Sajnos az idén a tavalyinál kisebb, de annál színvonalasabb csapattal vághattunk neki az Alföldi Kéktúra talán legszintesebb szakaszának, hisz szinte hihetetlen, de majd 150 m szintemelkedés is várt ránk a „dűnék” között. Az előzetes infóink és a jelentkezések alapján egész szép létszámmal számoltunk, de aztán voltak érthető, kevésbé érthető és ezért meglepő, de teljesen érthetetlen visszamondások is. Ezek után kedvesemmel szombat reggel Attilát, Tamást és Zsoltot vártuk az egykori színvonalas csárda épülete előtt. Tamással régóta ismerjük egymást, hisz túráztunk már a Somlón is közösen, Attila és Zsolt csak tavaly óta ismerősünk, amikor a Petróczi iskola előtti homoktenger egyik éles kanyarjában egyszer csak egymás elé toppantunk. Ők már a tavalyi Kéktúra napján is erősítették a csapatunkat.

Nos, ez az ötfős kicsiny különítmény viszont nagyon erős színvonalat képviselt, hisz ötünknek 10 kéktúrajelvénye van, és mily meglepő, mindnyájan az OKT-t és a RP-DDK-t teljesítettük már és jelenleg az Alföld végtelen rónáit járjuk, hogy egyszer csak bezárhassuk a „Nagy KÉK Kört”, és elmondhassuk, hogy körbegyalogoltuk hazánk jelenlegi határait.

Örömködés, üdvözlés után kis ünnepséget tartottunk, hisz mi életem párjával nemrégen fejeztük be az OKT-t, és ezt illet megünnepelni túrás barátainkkal kis. Először egy kis kupica szilvóriummal melegítettünk, aztán egy flaska BB pezsgő is eldurrant így kora reggel. A pezsgőzés közben készült el az indító csoportkép is, melyet azon melegében villámpostán el is küldtem az esemény szervezőinek. Amilyen gyorsan küldtem a képet, Szilviék ugyanolyan gyorsan fel is tették a rendezvény hivatalos oldalára.

Ezután pár szóval ecseteltem az esemény lényegét, és felszólítottam a fiúkat is, hogy tartsanak velünk a már szokásunkká vált bemelegítő mozgásunkra. Ezúttal azonban a reggeli kietlen pusztán nem akadt nézőserege a szokatlan törzskörzéseknek, nyújtásoknak. Csak egy kósza traktoros dudált ránk és vigyorgott ezerrel, miközben bőszen csóválta a fejét, látván ezeket a csodabogarakat, akik pezsgőznek meg tornáznak reggel.

Nagy nehezen életet leheltünk a GPS-jeladónkba, mely haladásunk rögzítette és „indúúúúlj”-t vezényeltem az egykor szebb napokat látott csárda felé. Ezzel megtettük a gyaloglat első lépéseit. A Halápi Csárdát 1778-ban építették a Szatmárnémeti-Budapest közötti sóút melletti Erdőspusztán. Hamar nagy népszerűségre tett szert az utazók és a környező tanyák lakói között, de a közeli cívisvárosból is rengetegen jártak ki vigadni. Ahogy a csárdáknál szokott lenni, itt is hamar jelentős betyárélet alakult ki, a környékbeli haramiák szerették itt múlatni az idejüket. Több jelentős és véres összetűzésről is maradtak fenn írások, melyek a szegénylegények és az őket üldöző pandúrok között alakult ki. A legenda szerint itt fogták el a rettegett dunántúli betyárt, Savanyó Jóskát, de ennek a valósághoz nincs köze, hisz őt Zalahalápon verték bilincsbe.

A „felszabadulást” követően a helyi téeszcsé tulajdonába került, ekkor valóságos kereskedelmi központtá fejlesztették az épületet, fényes évek voltak ezek. A rendszerváltást követően magántulajdonba került, ekkortól már újra csak csárdaként funkcionált, de hiába a népszerűség, a forgalom csökkent, kevésbé volt rentábilis és eladásra került. Az új tulaj nagy terveket szövögetett, de ezekből semmi nem lett, a falak omladoznak, gaz, benőtt fák mindenhol, alig látni az eredeti alakját az épületnek.

Amíg ezt elmeséltem, oda is értünk az első adminisztrációs feladatunk helyszínére. Bőszen nyomtuk a bélyegzőt, aztán máris elnyelt bennünket a Halápi-erdő. Az eddigi alföldi vándorlásunkhoz képest nagyon megváltozott a táj, hisz a Nyírség futóhomokjából épült buckák közé értünk. A nagy laposság megszűnt, és folyamatosan kisebb- nagyobb „dombokat” vettünk be. A Nyírség az Alföld egyik középtája, legnagyobb része Szabolcs-Szatmár-Beregben terül el, de vannak részei Hajdú-Biharban és a romániai Szatmár megyében is. A buckákat, dombokat a szél és a folyók építő munkája alakította ki évezredek folyamán. A hatalmas erdőirtásoknak köszönhetően ez a folyamat napjainkban is tart. A Nyírség legmagasabb pontja a Hoportyó (183 m), melyet egy későbbi túránkon fogunk megmászni.

Hangulatos őszeleji akácosban, tölgyesben, sőt néhol fekete fenyvesben, erős tempóban fogyasztottuk a métereket, hála géppuskalábú felvezetőnknek, állandó túratársamnak. A fiúk bírták a tempót, persze, hogy bírták, de most még én sem nyafogtam, ezek szerint jó napot foghattam ki. Elértük a kiránduló vonat keskeny nyomtávját, de nem keltünk át a síneken, hanem dobtunk egy jobbost és az eddigieknél meredekebb domb állta utunkat, melyre Tamás és szerénységem kézen fogva futottunk fel, hatalmas ovációtól övezve.

Bevettük a 151 m magas Hármas-hegyet, melynek csúcsát egy hatalmas, vörösfenyőből készült kilátó uralja. A 25 méter magas messzelátót 2014-ben építette a Nyírerdő Zrt. Kilátószintjére 101 lépcsőfok megmászása után érünk fel.

A kilátó alatti padokon frissítettünk, a többiek bevették a tornyot, ketten maradtunk lent csak: én és a majré. Jó negyed óra elteltével vezényeltem újra indulást, és percek alatt leereszkedtünk a Zsuzsi vonat mostani végállomásánál kialakított Hármashegyaljai Pihenőközponthoz, melynél a korai idő miatt még csak pár ember lézengett. Minden zárva volt, pedig gyúrtunk a büfére, hogy beállítjuk a koffeinszintünket. Meséltem pár gondolatot Magyarország legrégebbi keskeny nyomtávú vasútjáról, melyet 1882 júliusában avattak fel. Az eredeti terv az volt, hogy a környék hatalmas erdeiben kitermelt fát ezen a vasúton juttatják el Debrecen óriási fatelepére, de idővel nemcsak áru mozgatást végeztek a vonalon, hanem személyszállítást is.

A vasútvonal az első gőzmozdonyáról, a Münchenben gyártott Zsuzsi gőzősről kapta a nevét. Érdekesség, hogy hazánkban ez az egyetlen kisvasút, melyet eredetileg 950 mm-es nyomtávon építettek meg. Eredetileg Gút-erdőig épült, de folyamatosan egyre távolabbra ért a pálya, egészen Nyírbéltekig, ekkor majd 50 km volt a hossza. Államosítás után a MÁV a hazánkban szabványos 760 mm-esre építette át a nyomtávot. Aztán a nagy közlekedési eszme ennek a vonalnak is megpecsételte a sorsát, 1977. augusztus 31-én gördült végig rajta az utolsó szerelvény. A sínek nagy részét felszedték, majd a megmaradt 16 km-es szakaszt 1978-ban kapta meg Debrecen városa, amely előbb úttörővasutat, majd kirándulóvasutat üzemeltetett rajta. 1995-ben a cívisváros közgyűlése pénzügyi problémák miatt a felszámolása mellett döntött, ekkor alapították meg helyi lokálpatrióták, vasútszerelmesek a Kisvasútért Baráti Kört, és az ugyanezen nevű alapítványt, amelyek Zsuzsi Erdei Vasút Kht-t alapítva 1996 óta üzemeltették a vonalat. A Kht a város közlekedési vállalatába, a DKV-ba olvadt 2008-ban.

Mire mondókámban idáig jutottam, a szám is jól kiszáradt, és bizony a levegőt is szaporábban kapkodtam, mert nem volt elég a gyilkos tempó, amit felvezetőnk diktált, de a szám is egyfolytában járt, mesélve a történetet. Az utolsó szavaimnál aztán egy érdekes fatákolmányhoz érkeztünk meg a Petőrészi-kilátóhoz, mely egyben igazolópont is. A messzelátó és a Raubauer tanösvény 2015-ben épült meg uniós forrásokból, mely magángazdák számára volt nyitott, a maga 24 milliós keretével közjóléti célú kilátó, és pihenőpark létesítésére. Az ügyes gazdák ezt gyorsan ki is használták, hisz ebben az évben Nyírmártonfalva szűk körzetében 5 ilyen kilátó is létesült. Vajon mennyi maradt a gazdáknak? Na, ez nem ennek az írásnak a témája...

Mivel rozogának tűnt, ezért csak Tamás volt bátor és hódította meg a kilátószintet. Nagy és maradandó élményekről nem számolt be, jószerivel csak a környező legelőket, erdőket látta, és pár, mára elszikesedett tavacskát. Itt csak rövidebb pihenőt engedtünk szakaszfelelős társammal, mivel még a táv felénél sem voltunk, és az óra kíméletlenül haladt előre, bár időhöz nem voltunk kötve, de azért jó időt szerettünk volna futni.

Úgyhogy pár perc múlva szedtük a cókmókot, és a változatosság kedvéért újra bevettük magunkat a hatalmas kiterjedésű Robauer-erdő akácosai, fenyvesei és tölgyesei közé.

hisz csak annak van értékelhető étkezési értéke. A trappolásban előkerültek anekdoták, zrikáltuk kicsit egymást, jó hangulatban fogytak a méterek, és egyszer csak a nevével ellentétben szépen karbantartott Pusztuló-tanyák résznél jártunk. A térkép itt szabadon engedett kutyákra figyelmeztetett bennünket, de azokat nem láttunk, volt viszont kódorgó disznó, ami jó derültséget keltett társaságunk tagjainál.

A tanyáktól egy mélyebb homoktenger úton értünk ki a Nyírmártonfalvára tartó aszfaltcsíkra, melyen alig tettünk meg pár métert, és jelzéseink újra behívtak bennünket, hova máshova, mint a homokos talajú erdőbe, mely a Kökényes nevet kapta a keresztvíz alatt. Sokatmondóak ezek a tájegység-elnevezések, mert itt a sok gomba mellett rengeteg kökény is kéklett az ösvény mellett. Megcsíphette már a dér, mert ritkán lehet kifogni ilyen finom kökényt, mint ezen a szakaszon. Sokat kanyarogtunk az erdőben, kezdtek már lemerülni akkumulátoraink, mikor végre beérkeztünk Nyíracsád Buzita nevezetű településrészébe, és a buszfordulónál „ááálljt!” vezényeltem. Ki-ki vérmérséklete szerint választott ülőhelyet magának. Volt, aki az aszfaltra és a fűre szavazott, a kényelmesebbek viszont a padra. Lehet fogadásokat kötni, kinek jutott a kényelmesebb ülőhelyet biztosító pad.

Jó húsz percet töltöttük lemerült testünk, lelkünk összeszedésére, és belevágtunk az utolsó hat kilométerbe. Pihenés közben nem akartam a díszes társaságot fárasztani a száraz maszlagommal, így csak indulás után szóltam néhány szót a falurészről. Buzita a középkorban önálló település volt, de a török felégette, és később csak pusztaként említik, a Vécsey család uradalmához tartozott, annak gazdasági központja volt. Az 1800-as évek második felében historizáló stílusban épült Vécsey-kúria a gazdaságot irányító tiszttartó rezidenciája volt, bár egy lakrészt fenntartottak a bárói család tagjainak, akik jórészt vadászatok alkalmával jártak itt.

A jól prosperáló gazdaságot aztán a második világégés után Nyíracsád és annak téeszcséje „örökölte” meg, akik inkább visszafejlesztették az itteni gazdálkodást. Miután a korabeli berendezést a megszálló szovjetek széthordták, a téesz krumpliraktárként hasznosította a kúriát. Folyamatosan bontották le az épületeket, még a cselédlakásokat is, a kúria egyik részében pedig iskolát alakítottak ki, később cipőüzemként funkcionált. Az állapota fokozatosan romlott, nem költöttek rá, mígnem 96-ban egy tehetős polgár megvásárolta, és lakóházként felújította, azóta magántulajdonban van, nem látogatható.

Mesélés és aszfaltkoptatás közben ért eddigi kéktúrázásunk legkellemetlenebb élménye. Egy elsuhanó autóból kikönyöklő kisebbségi suhancok kiabáltak meg bennünket kelletlen szavakkal. Első menyasszonyom jóhiszeműen „hajrá, hajrát” értett, de bizony mi, vájt fülűek hallottuk: nem ez szólt, hanem a k… anyátok rigmust ordították. Magyarország, Nyírség 2022!

Jó kilométernyi aszfaltozás után jelzéseink karámok közé szólítottak, majd hosszasan kanyarogtunk Nyíracsád külterületén a bokáig érő homokban, szántók, erdők között. Egyszer már majdnem beértünk a faluba, amikor a jelek újra elkanyarítottak, és tettünk még egy kunkort. Csoda-e, ha megint örömittas csatakiáltás tört ki belőlem? Lerobbant házak sora mellett értük el Nyíracsád központjánál lévő útbaigazítótáblát, túránk 25. kilométerénél. Célba értünk! Délután kettő volt, de volt olyan a csoportban, aki szerint 14 óra. Jó iramot jöttünk a néhol elég rosszul jelzett szakaszon, ezért többször is a Természetjáró.hu alkalmazásra kellett pislantsak, hogy milyen irányba kanyarodjunk, illetve jó úton járunk-e.

Az igazolópecsétek beütésével a túra ugyan véget ért, de egy kis kultúrbonbon még hátra volt, így nem engedtük párommal elszéledni a díszes társaságot. Ugyanis két nappal előbb a református lelkésszel és a görögkeleti paróchussal leszerveztem, hogy meglátogathassuk a falu ékességeit.

Nyíracsád környéki ásatások bizonyítják, hogy a környéken már avarok is éltek, a honfoglaláskor pedig a Gutkeled nemzetség telepedett meg és lett a környék első birtokosa. Később a Vécsey család érdekeltségéhez tartozott. A faluban a 17. és 18. sz-ban jelentős ortodox népesség telepedett meg. A község legfontosabb nevezetessége a 13. sz-ban késő román, kora gót stílusban épült torony nélküli templom, mely a katolikusoktól 1567-ben került a reformátusok kezelésébe, akik eredeti freskóit jó szokás szerint lemeszelték. Hányatott volt a sorsa, a 70-es években inkább egy lakóházra emlékeztetett, melynek bádogteteje volt. Felújítása, restaurálása 95-ben történt meg. Ekkor kerültek elő eredeti, értékes falképei, és ugyancsak ekkor építették vissza a sekrestyét, és készítették el fából a haranglábat.

A templom látogatáskor megemlítettem a Konyári családot, akik innét származtak és a 70-es években költöztek Balatonboglárra. Idősb Konyári János volt a boglári borvidék egyik megalapítója, többek közt az ő vezetésével lett országos hírű a Boglári Állami Gazdaság. Fia, a néhai ifj. Konyári János pedig a privatizációt követően olyan országos borászatokat alapított, mint a Konyári, a Garamvári és az Ikon borászat, melyeket halálát követően üzlettársai és családja visznek tovább. Bizony, jól esett a helyieknek, hogy megemlegettem a falujukból elszármazott egyik híres családot.

Ezután átsétáltunk az 1809-ben épült, a mainál lényegesen kisebb Szűz Mária Oltalma névre szentelt görög katolikus templomba, melyet 1955-ben bővítettek mai formájára. Értékes ikonosztázionjainak egy része a 18. sz-ban készültek. A falakat keleties falfestés díszíti. Itt gyorsan kellett körülnéznünk, mert már tartott a templomba egy esküvői menet, hogy a boldog jegyesek egybe kelhessenek egy nem szokványos ökomenikus szertartáson. Ugyanis a fiatalokat a református lelkész és a görögkatolikus segédlelkész adta össze. Bár a segédlelkész úr marasztalt, hogy nézzük meg ezt a nem mindennapi eseményt, de nem tartottuk illőnek, hogy csapzott ruhánkban akár még a hátsó sorban is helyet foglaljunk.

Mivel a buszunk még távol járt, ezért beültünk a főtér kézműves cukrászdájába, melyet már előző nap kinéztünk magunknak. Akkor egy nagyon kedves fiatal hölgy volt a pultos, és döbbenten láttuk, hogy minden süti 390, kivéve a mignon, mert az 300, a kávé meg 250. Ma viszont pechünk volt, mert másik, kicsit flegmább lány volt a pultban, de ez nem volt elég, ott volt a frusztrált tulajdonos hölgy is. Hiába a finom sütik, csodás fagyik és az olcsóság, ők elrontották az élményt!

Füstölögtünk, elköszöntünk Tomitól, Ő még érezte a lábában a bugit és elslattyogott a Gúti-erdőig. Nos, itt vége is lenne a mesémnek.... de egy igazi kéktúrás szösszenet még hátra volt!

Attila és Zsolt említette, hogy Halápon lecsófesztivál van. Nosza, nézzük meg, szálljunk le a buszról Haláp-lakótelepnél. Egy igazi néprajzi fergetegbe csöppentünk. Népviseletbe öltözött táncosok, zenészek, körben mindenhol rotyogtak a gusztusosabbnál gusztusosabb lecsók. Az elsőnél meg is kérdeztem, hogy kaphatunk-e kóstolót? Mi az, hogy kaphatunk, még hely is jár hozzá, és persze frissen sült, ropogós fehér kenyér is! …És, hogy meg ne akadjon, még egy rozé is került mellé. Ez még nem volt elég. Házigazdánk, István előkerítette a fiát, Bencét, aki citerázott és énekelt nekünk a lecsózás közben. Komolyan mondom, könny szökött a szemünkbe ettől a kedvességtől. Elborozgattunk még egy keveset, viszonoztuk egy-egy körrel a háziak kedvességét, majd az esti buszok egyikével hajtattunk vissza a cívisvárosba, ahol szállásunk is volt.

Így tellett a Kéktúrázás napja kis csapatunknak 2022 októberének második szombatján. Sok élménnyel lettünk gazdagabbak, sok-sok kedves embert ismertünk meg, és szebbnél szebb területeken jártuk a Nyírség ezen részét, mely minden várakozásunkat felülmúlta. Találkozzunk 2023 első szombatján is a Kéktúrázás napján!