Vadregényes tavaszi kalanddá vált a Kisnánáról tervezett túra, melynek élménykavalkádjában a patakvölgyek, egy mesés panorámapont és két vár játszotta a főszerepet.
Sok helyen megfordultam már hazánkban, de a Mátra jelentős része még most is ismeretlen vidék számomra. Hogy ezen változtassak, térképböngészésbe kezdtem, és hamar találtam olyan érdekes célpontokat, melyek önmagukban is foglalkoztattak, egy körtúrára felfűzve pedig komplex felfedezőélményt ígértek. Az egyik hiánypótló állomás Kisnána volt, pontosabban az itt álló Móré-vár, amit végül túrám kiindulópontjának választottam. Innen terveztem egy kevesebb mint 20 km-es körtúrát a Mátra gerincének érintésével, de végül a helyzet úgy hozta, hogy a szomszédos Domoszló lett túrám végállomása. Vegyük csak sorjában, mi várt rám e változatos hegység délkeleti oldalában.
A Kisnánai várban
Rögtön az elején várlátogatással kezdtem. A Kisnánai vár vagy Móré-vár a község központjában található, és ellentétben az általános tapasztalatoktól, ez a vár nem magaslatra épült, így környezetéből alig tűnik ki. Ennek az is oka, hogy részlegesen renovált romjaiból kevés maradt az utókorra, de szerencsére a szépen karbantartott környezetben azért van mit megcsodálni.
A Kisnánai vár a 2010-es évek elejétől számít a környék népszerű turistacélpontjának, ekkorra fejeződött be ugyanis a renoválási munkálatai, ami az Öreg-torony felújítását, a felvonóhíd cseréjét, borospince kialakítását foglalta magába, illetve a vár környezetének parkosítását. A történelmi falak nem rejtenek gazdag kiállítótereket, néhány vitrin regél csupán a múltról, aminek megidézésében kétségtelenül a 12 perces 3D vetítés a legszemléletesebb. Az erősség igazi vonzereje az Öreg-torony panorámájában és az itt tartott hagyományőrző és családi programokban rejlik. Érdemes megtekinteni a vár előterében álló szlovák tájházat is, ami szép szobabelsőkkel mutatja be a múlt békehangulatát. A közelben álló kovácsműhely is érdekes lehet, utóbbit azonban csak előzetes egyeztetéssel lehet megtekinteni.
A Móré-vár kőtárában találjuk Magyarország legnagyobb, több mint három mázsát nyomó opál tömbjét.
A rövid idő alatt körbejárható várhoz több legendai is fűződik. Aki itt megfordul, biztosan hallani fog a kút mélyén pihenő sárkányról, megtudhatja, hogy Kisnánán miért nem a borban, hanem az oroszlánban van az igazság, illetve megismerheti a hírhedt rablólovag, Móré László történetét, aki a menekülés reményében aranyat szórt a várát ostromló törökök elé.
Hasonlóan más hazai erősség történetéhez, a Kisnánai vár építési ideje sem ismert (11-12. századra tehető) pusztulását pedig az oszmán sereg hozta el. Eredetileg az Aba nemzetség palánkkal körbevett udvarháza állt itt, majd az Abák egyik ága, a Kompolti (később Kompolthy) család fejlesztette erőddé a birtokközpontot, amit később többek között a Losonczyak is birtokoltak. Minden tulajdonos saját ízlése és a kor igényei szerint alakította az épületet, ami az évszázadok során templommal, borospincével, erősebb falakkal, kápolnával, illetve nagyobb várudvarral bővült.
Több beföldi viszály ostromát is átélte a vár, utolsó hadászati jelentősége a török időkre tehető. Az oszmánok 1543-as támadását a védők azonban már nem tudták megállítani, ettől kezdve csak romként említik a krónikák. Újjá sosem építették, első régészeti feltárására pedig egészen 1940-ig kellett várni, ekkor került elő Kompolthy László gótikus sírköve is, amit ma a várkápolnában láthatunk.
Irány a Mátra!
Rövidre tervezett várlátogatásom kissé elhúzódott, de a látottak után cseppet sem bántam az időveszteséget. Már végén járt a délelőtt, amikor nekiveselkedtem a Mátra lábának a Mária út jelzéseit követve nyugati irányba. Éppen csak elhagytam a falut, amikor kerítés állta az utam, holott a térkép szerint is jó úton haladtam. Alaposan körbe nézve és felmérve a helyzetet arra jutottam, jobb lesz megfordítanom a túrámat, kihagyva ezt a térkép szerint kilátótornyot is tartogató szakaszt. Így a szintén Kisnánáról induló sárga jelzésen – amin visszaérkeztem volna a településre – kapaszkodtam fel a Mátra gerincére.
A Kisnánáról kivezető sárga sokáig egy széles murvaúton halad nyílt terepen a Tarnóci kőbánya felé. Az útelágazásban rá is látunk a már említett rekordméretű opál lelőhelyére, ezt követően enyhe emelkedésben lassan bevettem magamat az erdőbe. A kissé monotonnak ható szakasz után köves utam hamarosan az Első-Tarnóca mellé szegődött. A korábbi napok esőzéseknek köszönhetően a patak kis folyamként, zúgva hirdette a tavaszi frissességet, valamint azt a tényt, hogy a tervezett utam során feltételezhetően jó pár patakátkeléssel kell majd megbirkóznom. Gondoltam rutinos vagyok az ilyesmiben, nem aggódtam. Ezzel együtt értek meglepetések, de erről majd később.
Kényelmesen kapaszkodtam felfelé a völgyben, néhol egészen közel a patakparthoz, s közben kedvenc évszakom szemet gyönyörködtető zöldülését figyeltem. Sárgában és lilában pompázó virágok és mohos kövek tarkították a burjánzó szőnyegként elterülő aljnövényzetet.
Kisvártatva eljött az első patakátkelés ideje, de az útvonal kis kurflijának levágásával elkerülhető volt a kényszerű beázás. Kicsivel később fahíd nyújtott átkelést, és ezek a megoldások arról kezdtek meggyőzni, hogy akár száraz lábbal is végig lehet csinálni a túrát. Ez a naivitásom egészen a Domoszlói-kapuig megmaradt, utána viszont lassan vízitúrává ment át a dolog. A felmenet során a sárgáról a kék körre váltva ettől még igen messze jártam, és előtte még több látnivalóban is részem volt.
Menedék a Csurgó-kútnál
A kaptatásban némi pihenőszakaszt jelentett a Jóidő-hegy bükkös oldalában vezető forrásjelzés, ami a kisebb patakátkelésekkel a Csurgó-kúthoz vezetett. Régóta terveztem ide ellátogatni, mert a hazai bivakszállások közül az itt álló házikót még csak fotóról ismertem. A bárki számára nyitott Csurgó-kúti kunyhó nem tud sokat, de a hazai vándormenedékek rövid sorában mindenképp említésre méltó. Két ágy és székek nyújtanak benne kényelmet, ugyanakkor a kis faház kályha hiányában csak az eső vagy a szél ellen tud védeni. Mindezekkel együtt az innen csupán néhány száz méterre haladó Országos Kéktúra vándorainak remek alternatívát kínál az éjszakázásra, főleg úgy, hogy tőszomszédságában padok, tűzrakó és forrás található.
A kunyhótól már csupán alig egy kilométernyi emelkedés választott el a Mátra gerincét jelentő Jagus és a Nagy-Zúgó-hegy közti nyeregtől. Rácsatlakoztam a kéktúrára, és néhol észak felé felsejlő, Recsket is látni engedő kilátással nyugat felé tartottam. A sűrű cserjéssel szegélyezett keskeny ösvény hullámvasutazva vezetett az Oroszlánvár kúpjának lábához, amely magaslat izzasztó meredeksége ellenére is kihagyhatatlan kitérőre invitált. Korábban a kéket járva már érintettem ezt a hajdani várhelyet, de emlékeim szerint akkor nem szenteltem kellő figyelmet ennek a csodálatos panorámahelyszínnek.
Szuszogós felmenetem nem volt hiába, mert bár csekély történelmi nyomokra lelhetünk, azok így is roppant látványosak. Ha másnak a körsánc miatt nem is, a hegyplató nyugati oldalában nyíló mesés panorámáért mindenképpen megéri ide felkapaszkodni, amely kilátás hazánk legmagasabb hegységének elnyúló gerincén engedi legeltetni a szemünket. Ez alkalommal szerencsém volt, mert a távlat tavaszi idilljét felhőtánc tette még varázslatosabbá.
A 604 méter magas hegykúp keskeny tetejét valamikor teljes egészében elfoglalta a középkori vár. Feltehetőleg már a tatárjárást megelőzően is létezett valamiféle erődítés a hegyen, de a sánccal körülvett kővárat nagy valószínűséggel az Aba nemzetségbe tartozó Kompolthy Péter építtette a 13. század végén vagy a 14. század elején. Az oklevelekben említett, sokszor gazdát cserélt Oroszlánvárról sok mindent nem lehet megtudni, ásatások híján is csak feltételezhető a hajdani erősség méretei. A vár magja hosszúkás, kb. 33 méter hosszú, legnagyobb szélessége 16 m. A jól kivehető várárok mellett a hegyplató peremén rakott egykori övezőfal vonala is részben meghatározható. Csupán a déli oldalon áll 15 méter hosszúságban egy kb. 1,2 méter vastag és 0,5 méter magas falszakasz. Az Oroszlánkő néven is emlegetett végvár utolsó okleveles említése 1607-ből származik, amikor a Nyáry család birtokaként számontartott erősséget még 60 hajdú őrizte. Ezt követően semmi biztosat nem tudunk, vélhetően a török pusztította el.
Patakozás a Závoz-völgyben
Már javában benne jártam a délutánban, mire elteltem az Oroszlánvár elfeledett nyomainak kutatásával, és hosszabb szemlélődésre késztető panorámájával. Bekaptam néhány falatot, majd a várhegy meredekén mondhatni leszánkázva visszatértem a Domoszlói-kapuhoz, onnan pedig már a piros jelzést követve vettem be magam a Závoz-völgybe. Gyors haladásra számítottam a lejtmenet során, de már a völgyfő is tartogatott nehézségeket. Lejjebb pedig csak fokozódott a kihívás.
A turista jelzések hiánya különösebben nem hátráltatta a tájékozódásomat, a megáradt patakon többször oda-vissza átkelő, helyenként benőtt és bedőlt fákkal tűzdelt, eltűnő ösvény azonban már okozott némi dilemmát: megéri-e átküzdeni magam a túlpartra, ha pár méter múlva úgy is visszajön az út? Ráadásul még csupán a völgy felső részén tartottam, ahol kevesebb víz csörgedezett. Számítottam rá ugyanis, hogy lejjebb sokkal nehezebb dolgom lesz, ahol már több ér is becsatlakozik a Domoszlói-patakba, de a Mária-fa magasságában ezzel még nem akartam foglalkozni. Azt gondoltam, hitelbe nem izgulunk, majd meglátjuk mi lesz.
A Mátra déli oldalába mélyen bevágódott Závoz-völgy keleti falát a Hosszú-hegy elnyúló tömbje alkotja, nyugatról pedig több markánsan emelkedő magaslat határolja. Nem csupán a hegyről lefolyó vizeket és a piros turistautat, távvezetéket is irányoz a lent már szurdokká szűkülő völgyszoros, ami a szintén itt haladó murvás erdészeti úttal egyetemben feledteti velünk az addig tapasztalt természetes tájérzetet. Idővel a piros is ezen a széles murvaúton halad, haladós kényelme viszont csak a patakátkelésekig nyújt kényelmet. Áradás idején nincs mese, bele kell gázolni a patakba.
Váltócipő és zokni tudatában gyorsan megbékéltem a beázással, viszont a sekélyebb gázlók keresése, a csúszós kövek, a hordalék és az erős sodrás rendesen megdolgoztatott.
A jobbról érkező Első-völgy után szárazabb menet következett. Az út kissé eltávolodott a pataktól, és a hegyoldalba kapaszkodva vezetett tovább Domoszló irányába. Ezen a szakaszon csend és béke honolt. Az állatok sem számítottak rám: elég későn észlelték jöttömet az itt legelő muflonok, valamint egy önfeledten szaglászó róka is egész közel engedett magához, mire észbe kapott.
Kissé elkényelmesedve ballagtam végállomásom felé, amikor a szekérútról egyszer csak egy alig látható ponton a jelzés befordul a völgy mélyébe. Innentől már nem is számoltam hányszor keltem át a patakon, amibe helyenként térdig kellett gázolni. A nehézségek ellenére túrám legszebb szakaszán jártam, ahol hatalmas sziklafalak, mohos kőtengerek tarkították az elvadult szurdokerdőt. Zúgókat, kisebb vízeséseket is látni a Závoz-völgyben, néhol a lezúduló víztömeg szélesen elterülve hömpölyög lefelé, természetesen ez inkább csak csapadékosabb időszakban látható.
A patakparton térképen is jelölt pihenőt találunk, paddal és tűzrakóval, ami tökéletes piknikhelyszín lehet azok számára, akik Domoszló határában, kevés gyaloglással szeretnének bepillantást kapni a Závoz-völgy vadregényes miliőjébe. Innen már csupán egy kőhajítás volt a település, de számomra még egy utolsó merülést azért tartogatott a túra, csak hogy biztosan patyolat tiszta cipővel érkezzek meg a Mátra lábához. Domoszlói pihenőmön a szárítkozás és lábbelicsere után már minden a komfortról és a teljességről szólt. Úgy értékeltem, ebben a túrában minden benne volt, ami Mátrát látványossá, érdekessé, kalandossá, és ezzel együtt szerethetővé teszi.
Hogy lesz valakiből kilométer- és turistaereklye-gyűjtögető?
A füzéri vár fehér falai már a távolból virítanak a csupasz kőoszloprengeteg tetején.
