Lenyűgöző rónaság a Bükk-fennsík szívében: a Nagy-mező
Van egy varázsa, mikor az ember egy szuszogtató kapaszkodást követően ott áll középhegységi magasságban az erdő szélén, és szinte ugyanaz a látvány fogadja, mintha az Alföld kellős közepén bámészkodna: erdők koszorúzta hatalmas rét, lágyan hullámzó füves rónaság, ameddig csak a szem ellát. Ez a Bükk-fennsík legféltettebb kincse, a legendás Nagy-mező.
Számomra egy picit mindig is az elérhetetlenség szimbóluma volt ez a nyolcszáz méteres magasságban elnyúló hatalmas tisztás. Mindentől távol, a Kárpátok bérceit idéző, zord hangulatú Bükk hegység kellős közepén egy kilencszázas hegyek által kagylóhéjszerűen körbevett gyöngyszemnek tűnt, amelyet csak gyalogosan, sok-sok fáradtság árán lehet felkeresni. Nem tévedtem sokat, mert ez valóban így van. Ugyanakkor, ami hátránya, az egyben óriási előnye is, különösen a jelenlegi helyzetben: nehezen megközelíthető, viszonylag kevesen látogatják, ezért ha vesszük a fáradtságot és felkapaszkodunk, itt nyugodtan el lehet tölteni akár egy egész napot is gyönyörű környezetben, békésen sétálgatva a jó levegőn.
Nem volt ez mindig így, ugyanis a Bükk-fennsíkon néhány évtizeddel ezelőtt még autós forgalom is volt, a Nagy-mezőt keskeny aszfaltos utak kötik össze a környező településekkel. Az autós forgalmat valamikor a 80-as évek elején zárták ki a területről. Az autók eltűntek, az utak azonban szerencsére megmaradtak, ezek nagyban megkönnyítik a fennsíkra irányuló gyalogos és kerékpáros túrázást. A lezárást jelentő sorompók közelében parkolókat alakított ki az erdészet, például Jávorkúton, Bánkúton, vagy éppen a Bánya-hegynél, ahonnan ezt a túrát is elkezdtem.
Még egyetlen autó sem volt a parkolóban, mikor rövid készülődést követően a zöld négyzet jelzésen nekivágtam a Bükk-fennsíkra vezető ösvénynek. Mivel a jelzés a szerpentinező erdészeti út kanyarjait hivatott levágni, cserébe viszont igen meredek, így hamarosan úgy döntöttem, inkább maradok az aszfalton. Jó tempóban, kényelmes sétával bő félóra elteltével meglepődve láttam, hogy bal kéz felől egyszer csak felbukkant a Három-kő felé vezető turistajelzés, amelyből rájöttem, hogy bizony már el is értem a Bükk-fennsík déli peremét.
A Kis-Kőhát nyergétől a Nagy-mező széléig szinte háborítatlan, évszázados bükkös fogadott, melynek néhány, matuzsálemi korú példánya régi korok turistáinak üzenetét hordozza. Hatvan-hetven esztendős kék és zöld turistajelzések maradványait találtam meg a fatörzseken. Másoknak ez biztosan nem jelentene semmit, nekem kincset értek ezek a turistatörténeti emléknek is mondható festékmaradványok.
A nagy kék út eredeti nyomvonala a Bükkben Bánkút felől a Nagy-mezőre vezetett, majd továbbhaladva a Zsérci-Nagy-dél mellett fordult el nyugatra a Három-kő felé, ennek a sok évtizeddel ezelőtt létezett ösvénynek az utolsó hírmondói voltak ezek az erősen kopott, régi jelzések.
Az elmélyült bámészkodás közepette egyszerre csak kitágult a tér, kinyílt a táj. Még fel sem ocsúdtam a turistaság hőskorát idéző jelzések megtalálásának ámulatából, máris ott volt előttem egy újabb, immár mindenki számára lenyűgöző látványt jelentő csoda, a Nagy-mező töbrök tarkította, hatalmas füves rétje.
A távolban a 945 méter magas Felső-Borovnyákon álló NATO-lokátor jellegzetes, hófehér gömböt formázó tornya zárta a látóhatárt, és egyben jelezte a közel ezer méteres tengerszint feletti magasságot.
A hatalmas átmérőjű, nagyjából egy bombatölcsérhez hasonlító Nagymezői-víznyelőbarlang mellett elhaladva, folyamatosan nézelődve, fotózgatva értem el az egykor autós forgalmat is lebonyolító, Szilvásváradot Jávorkúttal összekötő keskeny aszfaltos utat, melyen Jávorkút felé indultam tovább.
Nehezen megfogalmazható, egészen különleges élmény a sajátos klímájú Nagy-mező töbrök tarkította, víznyelők, dolinák szabdalta hatalmas, füves rétjén sétálni. Itt, a fennsíkon mindig későn jön a tavasz és korán érkezik az ősz. Lent az Alföldön már elnyíltak a hóvirágok, itt fent még javában pompáznak. Odalent már hírmondónak sem maradt hó, itt fent a fagyzugos dolinák mélyén, a töbrök oldalában megrekedt hófoltokból még néhány télbúcsúztató hógolyót is gyúrhatnának a vállalkozó kedvűek. Tél tábornok bizony nehezen adja fel utolsó bástyáját, de hiába minden erőlködés, a fenyőillattal keveredő kora tavaszi langyos fuvallatok már vidáman lengedezve hirdetik az ébredező természet diadalát.
Jávorkúthoz közeledve egyre többen jönnek szembe, leginkább családok, idősebbek és fiatalok, kerékpárosok és gyalogosok egyaránt. A távolságot mindenki tartja, fegyelmezettek az emberek, de az arcokon mosoly ül. Jó egy kicsit kint lenni a természetben a hosszú bezártság után, egy picit mozogni, óvatosan örülni, végre élni, és reménykedni, hogy talán lassan-lassan felébredünk végre ebből a hosszúra nyúló rémálomból.
A Nagy-fennsík északi peremén található, autóval is könnyedén megközelíthető Jávorkút és a körülötte elterülő jókora tisztás kedvelt kirándulóhely a miskolciak körében. Van itt minden, ami egy jó kis piknikhez kell, padok, asztalok, hatalmas szabad tér, egy bővizű forrás, és mellé egy tágas parkoló.
A környék legszebb épülete tagadhatatlanul az évszázados múltra visszatekintő, tornácos vadászház, melyet még gróf Bethlen István építtetett az 1920-as évek végén, a lillafüredi Palota szálló építésével egy időben.
Az előző rendszerben turistaházként, majd vállalati üdülőként is üzemelő épület jelenleg egy étteremnek és a hozzá tartozó panziónak ad otthont. Az épülettől nem messze csobogó, bővizű Jávorkúti-forrásnál feltöltöttem a palackjaimat, majd egy rövid pihenőt követően újult erővel indultam vissza Csipkéskút érintésével a Nagy-mező felé.
A Bükk-fennsík sűrű erdőinek mélyén, 860 méteres magasságban fekvő, kiemelten védett Csipkéskút a Szilvásváradi Állami Ménesgazdaság csikóneveldéje, ahol a lipicai csikók három éves korukig nevelkednek. Gyönyörű hely, bár ezúttal volt egy kis hiányérzetem, mert a lovakat nem láthattam a kifutóban, csupán az istállóépületből nyihogtak kifelé. Mikor megpróbáltam közelebbről bekukucskálni, egy jól nevelt komondor minduntalan jelezte ugatásával, hogy ez már bizony az ő területe. Picit csalódottan vettem tudomásul, hogy ezúttal nem láthatok többet az oly nagyszerű lipicai paripákból.
A csipkéskúti csikónevelde Nagy-mezei istállójának épülete mellett értem el újra a Bükk-fennsík csodáját, a tavaszi nap fényében fürdő, vidám hóvirágok tarkította, éledező Nagy-mezőt. Mivel volt még időm, így békésen bámészkodva sétáltam át újra ezen a gyönyörű réten. Olykor meg-megálltam, és megpróbáltam lefotózni az út mentén virító apró, fehér kis hóvirágokat, bevallom őszintén, vajmi kevés sikerrel. Ez azonban már nem szegte kedvem, a tisztás déli peremén erdőhatárt érve, az átélt megannyi szép élmény hatására jó hangulatban kezdtem meg az ereszkedést a Bánya-hegyi parkolóban várakozó autóm felé.
Siófoktól a Piroson, betyárok nyomán
2024.04.24.Sajnos napközben jó párszor eláztunk a hideg, télvégi esőben, de így is teljesítettük a Dél-Dunántúli Piros túramozgalom több mint 24 kilométerét Külső-Somogy dombjai között.
→ Tovább
A Pilis déli kilátópontjai
2024.04.19.Ha már unjuk a Pilis-tetőt, de könnyű elérhetősége miatt mégis erre esne a választásunk, ne a Két-bükkfa-nyereg felől, hanem Pilisszántó felől közelítsük meg. A déli lejtő látványos kilátópontjait tartalmas túrává fűzhetjük fel.
→ Tovább
110 éve épült az ország legszebb panorámájú turistaháza, a Vaskapu menedékház
2024.04.19.Pazar kilátás, remek ételek, történelmi időket idéző, viharvert falak és madárcsicsergős természeti környezet várja azokat a kirándulókat akik fellátogatnak az Esztergom határában emelkedő Vaskapu-hegy ékkövéhez, az idén 110 éves Brilli Gyula Menedékházhoz. Az 1914-ben épült turistaotthon gyalogosan, kerékpárral, de akár autóval is jól megközelíthető.
→ Tovább
