Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szerző:
2018. június 8.

Hétvégi kirándulás a Hársas-tó körül

Kellemes vasárnapi kirándulás az Őrség és a Vendvidék szegletében: ez volt a Hársas-tó 20 teljesítménytúra. Érintetlen, ritkán járt tájak, pompás idő, laza társaság és könnyed tempó. Mindehhez átgondolt, kiválóan jelzett útvonal és igen tisztes ellátás járult - és még az esőt is megúsztuk. 

Kétszeri rendezés után idén elmaradt a Magyarlak 12 teljesítménytúra, ami ezen a tájon vezetett végig, azonos rendezői gárdával. Most lehetőség nyílt annak pótlására, és persze az esemény része lett a „Vas megye Teljesítménytúrázója” mozgalomnak is - így hát nem is lehetett kétséges, hogy ott a helyünk. Ifjú társunk, Márk, valamint Laci öcsém és Réka is része lett a kis csapatnak.

 

 

A lazaságot már a rajtidő is jelezte: kényelmes fél kilences érkezéssel-rajtolással is belefértünk a mezőny első részébe. Igen: a túra nevének megfelelően a gyönyörűséges Hársas-tó partjáról - annak szabadstrandjáról. Ami korábban a Máriaújfalusi-tó névre hallgatott. Szépsége nem változott, sőt: asztalok és padok, esőbeállók és tűzrakó helyek csábítják megállásra a pihenésre vagy piknikre vágyókat.

 

 

Csend, friss levegő, horgászok és napsütés. Kicsit kerüljük a tavat, aztán rögtön egy emelkedő - persze itteni mércével mérve. A vasi lankákkal „birkózunk”, és közben gyönyörködhetünk a szép tájban: ritkán látható, nagyon sűrű erdőkben haladunk, élveztük a kellemesen árnyas ösvényeket.

 

 

A zöld jelzésen haladunk, a táj változatos: néhol tisztások, napsütötte nyiladékok jönnek, néha a megszokott erdők látványa kísér. De újra meg újra a sűrűség, a sötét „vadon” érzése bukkan elő. A Zsida-patak medrét követve, helyenként magas fűben követve a nyomokat egészen vadregényes a hangulat.

 

 

Így jutunk el Szentgotthárd „külvárosába”, Zsidára. Az idézőjel nem véletlen: igazából egy hozzá csatolt kis falucska, mindenféle városi jellegzetességek nélkül. Itt érnek utol bennünket a futók: ők a kilences tömegrajttal indultak - ennyi időre volt szükségük a különbség ledolgozásához. Nincsenek sokan, hamar elhagynak bennünket az aszfalton, házak között.

 

 

Piros jelzésre váltottunk: itt is kiváló minőségű turistajeleket láthatunk, de a szalagok is ott vannak minden fontos ponton. Átmegyünk egy erdőn: ez választja el egymástól Zsidát és Zsidahegyet. Ahol az eddigi kellemes érzéseket pirosló cseresznyefák igyekeznek még tovább fokozni. Mit mondjak, sikerült. De a picike lakott szakasz amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan el is marad mögöttünk. Újra sűrű erdő következik, ide-oda kanyargással, figyelmet igénylő patakátkeléssel.

 

 

Aztán búcsút intünk a kis érnek, és vele együtt a pirosnak is. Legalábbis időlegesen: piros kereszt visz át a pirosra. Ugyanerre, igen, de majd csak pár kilométerrel később. Addig egy kavicsos utat használunk kezdésként, majd arról balra letérve ismét az erdőbe vetjük magunkat.

 

 

Újabb erdő: sűrű, és változatos. Zöldben pompázó, rejtelmes, de csiripelő. Élénk aljnövényzet, roppanó ágak korábbi évekből. Néha tisztások jönnek, néha hullámzik is a terep. Változatos. Aztán hatalmas, szálas fenyvesbe jutunk; az égig érő fák alatt menni egészen különleges érzés.

 

 

Apátistvánfalva, előttünk! Vagyis hát Stevanovci, mert itt így dukál. Aztán meg is érkezünk - már ha annak lehet nevezni ezt a pár házat. Majd újabb párat. Elszórtan, ahogy ezen a tájon ez megszokott. Szórvány, igen. Nem szeres, mint a közeli Őrség, hanem szórványtelepülés, mint a még közelebbi Vendvidék. Ezt a szerkezetét megtartotta napjainkig is.

 

 

Nyílt szakaszra érkezünk ki, jobbról látszik a falu központi része, a dombtetővel. Rajta pompásan kiemelkedve a község gyönyörű templomának tornya. Érdekesség, hogy nem I. Istvánról nevezték el sem ezt, sem a falut - mint korábban hittem -, hanem egy Angliából érkezett ciszterci apátról. A templomban gyakran vend nyelven imádkoznak, illetve énekelnek.

 

 

Előttünk egy bója jelzi: megérkeztünk az első ellenőrző pontra. Ifjú leány fogad minket, méghozzá terülj-asztalkával. Víz és bodzaszörp, csokis süti és banán - no meg dinnyeszeletek. Ahogy látom, a nagy melegben ennek van a legnagyobb sikere. Mindezt egy ház előtt, faasztalon, ágasfa és virágok szomszédságában - kellemes hűvösben.

 

 

Csabáék is befutnak, váltunk pár szót, majd közösen folytatjuk egy ideig. Fűrengeteg jön, emelkedünk is - minden oldalról meg erdők. Azazhogy nem: hátra nézni is érdemes: a magunk mögött hagyott falut - pontosabban annak egy részletét - búcsúztatva.

 

 

Aztán megint rájöhetünk, hogy errefelé csínján kell bánni az ilyen kijelentésekkel: itt soha nem tudhatjuk biztosan, hogy tényleg elhagytunk-e egy települést. De aztán újabb erdőbe bújunk, és most már tényleg az utolsó házakat láthattuk.

 

 

A dózerút egyenesen visz, a jelzés meg be jobbra. Hopp, eszembe jut a térképrajzolásom: lesz itt egy picike kitérő! Pár méternyi, de a Locus is kilátópontot jelöl meg itt. Nosza, megtesszük a pár lépést, de csalódnunk kell: az igényes, kellemes kivitelű „kilátó” tetejéről bizony csak a fák látszanak, semmi más. Pedig bíztam benne, hogy ráláthatunk a közeli (és azonos irányban lévő) Apát Hotel épületeire.

 

 

Vissza a kavicsos útra, majd kibukkanunk egy aszfaltra. Aha, ez is beugrik: az Orfalu (Andovci) felé vezető országút. Akkor viszont hamarosan a kereszthez kell érkeznünk. Így van, felbukkan igen hamar: nevezetes pont ez. Nem a sok évvel ezelőtt is kapott defektemről, hanem mert itt érkezik meg (jelen esetben jobb kéz felől) a korábban elhagyott piros sáv. Ami aztán már igencsak ismerős lesz: az Őrség 50 (illetve 75) teljesítménytúrán ezen érkezünk ide, és most csak rácsatlakozunk, arra.

 

 

Egyúttal konstatálhatjuk, hogy féltávnál vagyunk, meg azt is, hogy ma már nyugatabbra nem megyünk. Jöhet tehát a piros, és az erdők végtelen sora. Sajnos, a pocsolyáké is. Előbb néhány, de később sűrűbben kell kerülgetni ezeket, ami által a tempónk is csökken. Nem mintha valamiféle rekordokat akartunk volna itt feszegetni. Néha beljebb megyünk az erdőbe, de aztán újra meg újra a széleken haladunk: itt jobban megmaradt a korábbi napokban lehullott sok-sok csapadék.

 

A nem túl fantáziadús nevű Kis-patak mellett haladunk sokáig - amíg aztán át is kelünk rajta. Ekkor már túl vagyunk a derékszögű letérésen is, ahol elvileg láthattuk volna Balázsfalva részét (ami Apátistvánfalvához tartozik), de a nagy fű miatt bizony nem sok minden volt belőle kivehető. Aszfaltúton át, újabb lejtők: itt már kimondottan nagy a sár. És a sűrűben persze puha is, mint a lekvár. Vajon megakadályoz ez engem a futásban? Naná, hogy nem. És naná, hogy addig feszegetem a pofonládát, amíg sikerül egyet begyűjteni. Az esés amilyen kicsi és fájdalommentes, olyannyira látványos. Nem csak ott és akkor: fekete nadrágom mindvégig emlékezteti a mögöttem haladókat az esetre, mondjuk így. Ők meg engem, mondjuk így.

 

 

Szóval, meglehetősen derűs hangulatban érkezünk be Farkasfára. Ahol a kedv nemhogy csökken, inkább nő - pedig csak almafröccsel vagy kólával frissítünk. Pár falat is jut hozzá - meg egy bélyegző is a pultos lánytól, hiszen ez a második (és egyben utolsó) ellenőrző pont a túrán. Aztán ki a faluból, az ismert úton - legalábbis egy darabig. Aztán a piros elkanyarodik jobbra, mi maradunk a zöldön. Igen, amin a napot kezdtük - és amin be is fejezzük: innen a célig már ezen haladunk. Így hagyjuk el a kis haranglábat, meg a falu központját.

 

 

Sok szép, gondozott porta marad el mögöttünk - esetenként a vasárnapi ebéd illataival. A kis templom ugyanis éppen délre harangoz, amikor elhagyjuk: lám, nem is állunk rosszul idővel.

 

 

Északi irányt veszünk a falu végén, a jelzések itt is jól követhetőek. Emelkedő visz, túratársakat előzünk, kislánynak gratulálunk. Aztán egy erős szúró érzés: Laci, nézd meg a hátam, kérlek! Valami apró rovart távolít el, de többek szerint sem kullancs. Nem derült ki, hogy kiféle-miféle volt, de jólesett megszabadulni tőle, annyi szent. Közben aztán az épületek is elfogytak - sajnos, mert több míves, szépen felújított (vagy arra váró) parasztházat is láthattunk.

 

 

Saras, tocsogós, pocsolyás, majdhogynem lápos környék a folytatás. Sok túratársat itt is utolérünk, a haladás nem mindig könnyű, és persze a meleghez sok-sok pára is járul. Majdhogynem a trópuson érzem magam: a pajzsikák látványa azért tudatosítja, hol is járok.

 

 

Megérkezik a dózerút. Aha! A Magyarlak 12-ről ismerjük már jól Lacival: nincs sok hátra a túrából, Még mindig túratársak, a tempónk jó, a lejtő kellemes, a környező erdők most is szépek.

 

 

A jobbos letérőt most nem nézzük be, mint két éve: készülünk rá, bár ez is felesleges, mert a szalagok bolondbiztosak. Nagyon szép erdő a befejezés is: tisztes jelzésekkel és rengeteg szalaggal - így ereszkedünk le a vízmosás avarszőnyegében, és így érkezünk be a célba.

 

 

Ahol igen kellemes bográcsos illat fogad. De nem, nem csak az illat, hanem a tartalma is. Kiváló paprikás krumpli, jóféle házi füstölt szalonnával és füstölt kolbásszal. Lehet-e ellenállni a kínálásnak? Érdemes-e? Ha már a fürdést - sajnos - ki kell hagynom, legalább egy jót falatozok. A kitűző is szép, oklevelet azonban majd csak e-mail-ben kapok. A tó nagyszerű hátteret ad a rövid pihenéshez, ami után jöhet a hazaút. Na jó, kis gotthárdi kávéval, sütivel. Ami aztán végképp teljessé teszi ezt a kellemes vasárnapot.

 

 

Szöveg és fotó: Gombos Kálmán

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!

 

 

Csereháti csoda a fülemülék völgyében: Szanticska

Csereháti csoda a fülemülék völgyében: Szanticska

2022.11.28.

Budapesttől jó kétszáz kilométerre, Miskolc és Kassa közt, a Hernádtól a Sajóig elterülő, szelíd lankáival megkapó szépségű, ámde turisták által ritkán látogatott, félreeső dombvidék, mely nevét az egykoron mindent beborító cseres-tölgyes erdőkről kapta, ez a Cserehát.

→ Tovább
Végtelen nyugalom a Nyírség kies homokvidékén

Végtelen nyugalom a Nyírség kies homokvidékén

2022.11.22.

Ritkán adatik meg az Országos Kékkörön, hogy körtúrában tegyünk meg egy etapot, és végig a kéken tudjunk haladni. Nos, ennek is eljött az ideje, hisz Létavértes környékén egy nagy kanyart tesz meg az Alföldi Kéktúra, melynek során kiindulási pontunkra fogunk visszaérni, miközben csodás réteket, lápokat, erdei szakaszokat érintünk, és persze mindenhol a hatalmas homokmezők.

→ Tovább