öntözés önmagában már csak ezért sem megoldás).
Ennek következményei a mezőgazdaságra nézve könnyen beláthatók. A KSH adatai szerint a 4,3 millió szántóföldi hektárból az országban mindösszesen 119.000 hektárt öntöztek 2020-ban. Az egykori ártereken kialakított szántóföldek jelentős része hazánk legaszályosabb zónájában található, az itteni termésátlagok nem érik el a hazai átlagot.
A gabonatermelés klímaérzékenysége és a talajvíz szintjének csökkenése a táji léptékű vízmegtartást és az öntözési infrastruktúra ezáltali fejlesztését vetíti előre. A mostani aszály durván a szemünkbe tolja azt, amire a kutatók sok-sok éve figyelmeztetnek. A változó körülmények miatt vízlevezető vízgazdálkodás helyett vízmegtartó vízgazdálkodásra volna szükség, hiszen a táji léptékben kialakítandó víztestek, illetve az általuk a téli és tavaszi időszakban vízzel feltöltődő talajok százmilliárdokban mérhető terméskiesést előzhetnek meg.

A természet megismerésére törekvő, az ökológia, a hagyományok és helytörténet felé nyitott természetjáróként mi magunk is nemcsak arra figyelhetünk fel, hogy a vizes élőhelyek csodálatos élővilága fokozottan kitett az éghajlatváltozás hatásainak, de arra is, hogy ezen élőhelyek rehabilitációja (s erre számos példát láthatunk a Hanságtól kezdve a Hortobágyon át Béda-Karapancsáig) milyen gyors sikert ér el, milyen gyorsan megtelepszik újra az élővilág, ha teret adunk neki.

Az Ős-Dráva Látogatóközpontban például olvashatunk az Ormánság korabeli tájhasználatáról

3 / 3

Fotó: Abelovszky Tamás

Zárszóként érdemes megemlíteni, hogy egyébként az EU támogatja azt, aki azért hagy fel mezőgazdasági tevékenységével, hogy "a közösség számára elismert és akár pénzben is kifejezhető ökoszisztéma-szolgáltatásokat (például szénmegkötés vagy talajvízpótlás) közvetítsen". És persze a kép ennél jóval komplexebb, a természetes erdők és gyepek meglétének például szintén nagyon fontos szerepe lenne ebben a folyamatban. Továbbá a természetes vízmegtartás nagyon fontos lenne települési szinten is (erről egy következő cikkünkben írunk), ahogy mi magunk is rengeteget tehetünk ezért saját kertünkben (fűnyírási szokásaink radikális megváltoztatása, esővíz gyűjtése, pazarlás megszüntetése, stb).

A cikk az alábbi írások felhasználásával készült:

Győri Róbert: Vadvízországtól a fokgazdálkodásig, valamint a Pinke Zsolttal, az ELTE TTK Természetföldrajzi Tanszék munkatársával készült interjú.

Nyitókép: szembeötlő a táj mikrodomborzatából adódó mozaikosság a Csincse morotvájánál (Borsodi-Mezőség)

Kapcsolódó cikkek