Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg:
Fotó:
2021. március 28.

A Baglyasról a horgok közé

A Bakony délkeleti kevéssé ismert és járt nyúlványa rengeteg meglepetéssel, rejtett csodával örvendezteti meg az odatévedő turistát. Hófehér dolomitsziklák, szavannára emlékeztető füves fennsíkok, fenyőligetek sora ejt ámulatba.

És a legnagyobb csodái a környéknek a Baglyas és a Csór fölötti száraz szurdokvölgyek, melyek a fényesen virító sziklák közé szorultak. Ezeket a völgyeket a környéken egyszerűen horgokként ismerik. Nem feledkezhetünk meg az ámulatba ejtő panorámákról sem, melyek pár méterenként kerülnek szemeink elé. Kis túlzással bizton mondhatom a csodák földjére tévedtünk, el is neveztük egymás közt kis „mediterráneumnak”, hisz annyira emlékeztet az Adrián és a Földközi-tenger partjainál elénk táruló látványra.

Már több százszor elautóztunk a 8-ason a Keleti-Bakony lábai mellett, mindig nézegettük a kopár hegyeket, tervezgettük az itteni túrákat, de valahogy sohasem jött össze. Pár felkapott részét ilyen-olyan túrákon, kirándulásokon, az Országos Kéktúra teljesítése során megismertük, de a sava-borsa a tájegységnek csak most tárul elénk, ahogy egyre előrébb jutunk a Közép-dunántúli Piros (KDP) vándorlásunk során.

A Palotai-Bakony már többször meglepett bennünket, de ezen a túrán mindent felülmúlt egyszerűségével, vadságával.

Hol egy tengerparton, hol egy afrikai szavannán, de olyan is volt, hogy egy vad-komor hegy gyomrában éreztük magunkat, ahonnan egy alpesi, kárpáti sziklagyepesre kapaszkodtunk fel.

A fennsíkok füves rétjein szerfeletti örömet éreztünk, de a szűk, zord, helyenként sötét horgokban bizony ez a hangulat átváltott szorongásba, rosszkedvbe. Mindent összevetve azonban egy felejthetetlen, kalandos túranapon vagyunk túl, ha tehetjük más évszakban is vissza fogunk térni. Magával ragadott a környék.

Tipikus tavasz eleji időt fogtunk ki. Reggel csípős hidegben, de vakító napsütésben indultunk. Aztán a bolondos áprilist idéző körülmények voltak egész nap. Egyszer pólóra kellet vetkőzni, máskor még a sapka is elkelt. Volt szélcsend, élénk szél, csepergés, a végén non plusz ultraként még egy hózápor is elkapott bennünket. Viszont így lett kerek és felejthetetlen a nap.

A terepi adottságok végett technikás egy szakasz, nem árt figyelni, az sem baj, ha jó a tájékozódási képességünk.

Ugyanis a kopár részeken egyszerűen nincs hova festeni a jelzéseket, de a jelzésfestők a lehetőségekhez képest a legjobbat hozták ki a helyzetből. Kellő körültekintéssel, logikával simán segédeszköz nélkül is lejárható a szakasz, nekünk egyszer sem kellett a technikához fordulni, de a rizikós részeken tökéletes a lefedettség, így az okostelefonok és a GPS-ek is tudnak segíteni, ha kell.

Visszatértünk a rendes kerékvágásba, ma a jól megszokott módon kedvesemmel, állandó túratársammal koptattuk a bakancsainkat. A fiúk is a közelben feszegették erejüket, jóval extrémebb formában, így ők vittek minket Inotára, majd a túra végén összeszedtek bennünket. Már az indulásnál megadta a nap hangulatát az Inotai-vízfolyás egyedi vízesése és a „könnyező fal” a falu közepén. A falu szélső házáig kaptatón melegítettük be izmainkat. Itt megtartottuk szokásos szeánszunkat egy kis oportó snapsszal. Ezt a mutatványt „lefülelte” a ház gazdája, és rögtön megjelent egy flaska baglyasi feketeszárú cseresznyepárlattal, kóstoló gyanánt. Persze mi is visszahívtuk a miénkéből, így mikor elbúcsúztunk a kedves úriembertől egyből emelkedett hangulatban „emelkedtünk" tovább a Belátó-hegy oldalában pusztuló mandulafák között.

Már ez a szakasz is megmutatta, hogy ma igazán felejthetetlen panorámákban lesz részünk.

A látképet Várpalota és Inota, az erőmű, az alumíniumkohó és a szélerőmű határozta meg, de a bányatavak csillogó tükre és a Sárrét is feltűnt.

Amolyan gerinctúrán törtünk hol magasabbra, hol lejjebb ereszkedtünk. „Hadiutakat” (hiszen a környék még aktív része hazánk legnagyobb gyakorlóterének) kereszteztünk, tankcsapdákat hagytunk el.

Szuszogtató emelkedőn, majd gatyafékes sziklás törmeléken vad sziklák alatt, között ereszkedtünk le a Hideg-völgyi-patak „vájatába”. Most száraz lábbal kelhettünk át a patakmedren, de figyelmünket már a Baglyas hatalmas dolomittömbje kötötte le. Egy darabon a völgytalpban bandukoltunk, majd délkeletre váltott a jelzésünk, és megkezdődött a hadd el hadd. Izmos kis hegy ez a Baglyas, nem adja könnyen magát. Meredek, sziklás kaptatón emelkedtünk, hamar megéreztük tüdőnket, nemsokára a fejünk is gőzölt már, sűrűn meg is álltunk ám fotózni.

Elhagyva az erdőt, kinyílt a táj és felértünk a „szavannás” nyeregbe, de innét még volt egy kemény emelkedő a Baglyas csúcsán álló háromszögelési pontig, ahol a mozgalom pecsétje is „lakik”. Kinyitva a dobozt, abból egy smile mosolygott ránk kedvesen. Remek ötlet az elkészítőjétől. A hangulatjel mellett erős széllökések is fogadtak bennünket. Gyanítom itt a lecsapó bakonyi szelektől mindig érezhető valamekkora légmozgás. Ennek köszönhetően hamar visszakerültek a levetett ruhadarabok, első menyasszonyomnál még a sapka is előkerült, hisz legendásan érzékeny a szélre. Szokásos ceremóniák következtek – pecsét, frissítés, csúcscsoki.

Baglyas

Távolról egy mediterrán tűzhányóra emlékeztető fődolomit alapkőzetű Baglyas-hegy 363 m magasságával uralja a környező tájat. Jelentős botanikai és zoológiai értéket képvisel, ezért nemzeti érték. Ugyancsak ezt a kitüntető címet viseli a Hideg-völgy is, melyben kettő karsztvízkút is fakad. Mind a sziklákkal tarkított völgy, mind a hegytető kedvelt kirándulóhelyszín. A hegytetőn átjátszótorony, háromszögelési pont és egy kopjafa található. Ez utóbbit a honvédség állította a szovjet csapatok kivonulásának alkalmából 1991. június 30-án. A hegyen több honvédségi árok, légópince is található.

Csodáltuk a messzelátást, bármerre fordultunk, semmi nem zavarta a távollátást. Felsejlett a Vértes, Székesfehérvár, Sárrét, Várpalota, a Bakony távoli magas csúcsai, a Burok-völgy. Hidegfront után még a távoli, egyben a legközelebbi alpesi csúcsnak hóba burkolózó sapkája is feltűnhet szemünk előtt. Rövid tanakodás után belőttük a helyes utat, és a sziklagyepesen gerincvándorlásba kezdtünk. Árvalányhajas réteken, bokorerdőkön törtünk előre az első szurdokvölgyig, a Sár-horogig.

A meredek ereszkedés közben még nem is sejtettük, mi fog ránk várni a horgok földjén. Ahogy horogról horogra jutottunk egyre nagyobb lett a katarzis, egyre jobban magával ragadott a környék bennünket. Mint egy jól felépített színdarab, úgy lett egyre élménydúsabb a látvány. Hol szűkebb, hol szélesebb volt a horgok völgye, néhol úgy összeszűkült, hogy a kiszáradt patakmeder fért csak el benne. Közben a nyílt részeken újabb lenyűgöző panorámák kerültek szemeink elé. Az élményt még lehetett fokozni a horgok kitett részeire, kiugró szikláira való kitérésekkel.

Horgok

A Keleti-Bakony délkeleti nyúlványán, a Baglyastól keletre elterülő fennsíkon számos száraz völgy fut dél felé, itt horgoknak ismerik őket. Ezek a fennsík sziklagyepes takarójával szemben erdős-völgyek. Ezek a horgok a Bakony méltatlanul kevéssé ismert csodái közé tartoznak, nagyobb figyelmet érdemelnének.

A horgokba rövid, de meredek lejtőkön lehetett leereszkedni, és ugyanilyen erős kaptatókon kikapaszkodni a sziklagyepes fennsíkokra, melyek elválasztják a dolomitba, mészkőbe vájódott mély völgyeket. Közben a cserjéseket fenyőligetek váltották, amelyek tovább fokozták a mediterrán hatást.

Jöttek szép sorban a horgok, Túró-Száraz és a Szenes. Közben beleshettünk az alattunk elterülő Csórra, aztán újabb „hadiutakat” keresztezhettünk, éleslövészetre, robbantásra figyelmeztető, itt maradt táblákat tanulmányozhattunk. A horgok közül a leglátványosabb a Szenes oldalfalának kilométernyi hosszú impozáns, hófehéren rikító sziklasorozata. A legpazarabb kilátópontok pedig a Száraz kiugró szikláinál voltak.

A Szenes-horogból nagyon meredek emelkedőn kapaszkodtunk ki a fennsíkra, ahol még egy kis sziklagyepes szakasz várt ránk, aztán elhagytuk a csodák birodalmát. Hamarosan a hangzatos és sokatmondó nevű Leányvágó nevű részen rongyoltunk. Kicsit még kapaszkodtunk az Iszka-hegy oldalában, aztán hosszú ereszkedésbe kezdtünk a Valéria-erdő cseresében. Itt már az Iszkaszentgyörgy határában lévő hatalmas kőbánya zajai vezettek bennünket, ahol gőzerővel bontották a hegyet.

Iszkaszentgyörgy

Iszkaszentgyörgy területén bronzkori település nyomait tárták fel, feltételezések szerint a római időkben is lakott volt. Honfoglaláskor eleink ezen a környéken is felverték szállásaikat. Első írásos említése 1193-ra datálódik, ekkor a település mai területén 3 falu állt: Iszka, Szentgyörgy és Atya. A török időkben elnéptelenedik, de 1688 óta folyamatosan lakott település. 1735-ben már főúri palota áll itt, majd megépül a református és a katolikus templom is. A II. világháború idején a falu határában húzódott 3 hónapig a front, ezt az időszakot különösen megszenvedték az itt lakók. 1940-ben bauxitot találtak a faluban, ami jelentősen megváltoztatta az életét. A munkalehetőség és a viszonylagos jólét mellett, káros hatásai is voltak a bányászatnak. Eltűnt a falu kútjaiból a karsztvíz és a tavakból a termálvíz. Lakóinak száma ma is folyamatosan nő, sokan költöznek ide a közeli Székesfehérvárról.


Nagy bámészkodásunk közepette itt kapott el bennünket a már említett hózápor. A gyermeki örömködésnek köszönhetően rendesen benéztünk egy északi letérést, és már csak a faluban vettük észre, hogy nincsenek jelzések. Egy életünk, egy halálunk, de már vissza nem megyünk, adósai maradtunk Iszkaszentgyörgy két látványosságának, amihez következő túránk során mindenképpen visszatérünk. A falu utcáin az „Ismerd meg hazádat” mozgalom keretében, jókora kerülővel sétáltunk el az Amadé–Bajzáth–Pappenheim-kastély hatalmas sasos(sárkányos) déli bejáratához.

Amadé–Bajzáth–Pappenheim-kastély

A falu akkori ura Amadé Antal építtette a kastély legrégebbi részét 1735-ben. 1800-ban a főúri lak Bajzáth József veszprémi püspök kezére kerül, aki 1820-ban jelentős építkezésbe kezd. 1870-ben házasság révén, hozományként a Pappenheim grófok birtokába kerül. 1904-09 között Pappenheim Siegfried jelentős átépítéseket finanszíroz felesége, Károlyi Erzsébet hozományából. A Pappenheim család egészen a II. világháború végéig birtokolta a kastélyt, ekkor a szovjet hadsereg kórháznak rendezte be. Később görög menekültek befogadására alakították ki, majd üdülő, aztán a Bauxitbánya Vállalat munkásszállója. A 60-as évektől a községi tanács működik benne, de itt kap helyet a rendőrség, a gyógyszertár, a posta, bolt, a mozi, kultúrház is. A neobarokk részben pedig általános iskola működik a mai napig. 1985-ben megkezdték a felújítását, 1995-ben miután az önkormányzat kiköltözik belőle, a barokk szárny a Kincstári Vagyonkezelő kezelésébe kerül. Említést érdemel még, hogy a főváros bombázásának idején, 1944-ben itt, a barokk szárnyban működött a finn nagykövetség.

A még pusztulófélben lévő impozáns kastély angolkertjében ismerkedtünk a nevezetességgel, körbejártuk az óriás, egykor szebb napokat látott főúri palotát. A park egyik padján pótoltuk energiaszükségleteinket, a párom jól kifotózta magát, én meg olvasgattam a táblákon kiírt tudnivalókat.

Leslattyogtunk a falu központjában található bélyegzőhelyig, hitelesítettük az itinerjeinket, megnéztük a minden Szentgyörgyön fellelhető Sárkányölő-szobrot, és közben meg is érkeztek a fiúk, összeszedtek bennünk, és meg sem álltunk hazáig. Otthon ma egy marhapörkölttel kényeztettük magunkat, amihez juhtúrós galuska volt a köret. A nap végén pedig a szokásos üveg pezsgővel jutalmaztuk meg magunkat.

Barangolás a királynék városában

Barangolás a királynék városában

2021.04.09.

Mesélek államalapítónkról, első királynénkról, görög apácákról, úttörővasútról, vurstliról. Szóba kerül majd az igazi Mikulás, a Nyulak szigete, a Szent Korona és non plus ultraként a Csárdáskirálynő is. Kilátót hódítunk és még a Sóhajok hídján is átkelünk.

→ Tovább