Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Canyoning Székelyföld legszebb szurdokában

Turista Magazin 2019.09.30.

A legújabb outdoor-tevékenységnek tekinthető canyoning (canyoneering), ami magyarul talán kanyonjárásnak lehetne mondani, Nyugat-Európában is csak pár éve van jelen. A természetjárás eme különleges módja a legtöbb esetben bárki számára elérhető megfelelő túravezetővel. Mi a Gyergyószentmiklós, Erdély kalandfővárosa mellett található Száraz-patak szurdokában tettük próbára a bátorságunkat és nagyon, de nagyon élveztük.

De mi is az a canyoning?

 

Az angolból átvett canyoning lényege a kanyonjárás, azaz olyan szurdokok és kanyonok végigjárása, ahol nem vezet semmilyen ösvény, ezért csak a vízben mozogva tudjuk bejárni ezeket a különleges helyszíneket. Lehet ez egyszerű kanyonjárás, ahol néha a vízben úszva, vagy benne sétálva, néha a sziklákon átmászva járunk be egy szurdokot, de a legtöbbször kötéltechnikára is szükség van, hogy leereszkedhessünk a kisebb-nagyobb vízesések mellett, vagy éppen bennük.

 

Fotó: Szigeti Ferenc Albert
Fotó: Szigeti Ferenc Albert

A Száraz-patak szurdok legalsó szakasza talán a leglátványosabb


Sőt, sokszor a víz által kivájt sziklákon csúszdázhatunk medencéről medencére, a legnagyobb élmény pedig minden bizonnyal a sziklákról a vízzel teli medencékbe való ugrálás, bár ez a programpont a legtöbbször nem kötelező, csak lehetőség az adrenalinfüggőknek. Egy közös pont van mindenesetre: mégpedig a szorosan a testhez simuló neoprén ruha, amelynek használata kötelező, hiszen a hegyi patakok vize hazánk tágabb környezetében meglehetősen hűvös.

 

A canyoning története Jon Krakauer: Álmok az Eigerről - Az ember és a hegy találkozása című kiváló könyvéből ismerhető meg legjobban, a könyvet amúgy is csak ajánlani tudom minden természetjárónak. A canyoning története az USA-ban, az 1960-as években indult, amikor is egyes hegymászók és túrázók figyelme az addig nem járt szurdokok és kanyonok felé fordult. Az egyszerűbb, vizes trekkingek után a vállalkozó kedvű felfedezők egyre mélyebbre merészkedtek, vízesések mentén ereszkedtek le és kialakították a canyoning mászótechnikáját és azóta is használt nehézségi fokozatait.

 

Fotó: Adobe Stock
Fotó: Adobe Stock

Illusztráció - Canyoning Olaszországban


Világszerte csak az 1990-es években indult hódító útjára ez a látványos sport, a helyszínek felfedezése és bejárása pedig jelenleg is zajlik Európában. Magyarországi cégek pár éve szerveznek túrákat, elsősorban a szomszédos Szlovéniában, Ausztriában és Horvátországban. Erdély, illetve a Kárpátok szurdokai kevésbé vannak a canyoning nemzetközi látómezejében. Egy gyors Google-keresés például sem Szlovákiára, sem Ukrajnára nem ad ki találatot a témában, ezzel szemben a fenti országokra rengeteget. Részben ezért is vettük célba Székelyföldet, azon belül pedig egész Románia egyik legjobb canyoning-terepét, a rövid, de hihetetlenül látványos Száraz-patak szurdokát a Gyilkostó Adventure Egyesület vezetésével.

 

Bár a Kárpátok fenséges íve sok gyönyörű szurdoknak ad otthont, kevés olyan van köztük, amely a kanyonjárásra igazán megfelelő volna. A legtöbb ugyanis vagy tágas, még ha mély is, így bennük ezért túraútvonalat, vagy adott esetben műutat találunk. Más esetben, mint például a Szlovák Paradicsomban a szurdokok szűkek ugyan, de mégsem annyira, hogy a vízben kellene haladnunk, a vízesések mellett pedig több évtizede kiépített eszközökön mászhatunk.

 

Fotó: Szigeti Ferenc Albert
Fotó: Szigeti Ferenc Albert

 

A sziklaalakzatai miatt kifejezetten látványos Hagymás-hegység az egykor itt lévő tenger üledékeiből alakult ki, legmagasabb csúcsai (Nagy-Hagymás, 1792 méter; Egyeskő, 1587 méter; Öcsémtető, 1707 méter) több száz méteres látványos fallal emelkednek ki az alacsonyabb környezetből. A hegység további látványossága a mészkőből az erózió hatására kialakult, erősen karsztosodott bércek és különálló tornyok sorozata (pl. Kis-Cohárd, 1345 méter; Oltár-kő, 1148 méter), de a puha, üledékes kőzetbe tudta bevágni hihetetlenül látványos szorosát a Békás-patak is (Békás-szoros). A méltán híres és túlterhelt Békás-szoros környezetében találunk pár „kisebb” szurdokot, amelyek alkalmasak canyoningra. Ilyen például a Kis-Békás-szoros és a Lapos-patak, de az igazi kihívásért még messzebb kell mennünk.

 

Levegető

 

Így nevezte Háromkút határában egy pásztor a legelő kapujának levehető farúdját arra a kérdésre válaszolván, hogy áthaladhatunk-e a mezőn. A Száraz-patak igazán eldugott helyen található, és egy igen autentikus falun keresztül vezet az utunk. Gyergyószentmiklós főteréről mintegy másfél óra zötykölődés vár ránk: furgonunk először felkapaszkodik a Pongrácz-nyeregbe, majd le a Gyilkos-tóhoz, majd itt az elzárt Háromkút felé vezető murvás útra tér. Ahogy elhagyjuk a hegyi üdülőket és panziókat, az út beereszkedik a Kis-Békás-patak itt kezdődő, látványos szorosába, végül évszázados hagyásfák mellett megpillantjuk Háromkút külvilágtól elzárt varázslatos völgyét. A magyar és román ajkú népesség határvonalán fekvő, szétszórt hegyi település házai között gyönyörű legelők sorakoznak, rajtuk rengetek szénaház és még több állat. A Száraz-patak konkrétan átszeli az „országutat”, amely itt már csak egy egyre nehezebben járható murvás út.

 

Fotó: Szigeti Ferenc Albert
Fotó: Szigeti Ferenc Albert

A kalandfőváros projekt dübörög: falatozás közben ritka látványban van részünk - lovas, ráadásul nyugati túrázókba botlunk

 

Némi elemózsiázást és felszerelés-ellenőrzést követően meg is indulunk a kékben párálló fenyvesek felé. Utunk először elkerített legelők mellett vezet, majd rátérünk a Fehér-mezőre tartó állathajtó útra, ezen tekergünk felfele kitartóan. Mintegy 400 m szint megtételét követően vezetőnk egy határozott mozdulattal belép a sűrűbe, és egy alig követhető ösvényen leereszkedünk a patakmederbe. Ami valóban száraz, így szeptember közepén egyáltalán nincs benne víz. Persze, mészkővidéken járunk, ez azért nem annyira különleges.

 

Fotó: Szigeti Ferenc Albert
Fotó: Szigeti Ferenc Albert

Irány a rengeteg!

 

Fotó: Szigeti Ferenc Albert
Fotó: Szigeti Ferenc Albert

Lent szénaházak, ott fent, a fenyveseken túl pedig a Fehér-mező pásztorvilága 

 

Pár száz méter gyaloglás után becsatlakozik egy kisebb patak, ez szolgáltatja jelenleg a vizet a túránkhoz, és itt rendezzük be hegyi öltözőnket is. Nagy nehezen bekerül a testünk és minden végtagunk a szoros neoprén ruhákba - szerintem a testrészeink bepréselése egyértelműen a legnehezebb része a túrának. Iszunk egyet a patakból, majd vízhatlan zsákokba kerül a ruha és indulhat a kiképzés.

 

Ahol csak az Isten lát

 

A patak első nagyobb lépcsője csak kétméteres, könnyen mászható leszakadás, felette viszont szép nagy fa virít: Simon Laci barátunk, a túra hivatásos vezetője itt mutatja be az ereszkedés fortélyait, és azt, hogy mi fog történni. Aztán jön az ámulat: egyszer csak elfogynak a kövek és a meder egy jó pár méteres vízeséssel bukik alá. Alig hihető, de a szurdok mindössze pár száz méter hosszú, és közben - ha jól számoltam - 16 vízesést kell szó szerint leküzdenünk, ami beletelik két órába is. A menet pedig az alábbi: a vezetők kiépítik a standot, az egyik vezető leereszkedik, s a kötelet feszesen tartva biztosítja lentről a fentről ereszkedő személyt, hogy megállítsa a zuhanását abban az esetben, ha az véletlenül elengedné a kötelet. Leereszkedik a csapat, rövid átszerelést követően pedig jön a következő vízesés.

 

Fotó: Szigeti Ferenc Albert
Fotó: Szigeti Ferenc Albert

Simon László túravezető a szurdok bejáratánál (balra), és az ereszkedés bemutatása a gyakorlóhelyen (jobbra)

 

Fotó: Szigeti Ferenc Albert
Fotó: Szigeti Ferenc Albert

A vízesések között nem sok, de annál látványosabb séta vár ránk (balra). Üstből vízesésbe (jobbra)

 

Persze a canyoning is egy olyan tevékenység, amely során megszűnik az időérzékünk: egyrészt ereszkedés közben csak a feladatra koncentrálunk, azt követően pedig nem tudunk betelni az eddig általunk nem ismert világgal, hiszen olyan oldaláról láthatjuk a természetet, mint még sosem. A legjobban belém égett kép egy 45 fokos sziklaperem volt a szurdokban, amelyet vastagon moha fedett, s a mohatakaróból nőtt ki egy mintegy 15 méteres fenyő. Számomra hihetetlen volt, hogy egy ekkora fa tömegét megtartja egy évszázados moharéteg, még akkor is, ha a fa a széltől teljesen védett környezetben nyújtózkodik az ég felé.

 

Fotó: Szigeti Ferenc Albert
Fotó: Szigeti Ferenc Albert

Ereszkedés a szurdok közepén (balra), ahol már mindenkinek profin megy az ereszkedés (jobbra)

 

Mint a környék visszajáró szerelmesét, a második vízesésnél előre engednek a szívélyes túravezetők. Ahol a vízesésben víz csordogál, valóban síkos a mohás szikla felülete, de sehogy sem értem, miért mondja az alattam álló túravezető, hogy dőljek egyre jobban hátra, miközben a széles, nagy medence már közvetlenül alattam van. Aztán rájövök: szépen ráfektettek a víz felületére, hogy aztán leoldják a kötelet és én teljes valójában megtapasztaljam a természet erejét a hideg víz formájában. Szó se róla, profin csinálták, még a szemüvegemnek sem lett semmi baja. Nyilván a legjobbakat avatják be elsőként, nyugtattam meg magamat a hideg víz miatt levegő után kapkodva.

 

Fotó: Szigeti Ferenc Albert
Fotó: Szigeti Ferenc Albert

 

Merthogy az ereszkedéseknek mindig a vízesések aljában található kisebb-nagyobb üstökben, vízzel teli medencékben van vége, óhatatlan hát a legalább derékig történő merülés. De azért a vízbe csobbanni más érzés, neoprén ide, vagy oda. Így szeptember közepén kevés a víz a szurdokban, annál nagyobb az örömünk, hogy az egyik tekintélyesebb üstben azért kipróbálhatjuk az ugrást is. Rég dobogott ennyire a szívem, hiszen mintegy 4-5 méter magasból kell beugranom egy nem túl nagy tavacska közepébe egy sziklaodúban, úgy, hogy lehetőleg a lábam ne sérüljön. De azért csak nekibátorkodom, és mit mondjak, percekig nem jut eszembe, hogy fázok.

 

Fotó: Szigeti Ferenc Albert
Fotó: Szigeti Ferenc Albert

Az ugrálás nagy élmény, de nem veszélytelen vállalkozás (balra). A leglátványosabb résznél, a szurdok alsó szakaszánál (jobbra)

 

Késő délután van már, mire leereszkedünk az utolsó vízesésen is, s közben a szemünket is alaposan megtisztítottuk ebben a világtól elzárt gyönyörűségben. Aztán a szurdok olyan hirtelenséggel szűnik meg, ahogy kezdődött: ismét egy szép, fehér mészkősziklák között csordogáló patakmeder lett belőle. Egy kemény kaptatót követően érünk vissza a szekérútra, ahol jön a túra fénypontja: megszabadulhatunk neoprén ruháinktól - nem mintha az annyira könnyen menne. A lemenő nap fényében a meseszép kaszálórétek között sétálva eszembe jutnak kedvenc költőm szavai, miszerint egy tökéletes nap sem csak tökéletes percekből áll. Vagy mégis?


Elérhetőség és további információ ide kattintva.


A túravezetés ára létszám függvényében alakul.

 

Szöveg és fotók: Szigeti Ferenc Albert

 

Kapcsolódó cikkeink:

Gyergyószentmiklós, Erdély outdoor fővárosa

Bekerült a Medve-tó a rekordok könyvébe

Székelyföld egyik legszebb barlangjában jártunk

Adrenalinfröccs a Békás-szorosnál