Nem mindennapi kéktúrázás a Cserehát szelíd hullámain
Jól sáfárkodtunk a távolsággal a 70 km, 70 óra alatt a 70 éves OKT mentén turistamozgalom második napján, mert az utolsó napra nagyon mostoha körülmények kerekedtek a Csereháton. Keményen megküzdöttünk az esővel és a sárral, de így lett teljes a jubileumi kéktúrás kalandunk.
Éjfél környékén nyíltak meg az égi csatornák, és csak ömlött, ömlött! Cseppet sem akart lankadni még reggel sem, mikor autóba kászálódtunk, de döntési kényszer most sem volt. Ezt a bejárást már nem eresztjük el semmiképpen! Sárospatak határában találkoztunk a fiúkkal, és szépen elautóztunk Nyéstáig, ahol ők a szakadó esőben belevágtak a nem épp könnyűnek ígérkező túrába Bódvaszilasig. Mi a két autóval elmentünk okosan Felsővadászra, ott az önkormányzat mellett leparkoltuk a mi kocsinkat, a fiúkéval pedig elhajtattunk Fancsalra a pihenőhöz, ahol előző nap befejeztük a hosszú túrát.
Az eső változatlanul zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, így először is vízhatlanná kellett tennünk magunkat, de előtte a pihenőnél még egy gyors túraindító szeánszot megejtettünk. Nem tudtuk, mennyire fog szakadni a nap hátralévő részében, ezért a csúcscsokit is előrehoztuk erre a korai időpontra.
Pár karkörzés, törzshajlítás után kiléptünk a menedékünkből a szakadó esőbe, és megtettük az első lépéseket az ősi Árpád-kori Fancsalon, melyet először a 12. sz. harmincas éveiben említenek. A falu az oszmánok támadásai során elnéptelenedett, és csak a 18. században éled újjá, amikor is az akkori tulajdonosok, a Szemerei család, evangélikus felvidéki tótokat telepítenek be a dombok közé ékelődött településre. Napjainkban a falu elsősorban gyümölcstermesztéssel foglalkozik, de a határában látható pincesor arról árulkodik, hogy a betelepülők először szőlőtermesztéssel keresték kenyerüket, de ennek a nagy filoxérajárvány véget vetett.
Tócsákat kerülgetve keltünk át a Fancsali-patak impozáns hídján, és rögtön kapaszkodásba is kezdtünk a Fő utca irányába. Elbattyogtunk a községháza és más intézmények mellett, aztán a kereszteződésben gyorsan észrevettük a házat, melynek a kerítésén ott virított a kéktúra pecsételődoboza. Jól eláztak az ellenőrző füzeteink a szűnni nem akaró esőben, így a szokásosnál gyorsabban végeztünk a procedúrával. Szigorodó emelkedőn kaptattunk a jellegzetes házak közt a temetőig, ahol is a jelzéseink „balra átot” vezényeltek, és a már említett pincesor autentikus épületei közt, keskeny aszfalton kapaszkodtunk mai első dombunk, a Hegymegi-szőlő 246 méteres csúcsára.
A Cserehát dombokkal szabdalt területe az Aba nemzetség ősi szállásterülete volt, nevét a valaha itt lévő hatalmas cseres-tölgyesekről kapta, melyeknek ma már hírmondója is alig akad.
Ráadásul ezekkel az elzárt településekkel Trianon is rendesen kibabrált, hiszen a térség északi fejlettebb részei az akkor alakuló Csehszlovákia részeivé váltak, megpecsételve a határ innenső részén rekedt falvak sorsát. A térség meredek dombjai átlagban 250–300 m magasak, mai túránkon ezekből ötöt fogunk bevenni, de a legmagasabb sem emelkedik 265 m fölé.
Kapaszkodás közben elállt az addig ömlő eső, az ég is tisztult nyugat felől, mi pedig fellélegeztünk, az égiek mégiscsak megkegyelmeztek nekünk, legalább ázni nem fogunk. Azonban mivel a környéket csak felületesen ismerjük, még csak nem is sejtettük, milyen túrázni eső után a Cserehát dombjai közt. Átvágtunk a Baktakékre vezető országúton, és a jelzések egy erdőbe hívtak, hogy levágjuk a hatalmas szerpentinkanyart. Amint beléptünk a Sűrű-erdőbe, a kijárt ösvény ereszkedni kezdett. Alig tettünk meg pár száz lépést, és újra az aszfaltot koptattuk, hamarosan fel is tűntek Baktakék első házai, de a cseles útvonaltervezők nem ezt választották, hanem „Ismerd hazádat mozgalom” keretében egy földútra tereltek bennünket, hogy felülről vegyük be a falut.
Nem kellett sokat lépjünk, és máris megismerkedhettünk a vendégmarasztaló csereháti sárral. A Göcsej, a Zselic és a Cserhát legendás sarai után már azt hittük, mindent tudunk erről a műfajról. Hát nem! Az előbbiek még csak kisinasai sem lehetnek a csereháti dagonyának.
Ezáltal a bakancsok súlya többszörösére is emelkedhet, így lépésenként jó pár kilót kell kirángatni a dagonyából, mely veled akar eggyé válni, el nem eresztene, és ráadásul még rohadtul csúszik is!
Emlegettem is bőszen mindenki felmenőjét, miközben caplattunk a Tóbiástanya lepukkant épülete felé, ahol egy balost dobtunk, és erős kapaszkodásba kezdtünk a Templom-oldalban. Na, nem volt elég a sár, még emelkedett is! Nem árulok el titkot ez a „változatosság”, kisebb megszakításokkal, egész a célig kitartott. Átbuktunk a nyergen (213 m), majd művelt és bokros terület határán szinteztünk egy vízműig, ahol végre füves részre térhettünk. Igen ám, de a frissen kaszált fű meg beleragadt a sárba, nem voltunk előrébb. Bakta református templomához már murvás, majd aszfaltos úton ereszkedtünk és a hatalmas tócsákban időlegesen sikerült megszabadulnunk a hatalmas sárgubacsoktól.
Bakta és Szárazkék települések már szintén léteztek az Árpád-korban. Bakta a török és a térséget sújtó pestisjárványok miatt szinte lakatlanná vált, és csak a 18. században érkeztek új telepesek Dél-Borsodból és a Zemplénből. Szárazkék szintén hasonló utat járt be, csak a betelepítéskor ide ruszinok érkeztek. 1950-ben összevonták a két települést, és létrehozták Baktakéket.
Baktakéken is igazolni kell ittjártunkat. Ennek két módja van: az önkormányzat teraszán, illetve a Rákóczi u. 71-ben Szádvári Gyulánál, ahol egyedi stempliket szerezhetünk be. Gyula bá legendás kéktúrázó, könyveket írt az országot átszelő kék útról.
Persze én is azt terveztem, hogy betérünk hozzá, de ezt a körülmények végett sajnos el kellett halasztanunk. Csak derékig voltunk trutyisak, fáradtunk is a dagonyában, és most már tudtuk, mit tartogathat a túra további része. Ráadásul az idő is vészesen fogyott, és ugye a nap végén még össze kell szedni a fiúkat.
Ezért aztán az önkormányzatnál igazoltunk, gyors frissítés, koffeinszint-beállítás, és uzsgyi tovább. Egy darabig még aszfalton haladtunk a faluban, aztán majd 100 m szintemelkedés, és a már ismert dagonya várt ránk a Kalmi-tető oldalában. A falut egy düledező háznál hagytuk el, egy darabig még murvás úton emelkedtünk, majd megérkezett a várva várt sár. Küzdős haladás vette kezdetét, semmi nem tudott felvidítani, még a közben fel-fel tűnő zempléni hegyek csodás látványa sem.
Hol szántók, hol erdősávokban rángattuk lábaink a sárból, és ez még nem volt elég, a jeleket is fokozottabban kellett figyelni. Most a domb közepén lévő Katalin-kilátó sem vonzotta kedvesem, csak annyit mondott mikor meglátta, menjünk csak tovább. A kilátótól hamar megérkeztünk a nyeregbe (255 m), majd rövid szintezés után meredekebb lejtőn, művelt és elvadult részek közt láttuk meg Abaújszolnok görögkatolikus templomának tornyát, mely Keresztelő János fejvétele templom néven ismert.
A szintén Árpád-kori Abaújszolnokra a temető mellett érkeztünk meg, egy rövid lábbeli ápolásra be is tértünk a temetőbe, hogy a kék nyomósnál lemoshassuk a bakancsainkra tapadt sarat. A Thököly-féle szabadságharcban elnéptelenedik a falu, és csak a 18. században telepítenek ide ruszinokat a Rákócziak. Trianon után az ország peremére sodródott, ez megpecsételte későbbi fejlődését, hisz azóta egy berendezkedés, kormány sem törődött ezzel mostoha sorsú térséggel.
Sok tanulmány, írás született a hátrányos helyzetről, de áttörés sajnos nem igen tapasztalható. Talán egy-két falu (Szanticska a példa) válhat lassan üdülőfaluvá, mely lassú, nagyon lassú fejlődést hozhat el ide, az Isten háta mögé.
Abaújszolnokon egy lepukkant, faluszéli családi háznál tudjuk beszerezni az igazolást füzeteinkbe, mely után aztán rögtön emelkedni is kezd alattunk a szekérút. Hol művelt, hol elgazosodott, felhagyott szántók, gyümölcsösök között kerestük az el-el bújó jelzéseket a Szőlő- hegyre való feljutás közben. Ez a szakasz az egész OKT egyik legrosszabbul jelzett szakasza, itt tényleg muszáj bevetni a modern technikát, ha nem akarunk adósai maradni az ördögnek pár kilométerrel. 255 m magasra törtünk, a táj, a körülmények nem változtak, csak most lefelé csúszkáltunk Nyéstára, ahová szó szerint gatyaféken érkeztem be egy hatalmas tripla axel után! Ezt a napot sem úsztam meg zakó nélkül.
Nyésta sorsa is hasonló a többi csereháti faluéhoz. Árpád-korban már létezett, aztán a török, a pestis megtizedelte a lakosságot, ami a végére el is fogyott, és csak a 18. század közepén érkeztek újra ruszin telepesek, kik mára teljesen elmagyarosodtak. Nyéstán még nem oly régen is sok szép népi építészetű ingatlan volt látható, de sajnos ezek mára nagyon szomorú képet mutatnak. Nekünk nagy csalódás volt ez a kis falu, mely adottságai, épületei révén egy ékszerdoboz lehetne, de most az enyészet az úr, még a templom is roppant elhanyagoltságról árulkodik. Csak rövid szerelvényigazításra álltunk meg, itt nem kell igazolni ittjártunkat, Gibárttól ez az első település, ahol nincs OKT-igazolópont.
A falut észak felé hagytuk el, pár száz métert még szilárd burkolatú úton tettünk meg, és kezdődött a szokásos nóta. Sár, tócsa, galagonya- és kökénybokrok, elvadult kertek, művelt szántók, erdősáv. És persze kapaszkodás a dagonyában a Felső-hegyen egészen 247 m magasra. Rövid gerincvándorlás után ugyanaz csak ereszkedés közben, bő két kilométeren. Örömmel láttuk meg Felsővadász görögkatolikus templomának tornyát, kitört a szokásos csatakiáltás, és végre szilárd burkolat kanyarodott lábaink alá.
Felsővadász a Rákócziak egyik fellegvára volt, kastélyuk van itt, rezidenciaként is használták. Én sokat vártam ettől a településtől, a Cserehát ékköveként, gyerekes áhítattal készülődtem, hogy megismerhessem. Ehhez képest csalódást keltett bennünk a falu, az emlékeket még fel kell dolgozzam. Elgettósodott részen értük el a Rákóczi-kastélyt, majd az önkormányzat épületét. Itt beütöttük itinerjeinkbe az igazolópecséteket, az OKT 70 füzetbe pedig a célba érkezést rögzítettük.
Sikerült, megcsináltuk ezt a kihívást is!
Igazi kéktúrás három napon vagyunk túl, és lettünk gazdagabbak egy egyedi szép jelvénnyel a Lokomotív Turista Egyesület jóvoltából! Köszönjük a kiíróknak, hogy hozzájárultak ehhez a maradandó élményhez!
A napnak azonban nem volt vége. Először átöltöztünk, mert úgy néztünk ki, mint a varacskos disznók, majd elautóztunk Fancsalra a fiúk autójáért, és átmentünk Bódvaszilasra, a vasútállomásra. Bő másfél órát kellett várjunk rájuk, hisz őket is alaposan belassította a Cserehát dagonyája. De megcsinálták, ők is alaposan elfáradtak ezen a napon. Gyors gratuláció egymásnak, és mindenki hazafele indult. Mi útközben egy rövid kitérőt tettünk, hogy Mátrafüreden az egyik kedvenc vendéglőnkben megünnepelhessük a teljesítésünket. Hazaérve aztán még egy Hercegkútról hozott pezsgőt is eldurrantottam jutalom gyanánt!
Siófoktól a Piroson, betyárok nyomán
2024.04.24.Sajnos napközben jó párszor eláztunk a hideg, télvégi esőben, de így is teljesítettük a Dél-Dunántúli Piros túramozgalom több mint 24 kilométerét Külső-Somogy dombjai között.
→ Tovább
A Pilis déli kilátópontjai
2024.04.19.Ha már unjuk a Pilis-tetőt, de könnyű elérhetősége miatt mégis erre esne a választásunk, ne a Két-bükkfa-nyereg felől, hanem Pilisszántó felől közelítsük meg. A déli lejtő látványos kilátópontjait tartalmas túrává fűzhetjük fel.
→ Tovább
110 éve épült az ország legszebb panorámájú turistaháza, a Vaskapu menedékház
2024.04.19.Pazar kilátás, remek ételek, történelmi időket idéző, viharvert falak és madárcsicsergős természeti környezet várja azokat a kirándulókat akik fellátogatnak az Esztergom határában emelkedő Vaskapu-hegy ékkövéhez, az idén 110 éves Brilli Gyula Menedékházhoz. Az 1914-ben épült turistaotthon gyalogosan, kerékpárral, de akár autóval is jól megközelíthető.
→ Tovább
