A téli Bükk szörnyűségei és szépségei – Szilvásváradi sítúra
Nálam (amióta nem vagyok barlangász) a tél a sífutó túrák szezonja. Ha még hó is adatik, akkor indulni kell. És jött a hír: a Bükkben 30 centis is lehet a fehér takaró. Jött a hír, mi pedig mentünk.
Amikor Szilvásváradon a Bükk-fennsíkra, az Olasz-kapuhoz kértük a behajtási jegyet autónk számára, akkor nagyon megijedtünk a „Hegy Zord Őrének” válaszától: fenn ötvencentis a hó, nincs eltakarítva, csak egy nyomon járható, kitérni nem lehet, pedig rengeteg az erdészeti teherautó, és így még mentésre sincs lehetőség. Ez szörnyű, ha igaz! Akkor sem vehették volna el jobban a kedvünket, ha farkasfalkákkal, medvecsaládokkal és lavinákkal ijesztgettek volna.

Tehát lőttek a fennsíkon tervezett örömteli sítúrázásnak? Így Szilvásváradon nemcsak a két nyomasztó betonkolosszus települt lelkünkre, de a keserűség is. Négyfős csapatunk visszavonult… a központi parkolóig. Rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, ha már itt vagyunk, belevágunk. Beöltöztünk, kezünkbe vettük a léceket, botokat, és már slattyogtunk is a letaposott jeges hóban a település „mutatványossorán”, ahol alig láttunk embert: a járvány miatt minden zárva, vendég, turista is csak elvétve tűnt fel.
A Tótfalusi-völgy torkolatához már lécen érkeztünk. Összenéztünk, és már indultunk is a fennsík felé kanyargó, havas kocsiúton a „Hegy Zord Őre” által leírt borzalmak irányába. Azaz, hoppá! Hát ez élvezhető: a hó java letolva, letaposva, de ha odafigyelünk, akkor vígan lehet haladni felfelé.

Utunk hatalmas kanyarokat írva vezetett felfelé. Az Ivánka-lápától induló erős balkanyartól mintha beteljesedett volna a „Hegy Zord Őrének” jóslata, igaz, ellenkező előjellel. A napfényes oldalban (Tótfalus-verő) egyre kevesebb lett a síelhető felület, s ami volt, az is már eljegesedett. Döntően sötét aszfalt volt előttünk, és csak a széleken maradt valami fehér hócsík. Centizve csúsztattuk a léceinket, és ha nagyon megsajnáltuk őket, akkor jött a lecsatolás. Aztán úgy tűnt, hogy pár száz méteren újra lehet csúszni, tehát fel a lécet! Aztán le, majd fel, le, fel…
Itt a kilátó kilátásának megtekintése lett volna a feladat, de e kilátásaink hamar hamvukba hamvadtak egy borjú nagyságú őrkutya ráutaló magatartása miatt. Tehát tényleg zárva a kilátó.

Az ebéd gyors elfogyasztása után tökéletes hóviszonyok vártak az árnyékos északi oldalban, majd a gerincen élvezhető, sífutásra alkalmas hó fogadta kitartó társaságunkat.
Aztán pár további kilométer után már talán a fáradtság jelentkezett: ez a szezon első sítúrája, és a távon kívül már a szint is kezd elég lenni. Ám a Gerennavári-pihenőig még elkanyarogtunk, sőt a néhány órája még lent érintett Ivánka-lápa felső végéig is.

Közben találkoztunk hóekés traktorral, a Holló-sziklával és védett földtani feltárással, és amelyikünk elesett, az még a havas anyafölddel is. A visszafordulásról nem is mi döntöttünk, hanem a fáradó lábaink és a múló idő.
A déli oldalra ráfordulva a léceket a vállunkra, zsákunkra vettük, és az átélt élményeket feldolgozva gyalogoltunk addig, amíg az utolsó kilométerekre ismét lécre szállhattunk.

Itt, a völgy mélyén már kevesebb volt a fény, de ez nem csökkentette az örömünket: soha rosszabb szezonnyitó túrát! 22 kilométert és majd 600 méter szintet sítúráztunk többnyire ideális hóban, miközben csak öt járművel találkoztunk. Nagyon gondolkoztunk azon, hogy a „Hegy Zord Őrét” megkeressük, és... De végül is neki köszönhettük ezt a csodálatosan szép, sportos napot.

Leülök, hogy a lelkem is utolérjen, avagy ilyen volt az Everest Base Camp trekking
Az őrült jó kalandokat tartalmazó pakliból most az 5364 magasan fekvő Everest Base Camp (EBC) gyalogtúrát húztam. Tizenegy nap gyaloglás Nepálban, a hegyek országában, egészen Csomolungma, a Föld istenasszonya lábához, vagy ahogyan a nepáliak nevezik, Sagarmantha, a mennyország csúcsának kezdetéig.
→ Tovább
Tíz dolog, amit nem tudtál a cserkésztáborokról
Avagy: hogyan lehet rávenni egy csapat kamaszt, hogy 10 napot töltsön az erdőben áram és telefon nélkül?
→ Tovább
A Somló: egy hegy, ami több, mint egy hegy
Ami a Japánoknak a Fuji, a görögöknek az Olimposz, az nekem a Somló. Hiszem, hogy itt is istenek laknak. Ha nem is a felhőkben, talán nem is a ligetekben, de a hegy levében biztosan. Régóta vallom, hogy túráink során nemcsak a tájat, a benne lakó embereket kell megismerni, de az ottaniak étkét és italát is. Így kerülhet sor a borra.
→ Tovább









