A legfontosabb hasonlóság az, hogy mindkét, a földtörténeti harmadidőszakban kialakult, mára kialudt vulkán esetében még laikus szemmel is beazonosítható módon megmaradt a vulkáni beszakadás, a kaldera. Ez a Börzsönyben a Magas-Börzsöny főgerince által szegélyezett, körülbelül 3-4 kilométer átmérőjű katlanban fedezhető fel, míg a Polyánában egyrészt még könnyebben kivehető, másrészt sokkal grandiózusabb: legszélesebb pontján 20 kilométer átmérőjű, 800 méter mély és mintegy 30 négyzetkilométer területű. A geomorfológiai adottságok kiváló túratereppé avatják mindkét hegységet, hiszen a kaldera nagy kiterjedésű, elzárt erdőségeket rejt, gazdag vadvilággal.

Polyána = rét

Bár a főcsúcs közelében épült hegyi hotelnek (Horskŷ Hotel Poľana) és az odavezető, aszfaltozott útnak köszönhetően az 1458 méter magas főcsúcs, így a páratlan kilátás a kalderára viszonylag könnyen elérhető, a Polyána jóval többet nyújt egy egynapos kalandnál. Már a fővárostól közúton mindössze 180 kilométer távolságra elhelyezkedő hegység megközelítése is érdekes, különösen akkor, ha a határtól Nagykürtös (Veľky Krtíš) felé vesszük az irányt, és az ismeretlen Jávoros hegységen (Javorie) keresztül érkezünk meg Gyetvára (Detva), a hegység déli kapujába.

Így már érthető, hogy a kaldera érintetlen, meglehetősen nagy területen elhelyezkedő vadonja ellenére miért is a hegyi kaszálókról kapta nevét a hegység.

A környék egyébként fontos szlovák néprajzi központ: bár ezt a már messziről feltűnő, gyetvai paneltengerről nem gondolnánk elsőre, de a városban, illetve a Polyána déli oldalán elterülő irtványtelepüléseken rendezik meg Szlovákia egyik legrangosabb folklórfesztiválját. A hoteltől indulva adja magát egy körtúra lehetősége a kalderában, de végigvándorolhatunk a Rudná magistrála – egy Közép-Szlovákiában haladó, hosszabb túraútvonal – piros jelzésén is, így felfedezhetjük a központi tömbtől távolabb eső, alig járt részeket.

Michal és Maximus, avagy irány az őserdő!

A főcsúcs felé Gyetva felől érkezve felkereshetjük a sziklamászók által igen kedvelt Kaľamárka andezitszikláit, Herencsvölgy (Hriňová) felől közelítve pedig a Bisztra-vízesést (Vodopád Bystré) cserkészhetjük be, amely 23 méteres magasságával az Északnyugati-Kárpátok egyik legmagasabb zuhataga.

A hegyi hotel egyébként több meglepetéssel is szolgál: egyrészt sokaknak erős déjà vu érzete támadhat, hiszen gyermekkorunk sítáboraiból ismerhetjük a jellegzetes, hatalmas sátorra emlékeztető épületet. A ma sajnos csak büféként üzemelő hegyi hotelbe belépve rögtön meggyőződhetünk továbbá arról is, hogy ez bizony itt őserdő, s nem vagyunk egyedül benne: hatalmas tabló mutatja be ugyanis név szerint a hegységben élő medvéket, kezdve a mintegy 300 kilogrammos Michaltól és Maximustól a kisebb nőstényekig, a körülbelül 100 kilogrammos Zitáig vagy a 70 kilogrammos Terezáig.

Ha megcsodáltuk a hotel felett található hagyományos, népi díszítésű keresztet és a szomszédságában álló, vörös csillagos partizánemlékművet is, a mackóhoz címzett (U macíka) nyári büfét elhagyva rögtön hamisítatlan kárpáti vidéken találjuk magunkat: az ösvény először fenyőcsoportok és vizenyős rétek között kanyarodik fel a közeli Priehybina nyeregbe, majd rögtön be is érünk az első erdőrezervátumba.

Egyaránt nehéz leírni, illetve lefotózni a látványt: néhol hatalmas, a földnek éppen „visszaadódó”, kidőlt fenyőfák között cikcakkozik az ösvény, olyannyira, hogy már azt hihetnénk, valaki fűrésszel nekünk vágta az utat (amúgy tényleg ez történt). Máshol pedig ligetszerű fenyőerdőben kapaszkodunk fel a hegység főcsúcsára.

Sőt, sokszor magán a korhadó fatörzseken indulnak neki a magoncok a növekedésnek! A faóriások is látványosak, a szél által kevésbé érintett hegyoldalakban és völgyekben akár 50 méter magas példányokat is láthatunk. A kidőlő óriások pedig úgynevezett lékeket hoznak létre a lombsátorban, ahol egyből megindul a verseny a fény felé. Ezért olyan ligetes az összhatás, szemben például egy ültetett „bükk-katedrálissal”.

Szembetűnő az is, hogy a lombkoronaszintben mindig több fafaj képviselteti magát, kérgük, lombozatuk más és más, tovább gazdagítva a változatos összképet, eltérő magasságuk pedig látványos szintezettséget hoz létre az erdőben. Abba az elméleti vitába most ne menjünk bele, hogy létezik-e a globális klímaváltozás közepette valóban érintetlen hely a világon, mindenesetre kevesen tudják, hogy hazánkban is – és persze különösen a Kárpátokban – szép számban találunk még őserdőnek tekinthető erdőrészeket. De amíg Magyarországon a legtöbb erdőrezervátumot elkerülik a turistautak, Szlovákiában több őserdőt is felkereshetünk legálisan, jelzéseket követve.

A főcsúcsról a kilátás korlátozott, így a nyugatra eső kalderára sem látunk rá.

A Börzsönyhöz hasonlóan a kaldera egy ponton törik meg: nyugat felé vágott magának utat az egyetlen vízfolyás. A főcsúcstól egy darabig „lazán hullámvasutazunk” az elvarázsolt erdőkben, kisebb csúcsokat érintünk, de alapvetően szintben haladunk, majd végül leereszkedünk a Jasenová nyeregbe, ahol véget ér a varázs.

Ha a kaldera bejárását választjuk, akkor innen nyugatra tartva a zöld jelzésen leereszkedhetünk annak belsejébe, s jelentős szinteséssel másfél óra alatt érjük el Kyslinky hegyi telepét. Innen aztán mintegy 2 óra alatt, 450 méter szintet leküzdve jutunk vissza a Polyána hoteléhez. Ha többnapos gerincvándorlásra szánjuk magunkat, akkor ezen a ponton lépünk be a turisták által jórészt elkerült vadonba. A piros jelzés már inkább lombos erdőben vezet a hegység másik jellegzetes csúcsára, a már messziről látható Lubietovsky Vepor (1277 m) táblahegyére, amely nem keverendő össze a szomszédos, a Polyánától keletre található, a hegységnek is nevet adó Klenóci-Vepor (Klenovský Vepor, 1 338 m) csúccsal. Mindkét hegynek hasonló, jellegzetes formája van, nevüket egyaránt a vaddisznóról kapták (arra hasonlítanak állítólag).

Nem is maga a csúcs itt a látnivaló, hanem a táblahegy északi kiszögellése, a Szlovákia földrajzi középpontjának számító, alacsonyabb csúcs, az 1255 méter magas Hrb, ahonnan gyönyörű panorámát élvezhetünk az Alacsony-Tátra gerincére és a Nagy-Fátrára, de minden bizonnyal a hegyet körbeölelő erdőrengeteg a legmegkapóbb látvány. Mélyen alattunk a gyönyörű környezetben fekvő Hrb menedékház (Chata pod Hrbom), ahova roppant sziklamonstrumok között kanyarog le az út, s ahova jó eséllyel nem jutunk majd be, mert az magánkézben van (s velem az elmúlt években kifejezetten barátságtalanok voltak). Marad a sátrazás, amelyre a Vepor előtti kaszálórétek a legalkalmasabbak, főleg azért, mert közvetlenül a gerincút mellett még egy jelzett forrást is találunk.

Az újmassai Fazola-kohó felvidéki testvére

Sok természetjáró ismeri a bükki Garadna-völgyben található, 1812-ben épült, faszéntüzelésű nagyolvasztót, a Fazola-kohót. A Hrb-nyeregből könnyen elérhető Tri vody ma már csendes hegyi telepén álló őskohó sok mindenben hasonlít az Európában is ritkaságnak számító bükki testvérére. A szomszédos Cserpatak (Osrblie) mellett 1793-ban bukkantak vasércre, s a három patak összefolyásánál található kohót 1795-ben hozták létre. A környező erdők fáinak tüzével hevítették az ércet és állították elő a nyersvasat, a víz pedig a vashámorok üzemeltetéséhez kellett (a vízimalmokhoz hasonlóan a víz itt nehéz kalapácsokat mozgatott meg).

A vasgyárban egykoron csöveket, kályhákat, vasedényeket és ágyúgolyókat is öntöttek. 1846-ban a kohó 483 tonna nyersvasat és 201 tonna öntött vasat állított elő. 1867 és 1868 között az egész komplexumot korszerűsítették, majd a vasmű 1882-ben sajnálatos módon leégett, később pedig a keskeny nyomtávú vasút építése során el is távolították maradványait. Szerencsére a kemence 8,5 méter magas köpenyét megőrizték, majd 1974-ben rekonstruálták. Ez látható ma a hangulatos erdei tisztáson.

Az ősiség nyomában

A kohótól kissé monoton erdei utakon gyalogolhatunk át Hronček erdei telepéig, ahonnan egy combos mászás repít vissza bennünket a magaslatok világába.

A tájképet a csúcs körüli kaszálórétek és a keletre látható Klenóci-Vepor uralja, nyugati irányba visszatekintve pedig a Polyána tekintélyes központi tömbje látható. Északon az Alacsony-Tátra csúcsait azonosíthatjuk be.

A Zakľuky csúcsáról a piros sáv jelzés végig a gerincen, jól követhető szekérúton, gyönyörű kaszálórétek között kanyarog a Herencsvölgy és Feketebalog (Čierny Balog) között vezető 529-es útig, a Tlsty javor nevezetű turistaút-csomópontba. Itt még mintha élne a havasi pásztorkodás hagyománya, legalábbis a kaszálórétek láthatóan használatban vannak, bár már mintha traktor is dolgozna rajtuk. A történelmi Felvidék egykoron híres volt hegyi kultúrájáról, gondoljunk csak a hagyományos szlovák konyhára.

A legismertebb termék minden bizonnyal a liptói juhtúró, a brindza, amely nemcsak Magyarországon vált kedvelt csemegévé az idők során, hanem még Bécsben is keresett árucikk volt.

S ha már hasonlatok és Bükk, akkor a túra végén érdemes felkeresni az egykor partizánok búvóhelyeként ismertté vált Feketebalog települését, ahova manapság már inkább Szlovákia legismertebb, a környéken kanyargó, fekete-Garam-völgyi vasúthálózata vonzza a látogatókat. A faluból kisvasúttal utazhatunk el a fenyvesek által övezett, festői Vidra-völgybe (Vydrovská dolina), ahol a szlovák erdészet szabadtéri múzeuma (Lesníczky skanzen) működik, s ahol az erdészet mesterségéhez kapcsolódó megannyi tárgyat, szokást és tudást ismerhetjük meg a különböző tanösvényeket követve. Sőt, az amúgy szigorúan őrzött, elzárt Dobrocsi-őserdőbe (Dobročský prales) is itt kérhetünk szakmai vezetést: ez a Felvidék egyik legrégebb óta (1913) védett természetvédelmi területe. Természetvédelmi szentély, ahogy a szakemberek mondják. Ahogy az egész Polyána is az…

A cikk a Turista Magazin 2022. júniusi számában jelent meg.