Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg:
Fotó:
2022. június 6.

Zemplénből a Cserehátra az Arka-patak völgyén keresztül

Szombat hajnalra a keleti országrészt is elérte a mostanában szokásos hétvégi csapadékos hidegfront. Csak nem akart alább hagyni az eső, pedig reggel fél öttől vertük a sámándobokat és böködtük azokat a bizonyos vudubabákat. Döntenünk nem kellett, hisz el volt tervezve a dolog, és ha már belevágtunk a 70 km 70 óra alatt a 70 éves OKT mentén mozgalomba, akkor annak teljesítésében kevés dolog tud megakadályozni bennünket.

Hétre volt tervezve az indulás, és láss csodát, nyugat felől tisztulást véltem látni, az eső intenzitása is csökkenni kezdett, és ahogy közeledtünk Regéchez, Kati autójának automata ablaktörlői egyre ritkábban indultak el. A végén még szerencsénk lesz! Elöljáróban annyit, ez a nap az öltözködésről, vetkőzésről szólt.

Fél nyolc előtt pár pereccel szálltunk ki a már ismert buszfordulónál, és még egyeztettünk házigazdánkkal a visszaútról, mert a cél elég képlékeny volt aznap. Eredetileg Gibártig terveztem az etapot, de aztán úgy alakult, hogy erre jócskán pakoltunk még. Regéc hatalmas hegyek közé ékelődik, így itt a hőmérséklet mindig hűvösebb, mint pár kilométerrel odébb a hegyek „túloldalán”. A falu kéményei bőszen ontották a füstöt, amiből kiderült, hogy bizony itt nulla fok környékén áll a hőmérő higanyszála. Fázósan vettük polárjaink fölé a softshelljeinket, de még így is vacogtunk a meleg autó után, így mit volt mit tenni, jófajta barackból készült folyékony nagykabátjainkat is gallér mögé vezényeltük, melynek hatása hamarosan jelentkezett is, jó meleg járta át a bensőnket.

Pár bemelegítő mozdulat után üzembe helyeztük Magyar Királyi Kincstári turistalábainkat. Regéc tipikus egyutcás falu, és meglepődve olvastam az utcanévtáblát: Fő utca! Mellen ütött, hogy Zemplénben, ahol lépten- nyomon a Rákócziak emléke köszön vissza és még ma is hatalmas kultusz övezi a fejedelmi családot, pont az egyik fellegvárukban nincs róluk utca elnevezve. Aztán még eszembe jutott az Aranybulla egyik ismert részlete: "...a sót ne tartsátok az országnak közepén, hanem csak szaláncon és Regécben és a végeken", mely jelenlegi ismereteink szerint Regéc első írásos említése. Ugyancsak a faluban csatlakozott hozzánk a Rákóczi turistaút P- jelzése, mely a Várhegy nyergéig tartott velünk.

Hangulatos zempléni, tornácos házas közt ereszkedtünk, már itt feltűnt, hogy a házak homlokzatára különböző formájú keresztek vannak készítve, de itt még lekötötte a figyelmünket a felhőben és párában úszó hatalmas hegy a rajta őrként álló várral, melynek fehér falai sejtelmesen tűntek fel a misztikus ködben.

Mivel a felső bélyegzőt már beütöttük itinerjeinkbe, így csak megvizuáltuk a Veronika panziónál lévő, fadobozkában lakó stemplit. Az országzászlónál egy néma főhajtás a helyi hősök előtt, aztán dobtunk egy balost, ami után rögtön elkezdett emelkedni alattunk a mart aszfaltos út, melyen a kényelmesebb kirándulók egészen a várig el tudnak jutni gépesített járművekkel. Na, nekünk az Apostolok lova maradt, de így sokkal élvezetesebb bevenni egy-egy ilyen nevezetes történelmi helyszínt.

Az egyetlen komolyabb emelkedő hamarosan megtette hatását, emelkedett a pulzus, fogyott a luft és hőhullámok jöttek. Küzdöttünk egy darabig, mire rájöttünk, túltoltuk az öltözködést, softshellek le, mindjárt jobb lett a közérzetünk. Mire elhagytuk ideiglenesen az aszfaltot, és beléptünk egy erdősávba, melynek csalafinta kis emelkedőjén értünk ki az ikonikus legelőre, ahonnét talán a legszebb fotók készíthetők a felettünk magasodó várról. Ezen a legelőn elég fickós kis emelkedő vezet egyre feljebb, talán kétszer-háromszor is felhívtam állandó túratársam figyelmét valamilyen érdekes fotótémára, de ő csak somolygott.

Fújtatva értem fel a Regéci-letérő nevet viselő kereszteződésbe, ahol bükkök, gyertyánok alatt váltottunk a nemrég elhagyott, szilárd burkolatú kocsiútra. Továbbra is szigorú emelkedőn kapaszkodtunk a Vár-hegy nyergének irányába, közben a vár eltűnt az erdőben, de cserébe beértünk a felhőbe, és hát a felhőben ugye víz is szokott lenni, és ennek a tulajdonsága, hogy el is hagyja azt. Most sem volt másképpen, így megint öltözködtünk, esőkabátok fel! Elhagytuk a kocsiutat és utána az ösvényt is, amelyeken a Vár-hegy csúcsán lévő erősséghez lehet felkapaszkodni. Mi ezt most fájó szívvel hagytuk ki, hisz nem fért volna bele az időnkbe a minimum másfél órás kitérő, ráadásul még alig múlt 8, és ilyenkor még a vár amúgy is zárva tart. Újabb sor azon a bizonyos bakancslistán, melyen a kéktúrán kimaradt látványosságok szerepelnek.

Még pár lépés, és a Vár-hegy nyergében álltunk (563 m) az esőbeálló mellett, melybe most nem kellett bemenekülnünk, hisz nemrég vízállóvá váltunk. Mivel aznap már nem törtünk magasabbra, ezért korán reggel érkezett el az ideje a csúcscsokinak. Az ösvényt újra szórt aszfalt váltotta, és megkezdtük a hosszú ereszkedést. Előbb megkerültük a Vár-hegyet, majd átvágtunk a Tábor-hegy nyergén, és helyenként meredek szakaszokon trappolva értünk el egy újabb zempléni gyöngyszemet, Mogyoróskát. Útközben, ahogy kiértünk a felhőből, természetesen elállt az eső, így újabb vetkőzésen voltunk túl.

A századfordulóra alaposan megcsappant lélekszámú falucska a kihalás szélére sodródott, de jómódú városi polgárok felfedezték és felkapták. A lerobbant házikókat felvásárolták, felújították, és mára üdülőfaluvá varázsolták az egykor a regéci vár tartozékaként ismert települést, mely a 18. sz. elejére egyszer már lakatlanná vált, később görög katolikus ruszinokat telepített be az akkori földesúr. Állandó itt élő lakossága nem éri el a 40 főt, de a kedvező adózási feltételek miatt a bejelentett állandó lakók száma ennek a többszöröse.

A meredek Fő utcán ereszkedtünk a többnyire szépen felújított, de az eredeti jegyeket megőrző házak között a Szent Péter és Pál apostolok görögkeleti templomig. Útközben találkoztunk egy idős bácsikával, aki a kevés tősgyökeres lakosok egyike. Mesélt a múltról, hányszor járták meg az Arka-patak völgyét, hogy nagyobb településre jussanak. Persze, hogy rákérdeztünk Rockiékra, és meg sem lepődtünk a reakción. Kálmán bácsi élénken emlékezett még a csapatra és a forgatásra, mesélt is róla majd negyed óráig! Újra a Másfél millió csodás világába csöppentünk! Néma főhajtás a templomkertben található Hősi emlékműnél, toporgás a bezárva talált Rákóczi Emlékháznál, majd egy emlékszalag elhelyezése II. Rákóczi Ferenc mellszobránál. Mogyoróskán is majd minden házon látható stukkóként valamilyen formájú kereszt, figyelmesen nézve hamar fény derül a rendeltetésükre: a háziak így jelezték, melyik felekezet tagjai a vegyes vallású falvakban.

Mivel bolt, kocsma nincs a faluban, ezért hazaiból frissítettünk, és már rongyoltunk is tovább a hegyek közé zárt kis ékszerdobozból. Pár méter a falu széléig és máris ereszkedtünk az Arka-patak völgyébe. Susnyáson át értük el az Arka (Boldogkőváráaljai)-patakot, melyen most keltünk át először. Mire kiérünk a völgyből, ezt még párszor meg kell ismételni. Összesen 12-t számoltunk meg a Tokaji-hegység legszebb, legvadregényesebb szurdoktúra útvonalán, a Magoska-hegy vulkáni tömbjei közé ékelődött romantikus völgyben. Ezt a részt nem lehet megtenni száraz lábbal, ruhával, de éppen ez adja a sava-borsát a szakasznak, mely az egész OKT egyik legemlékezetesebb etapjaként éghet emlékezetünkbe.

Az első élvezetes patakátkelés után az Arka folyását követve szekérúton hullámvasutazva haladtunk, az út ingoványossá, majd egy mellékágon való átkelés közben vendégmarasztalóan cuppogóssá változott. Az iszaposkodás után kiértünk egy széles legelőre, ahol a Bónyi-kúthoz hívtak a forrásjelzések. Forrásprocedúra után még visszatekintettünk a kaszálóról a most napfényben fürdő regéci várra, majd átvágva a réten, újra a patak medréhez ereszkedtünk a csodák birodalmába.

Bő 3 km-es örömtúra kezdődött a hol romantikus, hol vadregényes és pár helyen félelmetes szurdokban, mely hol pár méteresre szűkült, hol több tíz méter szélessé változott. Élvezetes, néhol cidris patakátkelések során hol az Arka jobb, hol a bal partján vezetett a gyaloglat útvonala. Eleinte óvatoskodtunk a patak átszelésekor, igyekeztünk száraz lábbal megúszni, de most magas volt a vízállás, és ez persze soha nem sikerült. Egy idő után egy életem egy halálom, toronyiránt nekiindultam, és ha félreléptem, lecsúsztam a kövekről, hát akkor így jártam. Néhol csak térdig lettem vizes, de kaland volt, nem számított!

Kedvesem előbb óvatoskodott, tojásokon lépkedett, de aztán Ő is bele-bele csusszant a vízbe, és egy idő után átvette a stílusom. Aztán a sok kidőlt fán való átlépkedés... rengeteg volt! A legemlékezetesebb egy hatalmas bükkön való átkelés volt, mely napokkal előbb dőlhetett ki a legmeredekebb részen. Az ösvényen volt a legtöbb ágas rész, ott lehetetlen volt a továbbhaladás. Fel kellett mászni a meredek, sáros, csúszós hegyoldalon oda, ahol vékonyabb volt a törzse. Hát bizony négykézlábra kényszerített a hegy bennünket. Átkecmeregve a fán, aztán vissza az ösvényre a meredek oldalon, ennek persze, zakó lett a vége és csúszás a patak felé. Szerencsére az ösvényen le tudtunk fékezni, így a nagyobb zuhanást megúsztuk, csak az órám szíja bánta alaposan a mutatványt! Félelmetes volt, de így utólag visszagondolva nagy élmény is egyben. Közben ráadásként kétszer is rákezdett az eső, újabb két öltözés, vetkőzés.

Mindezekért a küzdelmekért cserébe, a csodás környezetben megajándékozott a természet, rengeteg foltos szalamandrával találkoztunk, akik a csapadékos időben előbújtak rejtekükből és az ösvényen pihentek, vadásztak. Ritkán találkozni velük, nekünk most sikerült. A sok kiborult fán való átkelés a Bakony csodáját, a Burok- völgyet juttatta eszünkbe. El is neveztük magunknak Kis-Buroknak, kicsit kevesebb faátmászással és sokkal több patakátkeléssel. Az élvezeti túrának jó 3 km múlva vetett véget a természet, kinyílt a táj, mi pedig egy elvadult részen egy bekerített diós mellett kapaszkodtunk ki a völgyből.

Ahogy kitágult a tér, földbe gyökerezett a lábunk a látványtól! Körös-körül hatalmas hegyek és az alattuk futó Arka-völgyben megbúvó piciny, őskori település, Arka.

Volt mit nézni az alig 50 fős falucskán, mely Mogyoróskához hasonlóan az üdülőfaluvá válásnak köszönheti megmenekülését, fejlődését. Arka vegyes felekezetű, szinte folyamatosan a boldogkői várhoz tartozott, tulajdonosai sűrűn váltakoztak. A völgyben átélt kalandok során jól elfáradtunk, és a piciny falu piciny főterén egy hangulatos szökőkút mellett hosszabb pihenőt terveztünk beiktatni. Igen ám, de olyan hideg volt, hogy újra előkerültek a softshellek! Így a terv terv maradt, csak egy gyors energia- és folyadékpótlást iktattunk be, és mivel már jelentősen leesett koffeinszintünk, azt is pótoltuk, persze műintézmény híján hazaiból.

Talán tíz percet tartott a szieszta és továbbálltunk, rápillantottunk a két egyedi hangulatú templomra, néma főhajtás a hősi emlékműnél, átkelés az Arkán kétszer, de már száraz lábbal, hídon. Hamar elhagytuk a falu szépen karbantartott ingatlanait, és továbbra is a hegyek közé zárt Arka-völgyben haladtunk, de már aszfaltos országúton, melyen első menyasszonyom szokásához híven begyújtotta a rakétákat. Most nem igen bántam, éreztem is a bugit, és kezdett körvonalazódni egy tervmódosítás már a fejemben. A gyors tempótól hamar melegünk lett, kezdtük újból nem jól érezni magunkat. Softshell le!

A trappolásból a Tó-hegy és a Bán-hegy egykori kőbányáinak hatalmas tájsebei zökkentettek ki. A nagyobbiknál madarászokba botlottunk, kik az ott fészkelő és költő uhukra „vadásztak” kitartóan. Odaléptünk hozzájuk, beszédbe elegyedtünk, dicsértük egymás hobbiját, közben mi is fotóztunk pár nyíló kökörcsint és sárga pimpót, melyekhez nem mindennap van szerencséje az embernek.

Boldogkőváraljára elgettósodott részen értünk be, a központ előtt újból átkeltünk az Arka fölött, és el is köszöntünk tőle, hisz innét már Boldogkőváraljai-patak néven folytatja az útját. Hangulatos, sétányszerű ösvényen haladtunk a patak mellett, csak az a sok szemét ne lett volna a patak medrében és partján.

Mi először itt pillantottuk meg hazánk egyik legépebben maradt középkori erősségét, a boldogkői várat,

melyhez nagyon adja magát a kitérő, hisz a vártól egy másik ágon lehet visszatérni a kékre. De mi fájó szívvel, a már említett okok végett ezt is kihagytuk, és növeltük annak a bizonyos listának a hosszát. IV. Béla a tatárjárást követően az ország újjáépítése során rengeteg vár emelését rendelte el, ennek során épült meg a Tomaj nemzetség egyik tagjának a jóvoltából a boldogkői vár is, melyet először 1295-ben említenek írásban. A századforduló környékén aztán a folyamatosan a király ellen lázadó Aba Amadé és annak fiai kezébe kerül. Bukásuk után királyi várként említik, sokszor cserél gazdát. A 17. századtól I. Rákóczi György, majd Thököly Imre tulajdonába kerül. Mikor őt a török elfogja, csellel Habsburg kézre kerül, kik több más erősséggel egyetemben 1701-ben lakhatatlanná teszik. Későbbi tulajdonosai ímmel-ámmal felújítják, bizonyos részeit lakják, de régi fényét már nem nyeri vissza. A. 20. sz. második felétől szakaszosan felújítják, mai állapotát a várprogramnak köszönheti. A faluba a 17. sz-ban telepítenek görög katolikus ruszinokat, a település későbbi tulajdonosai, a Péchy- Zichy család építtetik Boldogkőváralja másik nevezetességét, a barokk stílusú kastélyt.

E rövid gondolatfuttatást követően gyorsan a távozás mezejére léptünk újból, egyúttal utoljára átkeltünk a régóta velünk tartó patak fölött, és a Bodogkő-rally indítási ceremóniájába botlottunk. Tudtuk, hogy pont ekkor lesz, de ezen a részen nem volt lezárás, a gyorsaságik nem itt zajlottak! Néztük, hallgattuk a gépcsodákat, de persze közben haladtunk is tovább, előbb a járdán, majd elhagyva a települést az országút szélén trappoltunk, hisz a remek aszfalt ezt bőven lehetővé tette.

Gyümölcsös mellett ereszkedtünk le, majd kapaszkodtunk ki a Szerencsi-patak völgyéből, és máris kanyarodtunk a Boldogkőváralja vasúti megálló szellemjárta épületéhez, mely egyben az OKT ellenőrzőpontja is. Szerencstől egy ideje csak Abaújszántóig közlekednek a személyvonatok, a Kassa-Hegyalja Hév társaság által épített, 1909-ben átadott Hidasnémetiig tartó vonalon. Illetve naponta egy pár szerelvény a hajnali órákban a teljes vonalon jár, ez magyarázza is egyben a boldogkőváraljai megálló szörnyű állapotát. Elvégeztük az adminisztrációt az itinerjeinkben, ráncba szedtük magunkat, és pár percre lehuppantunk az egyik, még jó állapotú padra. Gondolatainkból egyszer csak két fiú érkezése zökkentett ki.

Szóba elegyedtünk, szintén az OKT-t járják, szintén Sárospatakon van a szállásuk. Beszélgettünk a másnapról, és kiderült, nekik is fejtörés a logisztika. No, helyben vagyunk, kapóra jöttünk egymásnak. Ők is Regécről indultak, de Nyéstáig mennek, másnap pedig egészen Bódvaszilasig megpróbálnak eljutni. Egyeztettünk, ez valahol nekünk is jó lesz, mi jutunk, ameddig jutunk, reggel pedig együtt elmegyünk két autóval Nyéstáig, onnét ők nekivágnak, mi pedig elvisszük az egyik autót Felsővadászra, a másikkal pedig visszamegyünk a mi indulási pontunkra. Mikor pedig végzünk, visszamegyünk a célban váró autóval a rajtra, majd elmegyünk a fiúkért Bódvaszilasra. Osztottam-szoroztam, és figyelembe véve a kettőnk közti sebességkülönbséget, működhet is a terv, ha ma eljutunk mi is Abaújdevecserig. A feladat adott, csak meg kell valósítani!

Mire ide jutottunk a tervezésben, már a Mező-dűlőn átvágva, többször vissza- vissza néztünk a Zemplén hatalmas hegyei előtt őrt álló Boldogkő várára. Beértünk a középkori eredetű Alsócécére a református templomnál. Az 1970-es évekig a már említett falurész és Felsőcéce önálló település volt, ekkor egyesítették Hernádcéce néven. A falut épphogy csak érinti a kék, a templomoknál rögtön balra is fordul, hogy az első, gazban lévő építménynél már meg is állhassunk elvégezni az igazolásokat. Itt még gyorsan egyeztettük a részleteket a fiúkkal, és mindenki felvette a saját tempóját a hatalmas Aba-dűlő megművelt földjei között. A poros, hosszan emelkedő szekérút „megmászta” az Aba-hegy hatalmas, 192 m magas csúcsát, majd szintezni kezdett a szántók között.

Hamarosan eltűntek a fiúk a szemünk elől, más dimenzióban gyalogoltak. Mi gyakran vissza-visszanéztünk az egyre kisebb várra, és búcsút intettünk a Zemplénnek, hiszen hamarosan leereszkedünk a Hernád-völgyébe, és azon átvágva belépünk a Cserehát dimbes-dombos területére. Amikor először megláttuk az alattunk kanyargó Hernádot, rögtön a szokásos csatakiáltás után rákezdtem a „Hernád vize, de széles, babám csókja, de édes"-re , mely a Másfélmillió egyik ikonikus jelenetében csendül fel.

Akkor még a Hernádon kompon kellett átkelni és a révésznéni „gyújtott” rá erre a nótára, mikor átvitte Rockiékat a folyón.

A középkori eredetű Gibártra a Felső-dűlőről a szerpentines országúton ereszkedtünk le egy modern kápolnánál. Gibárt legfőbb nevezetessége az 1903-ban átadott vízerőmű, mely az országban a második volt, és az első, amelyik váltóáramot termelt. A hatalmas gépláncolatot (turbina, generátor, gerjesztő berendezések) a Ganz és Tsa Rt építette 1903-ban, melyek több mint 100 éven át egészen 2019-ig hibátlanul működtek. Ekkor modernebb, hatásosabb gépsort állítottak a vízi energia termelésének szolgálatába.

A Hernád bal partján lehuppantunk egy padra fújni egy cseppet, és átbeszélni a továbbiakat. Eredeti terveink szerint célbaértünk, de a fejlemények alakulása miatt úgy döntöttünk, hogy elslattyogunk Abaújdevecserig, és akkor talán pariban leszünk az érkezéssel holnap a fiúkkal. Közben olyan szép idő kerekedett, hogy a polárok is lekívánkoztak, újabb vetkőzéssel lettünk gazdagabbak. Felkerekedtünk és elsétáltunk a Dózsa Gy. utcáig, ahol az említett gépszörnyek egyik lánca ki van állítva, a másik az erőmű udvarán látható. Itt több érdekesség is szembeköszönt: református templom, hősi emlékmű és hazánk nagyjai közül kettőnek a domborműve.

A faluban ebből több is található, itt Dózsa Györgynek és Széchenyi Istvánnak állítottak emléket, de továbbhaladva találkoztunk még Petőfi, Kossuth és Táncsics emlékművével is.

Szép, követendő példa, Rákóczit kissé hiányoltam, vagy csak nem vettük észre?

Rögtönzött falunézésünk után átkeltünk az eredetileg az 1800-as években épült Hernád-hídon (ennek hivatalos nevét sehol nem leltem fel) ami akkor egy impozáns vashíd volt. Ezt 1944-ben a visszavonuló németek felrobbantották próbálván megállítani a „hős felszabadítókat”. A helyére egy ideiglenes fahíd épült, melynek tartócölöpei a Hernádban ma is megtalálhatóak. A mostani, vasbetonból készült híd 1949-ben épült. A hídátkelés után jobbra tértünk, és pár száz méteres kitérőt tettünk az erőmű bejáratáig, hisz itt az itinerjeinkbe be kellett nyomnunk az igazoló pöcséteket. Ha szerencsénk van, és pont találunk itt valakit, vagy előre egyeztetünk időpontot, akkor bepillantást nyerhetünk a működő erőmű életébe. Na, nekünk nem volt szerencsénk, újabb sor a listán.

Gyors szerelvényigazítás és sietősen a távozás mezejére léptünk, hisz rendesen eljárt már az idő. Kedvesemet nem nagyon kellett kapacitálni, hogy fokozza a lépésszámot, ahogy számolgattam utána, a következő pár km-t 6-6,5-ös átlaggal tudtuk le a falu járdáján és utána a kopott kerékpárúton. Útközben pár kép még a faluról, a Hernád-völgyről. Már csak azt vettük észre, hogy el is hagytuk a legnépesebb magyarországi hernád-völgyi település helyiség névtábláját, és Encsen a Szent József-templom és a hősi emlékmű előtt toporgunk. Néma főhajtás, kötelező fotók, és uzsgyi tovább.

Encset már a 13. sz. elején jegyzik, mint az Abák birtoka, de tulajdonosai sokat váltják egymást, mígnem megérkeznek a török hadak (1564), ekkor megáll a fejlődésben a falu. Aztán a kuruc időkben a „rebellisek” egyik főhadiszállása, a Rákóczi szabadságharcban a kuruc seregek állandó táborhelye. Ezért a bukást követően a császári hadak felégetik, majdnem ki is hal a település. Hogy ezt elkerüljék, Kassa környékéről tótokat telepítenek be. A 19. sz-tól töretlen fejlődés jellemzi, 1860-tól itt vezet a Miskolc-Kassa vasúti fővonal. A szégyenteljes, első világháborút lezáró békediktátumot követően jelentősége megnő, hisz az elvett Kassa helyett Encs lett a maradék Abaúj vármegye központja. 1984-ben avatják várossá.

Mivel szorított az idő, így Encsnek adósai maradtunk egy városlátogatással, még az ikonikus gasztrohelyet, az Anyukám mondtát is kihagytuk. A gyors trappolás során pár fényképet lőttünk az inkább nagyközségre, mintsem egy fél megye központjára emlékeztető városban. Viszont a városszéli „bevásárlónegyedben” kicsit hosszabban időztünk, hisz itt nemrég helyezett ki az MTSZ egy új igazoló pecsétet. A bélyegző állapotáról ítélve még nem sokan használhatták ezt az új igazolóhelyet, pedig a kihelyezés után már kötelező ezt is beütni a füzeteinkbe.

Az adminisztrációt követően átbújtunk az M30-as autópálya alatti aluljárón, és felkapaszkodtunk Abaújdevecser első ingatlanjaihoz. A hosszú Kossuth utca elején elkezdtem presszionálni Első menyasszonyom a titkos ötletemmel, menjünk már el Fancsalig, így utolsó napra csak egy fél túranap marad. Na, jöttek a villámok, úgy vettem észre, unja már a banánt, de jöttek az érvek: érezzük a bugit, nem is vagyunk fáradtak és a Jolly Joker, az időjárás app, ami vasárnapra fergeteges esőt jósolt. Ez hatott, bólintott és tekert egyet a fokozaton. Elszáguldottunk az ikonikus Hörpintő söröző mellett, de most itt sem lassítottunk, csak a ma kézműves házként funkcionáló Csoma István kastélyánál.

Abaújdevecser már a 13. sz. végén híres bortermelő falu volt, de török időkben kihal, később szlovák telepesekkel népesítik be. 1984-től elveszíti önállóságát, azóta Encs városrésze. Rövid séta a hangulatos kastélykertben, pár kép, és máris az egykori falu két templománál kattogtak gépeink. Frissítés, szerelvényigazítás, és belekezdtünk aznapi túránk utolsó 4 km-ébe, ami alatt azért még le kellett tudnunk több mint 70 m szintemelkedést. A hosszú Fő utcán lassan emelkedtünk, a falu végét egy majorságnál értük el, és egyre meredekebben emelkedtünk. Na, itt már csak az akarat vitt előre bennünket, még a jobbról fel-feltűnő, csodás zempléni hegyek sem tudtak felvidítani. Holtpont!

Lassan, nagyon lassan adta magát meg magát a Vén-hegy. Gyümölcsös, akácos közt kapaszkodtunk, de ez nem volt elég, még a ritkás jelekre is figyelni kellett, itt már nem hiányzott volna az úttévesztés. Nagy nehezen felértünk egy nyeregbe és érezhetően lejteni kezdett a szekérút. Gyümölcsösök, szántók és kökényes közt ereszkedtünk le Fancsalra a temetőhöz. Bizony, mikor megláttam a dombról a tornyot, még a szokásosnál is hangosabb csatakiáltás tört ki belőlem. Itt vettem elő a telefonom, és hívtam házigazdánkat, hogy indulhat, de nem Gibártra, hanem Fancsalra. Még a vonal is megfagyott, de a válasz az volt, „Indulok is”.

A fancsali evangélikus templomnál aszfaltot kaptunk a lábunk alá, mely egy szűk mélyútban vezetett le egy tisztásra, ahol kerekeskút és fedett pihenő volt. Na, mikor ezt megláttam, nekem ledobta a nap az ékszíjat, egy tapodtatott sem tovább! Asszonykám még kapacitált, hogy legalább menjünk fel a főútig, bélyegezzünk, de én hajthatatlan lettem. Katinak odaszóltunk, hol talál meg bennünket, én addig pihentem, de túratársamban még dolgozott a mehetnék, ezért körbesétálta a kis parkot, elment a közeli, piciny Szűz Mária Keresztények Segítsége-kápolnához is. Bő 20 perc telt el, és dudaszó jelezte, megjött a felmentő sereg! Visszaút után még egy késői vacsorára betértünk Patak legjobb olasz éttermébe, ahol itáliai ízekkel koronáztuk meg a napot, melynek során bő 33 km-en át koptattuk lábaink és kapaszkodtunk több mint 450 m-t. Ezt reggel még rémálmainkba sem gondoltuk, ezért a szállásra visszatérve még elpukkantottam egy üveg olasz prossecót jutalom gyanánt. Megérdemeltük!

A Szeri-puszta elfeledett kincse: a Hétvezér-emlékmű

A Szeri-puszta elfeledett kincse: a Hétvezér-emlékmű

2022.08.12.

Erdő mélyén, szántók szélén, szétszórt kis tanyák közt bújik meg szerényen, pedig akár a Hősök terén is megállná a helyét. Aszfaltos út nem vezet hozzá, saras, poros földutak futnak az egykori kunhalom felé, melyen immár százhúsz esztendeje áll büszkén, ám mégis kissé elfeledetten a megkapóan szép Hétvezér-emlékmű.

→ Tovább
Nyáresti túra későn kelőknek Dobogókőtől Pajkaszegig

Nyáresti túra későn kelőknek Dobogókőtől Pajkaszegig

2022.08.12.

A heti mókuskerékből kiszabadulva három kívánságunk volt csupán a másnapra tervezett kirándulással kapcsolatban. A forróságból menjünk hűvös, erdei környezetbe, legyenek szép, érdekes látnivalók, és végül, de nem utolsósorban, ne kelljen korán kelni. A Dobogókőtől Pilisszentlélekig gyönyörű erdőkben vezető, alig háromórás túra minden szempontból tökéletes választásnak bizonyult.

→ Tovább