Két hónapnyi (egyéb elfoglaltságainkból adódó) pihenőnkből végre kitörve, leküzdve a karácsonyi kajakómát, nagy lelkesedéssel terveztük meg a következő túránkat. A korai sötétedés miatt időben behatárolva választottunk viszonylag közeli célpontot. Dobogókő, a fővárosiak kedvelt kiruccanó helye bármire alkalmas, legyen az egy rövidke séta a jó levegőn, vagy hosszabb, minden izmot megmozgató kirándulás.

A fizetős parkolóban, autójukból kiszálló utasokon látszott, hogy az ünnepi habzsi-dőzsi után már csak egy kellemes, átmozgató sétára, és egy forró teára vágynak. Mi sem nagy elvárásokkal indultunk neki, bár otthon felmerült a Prédikálószék is, mint lehetséges célpont. A szobába besütő napfény csalókának tűnt, Dobogókőn már a mínuszok röpködtek, éles szél kíséretében.

A Makoveczi Zsindelyesnél kishitűen vágtunk neki a piros háromszögnek, avval a tudattal, hogy bármeddig is jutunk, legalább kimozdultunk. Valószínűleg többen is így voltak ezzel, mert a csúcstól távolodva ritkulni kezdett a tömeg.

Eleinte a hideg is csökkentette a lelkesedésünket, és abban sem voltam biztos, hogy bárkit is érdekelhet ez az „elcsépelt” útvonal. Mivel a téli erdő szépségéről sem lehet ódákat zengeni, ezért a fényképezőgépem is alig dolgozott. A fokozatosan lejtő ösvényünkön észrevétlenül ereszkedtünk lefelé, olyannyira, hogy a leírások szerint a Prédikálószékig 261 méter emelkedést jósoltak. A szürke, csupasz erdőbe besütő napsugarak fényjátéka javította a hangulatunkat.

Hamarosan megérkeztünk a Király-kúti kulcsosházhoz, melynek környezete a kirándulók nagy létszáma ellenére kihalt volt. Mivel nem ismertem a terepet, hiába kerestem a forrást, azt csak pár száz méterrel lejjebb, az út mentén találtam meg. Túl sok információt nem sikerült kideríteni a gyéren csordogáló forrásról, csak az biztos, hogy az egykori Árpád-házi birtokosok játszhattak szerepet az elnevezésében. Más néven Kolacskovszky-forrásként emlegetik, de kutakodásom e téren sem lett sokkal eredményesebb. A névadójának egy Jászárokszállási születésű turistaírót, helytörténészt vélek.

A hideg miatt nem vágytunk pihenőre, így a kínálkozó padok ellenére sem időztünk sokat. Nem lett volna baj, ha szusszanunk egy picit, mert az a bizonyos emelkedő pont előttünk állt. Folyamatos kaptatón másztunk fel az Akasztó-hegy oldalába, ahol a Pilisszentlászlóról érkező piros kereszt után megszelídült az út. Egy dróthálós kerítés mögött felcsillant a Duna, jelezve a várható panoráma szépségét. A Hubertus-kunyhó elágazástól már könnyedebben sétáltunk a célig.

A 2016-ban átadott kilátó kezdetben megosztotta a közvéleményt, de mára már teljes természetességgel érkeznek ide a látogatók. Most is a kirándulók gyülekező helyeként mutatkozott be, ezer kutya és gazdáik élvezték a téli friss időt.

Az építmény teraszairól meglepetés már nem ért, az egyre szélesedő kilátás felejthetetlen. Akárhányszor járunk erre, mindig van mire rácsodálkozni. Nincs két egyforma nézet, az időjárás függvényében a Dunakanyar szinte mindig új arcát mutatja. A már bizonyított kilátón felül ejtsünk néhány szót a sziklaperemen álló keresztről. A Szentimrevárosi Egyesület 1996-2002 között évente állított egy-egy keresztet a legnagyobb hegységeink közkedvelt csúcsaira. A Szent Lászlóról elnevezett kereszt 1998-ban került a Prédikálószékre. Az Istállós-kő, a börzsönyi Rakodó-nyereg, a mátrai Erzsébet-szikla, a Nagy-Gete és a Naszály, valamint a Zuppa-tető is büszkélkedhet ilyen szakrális elemekkel.

A kellemetlen, nagy szél itt sem csábított hosszabb maradásra, így a kötelező fotók elkészülte után a Vadálló-kövek irányába folytattuk utunkat. A terepet ismerve, az annak nehézségére figyelmeztető tábla ellenére magabiztosan, de óvatosan indultunk neki.

A szintcsökkenés sem csorbította a panorámát, igaz, erről az oldalról egy másik szeletét mutatja a táj. Az alakjukról elnevezett jellegzetes andezitformációk közül egyedül Attila sisakos fejét ismertük fel határozottan, de ez semmit sem von le a sziklaparadicsom értékéből. A Nagytuskó, a Széles-torony, a Bunkó és társainak beazonosítása sikertelennek bizonyult. A több, negatív jelzővel ellátott hírhedt ereszkedőt a térdeink is megemlegették, de szerencsére épségben az aljára értünk.

A Dömösről érkező piros mentén délnek fordulva a Rám-szakadék, majd a Malom-patak mutatta az irányt. A létratengert erőnk híján kihagytuk, az előttünk álló emelkedő éppen elég kihívás volt. A régi vasút hídját keresztezve ismét bekeményített az ösvény, megunhatatlanul emelkedni kezdett. A patakot itt-ott átugorva száraz lábbal értük el a Királykúti-nyerget, ahol a keresztező kerékpárúton elcsalhattunk pár kilométert.

A Dobogókő előtti unalmas kapaszkodón már csak a teljesítés öröme és a menedékházban ránk váró forró tea gondolata vigasztalt bennünket.