Megismerhetjük a csingervölgyi bányászati múzeumot, a halimbai gyógynövénykertet, a kislődi egyháztörténeti gyűjteményt, a magyarpolányi kálvária lépcsőit és stációit, a csehbányai Ökörmezei-forrásokat, miközben a Déli-Bakony páratlan szépségű forrásait, víznyelőit és barlangjait, egykori táróit is érintjük, nem egyszer hatalmas montán bükkök alatt túrázva.

SAMSUNG DIGITAL CAMERA

31 / 42

A Vízkeresők Útja érintőpontos túramozgalmat Wittner Csilla és Németh Tamás alapította és koordinálja. A teljesítés három szinten történhet, a szint a begyűjtött pontszámtól (1, 2, 3) függ, egy érintőpont pontértéke a megközelíthetőségtől, útminőségtől függ. Az alapszinthez 10 pont szükséges, ezért egy hűtőmágnes jár, a középszint 20 pont és a díjazás egy sörnyitó. A legmagasabb szinthez az összes pont megszerzése szükséges (28), a díjazás pedig egy kitűző. A fokozatok díjazását az igazolófüzet ára tartalmazza. Az igazolófüzeteket Csillánál és Tamásnál lehet megvásárolni, elérhetőséget a HeyJoe.hu weboldalon találhattok.

Kapcsolódó cikkek

Amiről a sokat látott Bél-kő regél

Tovább

Horpák mélyén, hegy gyomrában

Tovább

Nekünk már régóta a birtokunkban volt az igazolófüzet, de a teljesítést folyton halogattuk. Aztán 2022 júniusában a Kab-hegyen jártunk egy barlangászcsoporttal, amikor az unokáinkat is elvittük. A táborhelyünk a Sárcsi-kútnál volt, mely a mozgalom egyik érintőpontja is. Ekkor jutott eszünkbe, hogy nekünk van ilyen füzetünk. Az első kód megkeresése annyira lenyűgözte a fiúkat, hogy nekik is szereztünk be füzeteket, és velük együtt fogjuk teljesíteni a mozgalmat, és ezzel ők is megszerzik életük első jelvényeit. Bevezetésként rövidebb túrák alatt fogjuk megkeresni a kódokat, hogy aztán a későbbiekben hosszabb távokra is tudjanak jönni velünk. Ez alkalommal az Ajkához tartozó Csingervölgy bányászkolónia környékén ismerkedtünk meg a környék forrásaival, víznyelőivel, egykori táróival és fedeztük fel a dicső múlt kissé megkopott emlékeit. Azzal is szembesültünk, hogy bizony a bányászat komoly veszélyeket rejt magában.

Csingervölgy településnek elévülhetetlen érdemei voltak Ajka iparvárossá fejlődésében, miután a Kiegyezés évtizedében (1865) Hantken Miksa, a kor legkiválóbb geológusának kutatásai alapján barnakőszenet tártak fel Felső-Csingeren a Puzdor család birtokán. A keresést Puzdor Gyula földbirtokos finanszírozta, majd a család bányatelket nyitott. A kezdetektől az utolsó bánya bezárásáig (2004) összesen 21 mélyművelésű aknát mélyítettek.

A Puzdor család aztán röpke négy esztendő alatt beleunt a bányászatba, és a kitermelési jogot tovább értékesítette a pesti Kohen testvéreknek 1869-ben. Aztán alig telt el három esztendő és újabb tulajdonosváltás történik, 1872-től a bécsi Union Bank Vereinnek, mely még ugyanabban az évben túl is ad rajta. Az új tulajdonos a bécsi Szénipari Egyesülés, akik komolyan gondolták a bányaüzemeltetést, első lépésként megépítették és üzembe helyezték a vasúti szárnyvonalat Ajka vasútállomás és az akkor még önálló település, Csingervölgy között. Egészen 1923-ig voltak az egyre szaporodó bányák üzemeltetői az Ajkai-szénmedencében. 1923-től az Ajkai Kőszénbánya Rt. Budapest művelte a tárókat.

SAMSUNG DIGITAL CAMERA

22 / 42

Fotó: Soós Margit

1945-ben aztán a második világégést követően az új rendszer első dolga volt, hogy az ország ipari üzemeit államosítsa, ezt az ajkai bányák sem kerülhették el. A „nagy szocialista eszme” aztán központi előírások szerinti kitermelést várt el, egyre nagyobb volumenben gondolkodtak az elvtársak. Ehhez modern gépeket állítottak hadrendbe, és csak dőlt a szén a bányákból. Sztahanovista versenyeken több százszázalékos teljesítmények sora váltotta egymást, Csingervölgyön az ország egyik legmodernebb vájáriskoláját alapították. 1950-ben a „nagy elme” az addigi önálló kis bányászfalukat (Csingervölgy, Bódé, Viktortelep, Csékút) Ajkához csatolta, és létrehozták az egyik szocialista mintavárost. Virágzott a bányászat, virágzott a város, új üzemek, gyárak, erőművek létesültek.

Az ajkai szénmedence megnyitásának 100. évfordulójára megnyitották a csingervölgyi Bányászati Múzeumot, mely hazánk első szabadtéri skanzen műszaki emlékmúzeuma. A múzeumot 1960-ban kezdték kialakítani az Ármin-akna gépházaiból, több éves romeltakarítást, felújítást követően került sor az ünnepélyes átadásra a 100. évfordulón. A következő hosszú esztendőkben elkészült a Bányászati Múzeum környékén a géppark a hatalmas gépszörnyekkel, melyek a fejtést tették könnyebbé. A szabadtéri részen jóformán minden, a bányászatban használt eszközt szemre vehetünk. A kisebb eszközök, mentőfelszerelések, lámpák pedig az egykori kovácsműhelyben, transzformátorházban kaptak helyet. Ugyancsak megépítettek egy 55 m-es bemutató tárót, ahol testközelből ismerkedhetünk meg ennek a nehéz, embert próbáló szakmának a rejtelmeivel. Érdekes, szívfacsaró látvány a kültéri bemutatóhely központi részén lévő szénnel megrakott csille, melynek a következő a felirata: „Utolsó csille szén; 2004. szept. 3. Ajkai Szénbányák 1865- 2004”

SAMSUNG DIGITAL CAMERA

3 / 42

Fotó: Soós Margit

Külön objektumban, az egykori bánya-mentőállomás épületében kapott helyet az őslény- és kőzettár, ahol Hantken Miska munkásságának egy külön termet szenteltek. A múzeum 2010-ben a cikk elején bemutatott projekt keretében újult meg. A táblák kiírása szerint egész évben látogatható, de a mostani zaklatott világban bizony ünnepek között is zárva találtuk.

Aztán a dicsőség egén előbb fátyolfelhők, majd viharfelhők kezdtek gyülekezni. Gazdasági, politikai és környezetvédelmi okokból világszerte elkezdték „kiátkozni” a szenet, egyre kevesebbre volt szükség, és azt is a jobb minőségből igényelték a megrendelők. A fejlett világban egyre-másra zártak be a szénbányák, ez hazánkat sem kerülte el. Az ajkai bányászatot a bakonyi hőerőmű éltette még, de 1991-től ők is egyre kevesebbet vettek át, a bányák túltermeléssel küzdöttek. Aztán eljött a gyászos 2004-es esztendő, ekkortól az ajkai hőerőmű importszénre és faalapú tüzelőanyagra állt át, és 139 dicsőséges és dicstelen esztendő után, nehéz időket átélve bezárt az utolsó barnakőszénbánya az ajkai szénmedencében.

SAMSUNG DIGITAL CAMERA

18 / 42

Fotó: Soós Margit

A csingervölgyi Ármin-aknában történt hazánk második legsúlyosabb bányakatasztrófája. 1909. január 14-én a reggeli műszakban 259 dolgozó lépett be a szállítókasba, de csak 204 tért vissza. 55 bányász értelmetlen halált lelt a mélyben. Az akna 80 méter mélyen lévő szellőzőberendezése karbantartás közben belobbant. A kezelő jószándékúan kikapcsolta a berendezést, de ezzel nem tudta megállítani a lángok tovaterjedését, sőt, nagyobb bajt okozott. A füst egyre nagyobb lett, mindent ellepett. A lent lévő bányászok először fel sem fogták a dolog veszélyét, de ahogy nőtt a füst, úgy nőtt a pánik is, egymást taposták a szerencsétlen emberek. Az életösztön mindenkit hajtott, a 8 személyes felvonóba 11-en szálltak be, a kas elakadt, így a mentés is abbamaradt.

Aki lent maradt, arra a biztos halál várt. Több család két-három tagját is elveszítette, sokan több gyerekkel lettek özvegyek. A szerencsétlenség áldozatai bódéi, csékúti, ajkarendeki, kislődi, városlődi, úrkúti illetőségűek voltak, de a legtöbb áldozat érthető módon a felsőcsingeri bányászkolónia tagja volt. A 24 hős bányászt a felsőcsingeri temetőben egy 2 méter széles és 15 méter hosszú közös sírban helyezték örök nyugalomra. Sírjukat fekete márvány síremlék jelöli, réztáblákon olvashatjuk, hogyan következnek a sírjaik egymás után a közös sírban. A Bányászati Múzeum 1965-ös megnyitásakor az aknaházban egy márvány emléktáblát helyeztek el, felsorolva az 55 áldozat nevét.

SAMSUNG DIGITAL CAMERA

38 / 42

Nem a legvidámabb információkkal kezdtünk bele aznapi rövid túránkba, melynek során a Köves-árok és a Peres-erdő izgalmas forrásait, víznyelőit ismertük meg a Kab-hegy észak-nyugati oldalában. A 400 m környéki, marcona hegyek közé zárt, szűk völgyben a máshol jellemző kellemes időjárással szemben tél fogadott. Mínusz 1-2 fok lehetett, amikor kikászálódtunk gépesített járművünkből a szépen karbantartott Bányászati Múzeumnál lévő parkolóban. A környező épületek, az ásványtár és az egykor impozáns Park vendéglő azonban lesújtó képet festenek, látszik rajtuk az elkerülhetetlen vég. Még ebben az állapotban is felidézik azonban a dicső múltat. Mivel zárva volt a múzeum, a szokásos bemelegítő mozdulatokat követően rögtön beizzítottuk Magyar Királyi Kincstári turistalábainkat és a K+ jelzésen haladtunk egyre beljebb a fagyott talajú völgyben.

Először az 500 m hosszú, enyhe lejtésű, kék jelzésű sípálya mellett haladtunk el, mely teljes egészében a Nyert-erdőben halad. A 20 méter széles sípálya használhatósága teljesen az időjárástól függ, már évek óta nincs használatban, legutoljára 2010 telén üzemelt pár napot. A valamikor modernnek számító tárcsás felvonó műtárgyai dacolnak az elmúlással, kész csoda, hogy az elemeket ügyes kezű fémgyűjtők nem hordták szét. Mikor még űztük ezt a sportot is, egyszer jártunk itt, és kellemes emlékeink vannak a pályáról, bár egy napra nagyon kevés volt, hamar ráuntunk. Sajnos térdeink miatt jó pár éve már nem tudunk lécet csatolni, pedig nagyon klassz dolog siklani a végtelen hópaplanon.

SAMSUNG DIGITAL CAMERA

13 / 42

Fotó: Soós Margit

Innen alig tettünk meg pár lépést, és újra meg kellett álljunk, hisz megérkeztünk ahhoz a 80 m mély légaknához, melynek a mélyén a szellőztetőgép begyulladása okozta tragédia történt 1909-ben. Az aknát 1973-ban tömedékelték be, jelenleg a zárófedélen egy márványtábla emlékeztet a szerencsétlenségre. Bár a szöveg ma már elmosódott, olvashatatlan, de az emlékezés virágai, mécsesei most sem hiányozhattak a kissé leromlott állapotú emlékműről.

Kapcsolódó cikkek

Élmény és túrára csábító helytörténet egy helyen – Reimann Bányászattörténeti Miniverzum

Tovább

118 óra a barlang fogságában

Tovább

Hatalmas erdei tornapályán vágtunk át, erdészházak és turistaházak mellett suhantunk a fagyos fűben. Nevetlen erecske mellett kezdtünk el emelkedni, befagyott tócsákat kerülgetve. A fiúk ezt nagyon élvezték, próbálgatták a szerencséjüket, hogy meddig tartja meg őket a vékony jégréteg. Nagy volt az ováció, amikor szerénységem pehelysúlya alatt az első lépésnél beszakadt a jég, és bokáig süppedtem a sáros löttybe.

25 / 42

Fotó: Soós Margit

Pár száz lépést tehettünk meg, amikor a S+ jelzésre váltottunk, és egy komolyabb emelkedő tornyosult előttünk. Be kell valljam töredelmesen, így ünnepek után nagyon nem esett jól, megtette jótékony hatását a sok evés-ivás. Bizony zihálva értem fel az első letörésig, ahol a fiúk már vígan vigyorogva vártak rám. Ráadásul a lejtőre rásütött a nap, és felolvadt a föld, bokáig érő sarat képezve. Élvezték a gyerekek és a felnőttek egyaránt a sárdagasztást, csak legyen, aki kipucolja majd a bakancsokat.

Vidáman érkeztünk meg a Vízkeresők útja táblához a Szerencse fel-forrásnál, melynek neve a környék gazdag bányászmúltjára emlékeztet. Ez nem egy foglalt forrás, így a kibukkanását csak sejthettük a mély szurdokvölgyben, melyen át kellett kelnünk, nem kis tornamutatványok árán. Ez a hely a mozgalom egyik igazolópontja is, de a kódot ez alkalommal hiába kerestük a helyén, az eltűnt, így igazolófotót készítettünk magunkról, majd hazaérve szóltam Tamásnak, hogy itt eltűnt a kód, melyet hamarosan pótolni fognak.

Vadregényes, kalandos ösvényre váltottunk a SO jelen, hatalmas bükkök alatt, bokáig érő avarban törtünk egyre magasabbra a Jó szerencsét forrásig, mely szintén a bányászmúltról kapta a nevét. Ez a forrás sem működött jelenleg, de az előbbivel ellentétben ez már foglalt, és mellette komoly kis pihenő és tűzrakó hely is van. Ki is használtuk az időt, és a kódkeresést követően megtízóraiztunk. Élvezték a gyerkőcök, nagyon jó étvággyal ettek, hisz el is fáradtak, és ez egy jó bulinak is számított nekik. Kaja után játszottunk egy kis katonást velük, majd bő háromnegyed óra elteltével továbbálltunk.

16 / 42

Fotó: Soós Margit

A forrástól a K+ úton emelkedtünk tovább, elhaladtunk egy ismeretlen német katona sírja mellett, aki az itt dúló súlyos harcokban vesztette életét még a második világégés során. A bajtársai egy hatalmas tölgy árnyékába temették el. Innét hosszú nyiladékon, kerítés mellett haladtunk tovább, átkeltünk egy magasfeszültségű vezeték alatt, majd irányt váltva bozótosban törtettünk egészen a Macska-lik nevezetű víznyelőig, ahol a mozgalom újabb kódját kellett megkeresni a fiúknak.

A Kab-hegy északi oldalában fedezhetjük fel a Macska-lik víznyelőt, mely a Bakony leglátványosabb víznyelője, és hazánk egyik legszebbike is. A hegy bazalttakaróján összegyűlt csapadékot vezeti le a mészkő mélyebb rétegeibe. Télen hóolvadáskor vagy csapadékos időben látványos vízesés jön létre, és ha a téli hidegben befagy, látványos jégcsapok képződnek. Kútszerű aknájának alján 1935-ben pannonhalmi szerzetes-barlangászok végeztek kutatásokat, mely során kisebb melléküreget tártak fel. 1961-ben egy Markó László vezette csapat tartott kutatásokat, de a nagy munkálatokat a folyamatos áradmányvizek semmissé tették, járható üreget nem tudtak feltárni.

8 / 42

Fotó: Soós Margit

Mi sajnos olyankor voltunk, amikor nem üzemelt a víznyelő, de a majd 50 méter átmérőjű víznyelőtölcsér így is impozáns látványt nyújtott. A gyerkőcök ilyet még nem láttak, földbe gyökerezett a lábuk a csodálkozástól. Fotózás, frissítés és már fordultunk is vissza, lefele végig a K+ jelzésen haladtunk, de a meredekebb, napsütötte oldalakon olyan sárdagasztás következett, ami minket, tapasztalt sarazókat is meglepett. A fiúk nagyon élvezték, hogy egész térdig sárosak lettek mindenhol. Arról nem szól a fáma, hogy a szüleik ezt mennyire díjazták, amikor előkerültek a sáros csizmák, ruhák, mert az autóhoz visszaérkezve „Mamanyi” (így hívják a nagyanyjukat) átöltöztette őket csinibe.

Be volt még tervezve egy séta a Király-kúthoz, de ez a sáros, átázott cuccok miatt eltolódott egy másik alkalomra. Így tettünk még egy autós városnézést Csingervölgy általunk sem ismert részein. Meglátogattuk az egykori fényes idők lerobbant gyárüzemeit, a világ első kriptongyárát, bányaaknákat. Lenyűgöztek a még a K und K idején épült bányásztiszti egyenlakások, melyek még ma is impozáns látványt nyújtanak, nagy a kontraszt a sima bányászlakásokkal.

17 / 42

Fotó: Soós Margit

Megálltunk még egy pillanatra a Csingervölgy nevet viselő, 1890-ben készült gőzösnél, mely szolgálatba állítását követően 63 esztendőn keresztül szállította a szenet Csingervölgyből Ajkára. 1953-ban a MÁV tulajdonába került és ekkortól országjárásba kezdett, számtalan helyen teljesített szolgálatot. 1978-ban műemlék mozdonnyá nyilvánították és a Közlekedési Múzeum tulajdonában kerül. Kismaroson állítják ki, teljesen érthetetlen módon. A Csingervölgyért egyesület civil összefogással 2007-ben tudta kilobbizni, hogy a mozdony 54 év hányattatás után újra hazaérjen eredeti állomáshelyére, de a tulajdonjog továbbra is a Közlekedési Múzeumot illeti meg, melyre öles betűk hívják fel a figyelmet.

Ezután nem maradt más hátra, mint hazafele fordítani a kormányt, de útközben még egy jutalompizzázás belefért a bátor felfedező kis lurkóknak. Hazaérve éjfélig szóval tartották szüleiket, annyira felspannolódtak, hogy ilyen későig mesélték a nap történéseit. Mi pedig öregesen, kivételesen egy-egy pohár „vadászmesterrel” jutalmaztuk meg magunkat. A kódkeresés hamarosan folyatódik.