Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg és fotó:
2021. március 30.

Lenyűgöző rónaság a Bükk-fennsík szívében: a Nagy-mező

Van egy varázsa, mikor az ember egy szuszogtató kapaszkodást követően ott áll középhegységi magasságban az erdő szélén, és szinte ugyanaz a látvány fogadja, mintha az Alföld kellős közepén bámészkodna: erdők koszorúzta hatalmas rét, lágyan hullámzó füves rónaság, ameddig csak a szem ellát. Ez a Bükk-fennsík legféltettebb kincse, a legendás Nagy-mező.

Számomra egy picit mindig is az elérhetetlenség szimbóluma volt ez a nyolcszáz méteres magasságban elnyúló hatalmas tisztás. Mindentől távol, a Kárpátok bérceit idéző, zord hangulatú Bükk hegység kellős közepén egy kilencszázas hegyek által kagylóhéjszerűen körbevett gyöngyszemnek tűnt, amelyet csak gyalogosan, sok-sok fáradtság árán lehet felkeresni. Nem tévedtem sokat, mert ez valóban így van. Ugyanakkor, ami hátránya, az egyben óriási előnye is, különösen a jelenlegi helyzetben: nehezen megközelíthető, viszonylag kevesen látogatják, ezért ha vesszük a fáradtságot és felkapaszkodunk, itt nyugodtan el lehet tölteni akár egy egész napot is gyönyörű környezetben, békésen sétálgatva a jó levegőn.

Nem volt ez mindig így, ugyanis a Bükk-fennsíkon néhány évtizeddel ezelőtt még autós forgalom is volt, a Nagy-mezőt keskeny aszfaltos utak kötik össze a környező településekkel. Az autós forgalmat valamikor a 80-as évek elején zárták ki a területről. Az autók eltűntek, az utak azonban szerencsére megmaradtak, ezek nagyban megkönnyítik a fennsíkra irányuló gyalogos és kerékpáros túrázást. A lezárást jelentő sorompók közelében parkolókat alakított ki az erdészet, például Jávorkúton, Bánkúton, vagy éppen a Bánya-hegynél, ahonnan ezt a túrát is elkezdtem.

Még egyetlen autó sem volt a parkolóban, mikor rövid készülődést követően a zöld négyzet jelzésen nekivágtam a Bükk-fennsíkra vezető ösvénynek. Mivel a jelzés a szerpentinező erdészeti út kanyarjait hivatott levágni, cserébe viszont igen meredek, így hamarosan úgy döntöttem, inkább maradok az aszfalton. Jó tempóban, kényelmes sétával bő félóra elteltével meglepődve láttam, hogy bal kéz felől egyszer csak felbukkant a Három-kő felé vezető turistajelzés, amelyből rájöttem, hogy bizony már el is értem a Bükk-fennsík déli peremét.

A Kis-Kőhát nyergétől a Nagy-mező széléig szinte háborítatlan, évszázados bükkös fogadott, melynek néhány, matuzsálemi korú példánya régi korok turistáinak üzenetét hordozza. Hatvan-hetven esztendős kék és zöld turistajelzések maradványait találtam meg a fatörzseken. Másoknak ez biztosan nem jelentene semmit, nekem kincset értek ezek a turistatörténeti emléknek is mondható festékmaradványok.

Pontosan tudtam ugyanis, hogy mit találtam. Mióta kéktúrázom, folyamatosan keresem, kutatom az országos kék jelzés régi, ma már nem járt ösvényeit, jelzésmaradványait.

A nagy kék út eredeti nyomvonala a Bükkben Bánkút felől a Nagy-mezőre vezetett, majd továbbhaladva a Zsérci-Nagy-dél mellett fordult el nyugatra a Három-kő felé, ennek a sok évtizeddel ezelőtt létezett ösvénynek az utolsó hírmondói voltak ezek az erősen kopott, régi jelzések.

Az elmélyült bámészkodás közepette egyszerre csak kitágult a tér, kinyílt a táj. Még fel sem ocsúdtam a turistaság hőskorát idéző jelzések megtalálásának ámulatából, máris ott volt előttem egy újabb, immár mindenki számára lenyűgöző látványt jelentő csoda, a Nagy-mező töbrök tarkította, hatalmas füves rétje.

Alföldi gyerekként természetesen láttam én már hasonlót, de ha belegondolunk, hogy közel nyolcszáz méteren állunk, és a hullámzó rónaság körül szemmagasságban mindenfelé nyolcszázas, kilencszázas hegyek erdő borította ormai emelkednek, akkor bizony eláll az a bizonyos lélegzet.

A távolban a 945 méter magas Felső-Borovnyákon álló NATO-lokátor jellegzetes, hófehér gömböt formázó tornya zárta a látóhatárt, és egyben jelezte a közel ezer méteres tengerszint feletti magasságot.

A hatalmas átmérőjű, nagyjából egy bombatölcsérhez hasonlító Nagymezői-víznyelőbarlang mellett elhaladva, folyamatosan nézelődve, fotózgatva értem el az egykor autós forgalmat is lebonyolító, Szilvásváradot Jávorkúttal összekötő keskeny aszfaltos utat, melyen Jávorkút felé indultam tovább.

Nehezen megfogalmazható, egészen különleges élmény a sajátos klímájú Nagy-mező töbrök tarkította, víznyelők, dolinák szabdalta hatalmas, füves rétjén sétálni. Itt, a fennsíkon mindig későn jön a tavasz és korán érkezik az ősz. Lent az Alföldön már elnyíltak a hóvirágok, itt fent még javában pompáznak. Odalent már hírmondónak sem maradt hó, itt fent a fagyzugos dolinák mélyén, a töbrök oldalában megrekedt hófoltokból még néhány télbúcsúztató hógolyót is gyúrhatnának a vállalkozó kedvűek. Tél tábornok bizony nehezen adja fel utolsó bástyáját, de hiába minden erőlködés, a fenyőillattal keveredő kora tavaszi langyos fuvallatok már vidáman lengedezve hirdetik az ébredező természet diadalát.

Jávorkúthoz közeledve egyre többen jönnek szembe, leginkább családok, idősebbek és fiatalok, kerékpárosok és gyalogosok egyaránt. A távolságot mindenki tartja, fegyelmezettek az emberek, de az arcokon mosoly ül. Jó egy kicsit kint lenni a természetben a hosszú bezártság után, egy picit mozogni, óvatosan örülni, végre élni, és reménykedni, hogy talán lassan-lassan felébredünk végre ebből a hosszúra nyúló rémálomból.

A Nagy-fennsík északi peremén található, autóval is könnyedén megközelíthető Jávorkút és a körülötte elterülő jókora tisztás kedvelt kirándulóhely a miskolciak körében. Van itt minden, ami egy jó kis piknikhez kell, padok, asztalok, hatalmas szabad tér, egy bővizű forrás, és mellé egy tágas parkoló.

A környék legszebb épülete tagadhatatlanul az évszázados múltra visszatekintő, tornácos vadászház, melyet még gróf Bethlen István építtetett az 1920-as évek végén, a lillafüredi Palota szálló építésével egy időben.

Az előző rendszerben turistaházként, majd vállalati üdülőként is üzemelő épület jelenleg egy étteremnek és a hozzá tartozó panziónak ad otthont. Az épülettől nem messze csobogó, bővizű Jávorkúti-forrásnál feltöltöttem a palackjaimat, majd egy rövid pihenőt követően újult erővel indultam vissza Csipkéskút érintésével a Nagy-mező felé.

A Bükk-fennsík sűrű erdőinek mélyén, 860 méteres magasságban fekvő, kiemelten védett Csipkéskút a Szilvásváradi Állami Ménesgazdaság csikóneveldéje, ahol a lipicai csikók három éves korukig nevelkednek. Gyönyörű hely, bár ezúttal volt egy kis hiányérzetem, mert a lovakat nem láthattam a kifutóban, csupán az istállóépületből nyihogtak kifelé. Mikor megpróbáltam közelebbről bekukucskálni, egy jól nevelt komondor minduntalan jelezte ugatásával, hogy ez már bizony az ő területe. Picit csalódottan vettem tudomásul, hogy ezúttal nem láthatok többet az oly nagyszerű lipicai paripákból.

A csipkéskúti csikónevelde Nagy-mezei istállójának épülete mellett értem el újra a Bükk-fennsík csodáját, a tavaszi nap fényében fürdő, vidám hóvirágok tarkította, éledező Nagy-mezőt. Mivel volt még időm, így békésen bámészkodva sétáltam át újra ezen a gyönyörű réten. Olykor meg-megálltam, és megpróbáltam lefotózni az út mentén virító apró, fehér kis hóvirágokat, bevallom őszintén, vajmi kevés sikerrel. Ez azonban már nem szegte kedvem, a tisztás déli peremén erdőhatárt érve, az átélt megannyi szép élmény hatására jó hangulatban kezdtem meg az ereszkedést a Bánya-hegyi parkolóban várakozó autóm felé.

A Visegrádi-hegység rejtett kincse –  A Miklós deák völgyi tavak

A Visegrádi-hegység rejtett kincse – A Miklós deák völgyi tavak

2021.09.24.

Ha a Visegrádi-hegységben keresel csendes, kis forgalmú, de annál látványosabb kirándulóhelyet, akkor a pilismaróti Miklós deák völgyet neked találták ki. Árnyas tópart, sütögetőhely, csodálatos panoráma, érintetlen természet vár rád, ha körbejárod a völgyből indítható körtúrát.

→ Tovább
Legendák, festői tavak és pazar panorámák a Vajdavár-vidéken

Legendák, festői tavak és pazar panorámák a Vajdavár-vidéken

2021.09.24.

A festői fekvésű kis óbükki városka, Borsodnádasd, a legendák szerint kincses barlangokat rejtő Vajdavár, a hegység legmagasabb pontja, az Ökör-hegy, a Szarvaskő pazar kilátása, és végül, de nem utolsósorban Váraszó Árpád-kori kis erődtemploma és halastavai mind beleférnek egy kényelmes, egynapos Óbükköt, vagy más néven a Vajdavár-vidéket felfedező túrába.

→ Tovább
Kohászok útja: Vadregényes tájak és az ország legnomádabb túrája

Kohászok útja: Vadregényes tájak és az ország legnomádabb túrája

2021.09.09.

A magyar vidék minden fájdalma és szépsége benne van. A tönkretett kohászvárosok sorstalansága porba sújt, de fel is emel, mert megpillanthatjuk a magyar hegyek olyan gyönyörű és érintetlen arcát, amelyről nem is álmodtunk. Túránk a medvesi bazaltvulkánok tövéből indul, hogy az Ó-Bükk érintetlen erdőségein és nehéz sorsú falvain át érkezzen meg a Bükk pazar hegyeinek ölelésében megbúvó Lillafüredre, végül a kohászat egykori fellegvárába, Diósgyőrbe.

→ Tovább