Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg:
Fotó:
2022. május 30.

Jubileumi kéktúrázás a Zemplén hegyei között

Az Országos Kéktúra idén ünnepli 70. születésnapját, ezért felkerekedtünk, hogy három egymást követő napon bejárjuk a Lokomotív Turista Egyesület által kiírt „OKT 70” elnevezésű túramozgalom 70 km-es távját. Az első napon Makkoshotykáról indultunk, és Regéc váráig jutottunk. Szerelmesek lettünk a Zemplén csodavilágába.

Kezdetnek a legnagyobb feladat a helyes logisztika megtalálása volt. Az észak–déli völgyek között egyáltalán nincs tömegközlekedés, ami esetleg van, az is elég gyér. A 10–15 km-re lévő falvak közt fél nap alatt, több átszállással lehet megtenni az utat tömegközlekedve. Sok telefon, útvonalak rajzolgatása után Sárospatakra tettük a voksot, hisz mindent összevetve, ott kaptuk a legjobb ajánlatot.

Aztán az útirány kiválasztása is döntés elé állított, mert a „70 km 70 óra alatt az Országos Kéktúra mentén” elnevezésű túramozgalom kiírása szerint csak egy irányban, folyamatosan teljesíthető a 70 km. A szintadatok mindkét irányból nagyjából ugyanazokat mutatták, viszont a szigorúbb emelkedő Makkoshotyka felől látszott.

Hát persze, hogy a kelet–nyugati irányt jelöltem ki, abból a megfontolásból, hogy legyünk túl a nehezén az első napon.

Ez nagyon szép tervnek tűnt, de mint tudjuk, a tervek azért vannak, hogy mindig változzanak a végrehajtás során, ez most sem volt másképpen, de a legnagyobb nehézségek éppen a könnyebbnek vélt szakaszokon vártak ránk.

Túráink során hajnalban szoktunk indulni, hogy már az elő napon is tudjunk menni egy adagot. Na, most szakítottunk a szokással, és ezúttal emberi időben, reggel 8 környékén pirítottam be a gépesített járművünk, és amolyan nulladik napot tartottunk.

Átlagos forgalomban, dél után fél órával érkeztünk meg a Rákóczi fejedelmek rezidenciájának is helyet adó Bodrog menti városba, ahol a legenda szerint Árpád-házi Szent Erzsébet is született, bár ennek ellenkezőjéről is legalább annyi írás szól, mint mellette. Nekünk ezt nem is tisztünk eldönteni, most mi Patakot tekintjük annak. Gyors szálláselfoglalás, és a további logisztika egyeztetése után nyakunkba vettük a „Bodrog menti Athén” bájos, zegzugos utcáit, és kiadós sétával ismertük meg nevezetességeit, életét. No de ez egy másik történet.

Másnap, Makkoshotykán csípős reggelre ébredtünk, így nagyon nem tetszett, mikor kikászálódtunk a jó meleg automobilból a helyi postahivatal előtt. A közelben lévő vegyesboltba rongyoltunk be legelőször, hogy megejthessük az adminisztrációs feladatainkat, mely ma a szokásosnál tovább tartott, mivel ezúttal a 70-es itinerben is el kellett végezni az igazolásokat.

Jó hangulatban csaptunk bele a lecsóba, hogy nagyjából a 200 m magasságból 720 m magasra törjünk, és mielőtt beérünk Regécre, ereszkedjünk vagy 300 métert.

Lassú tempóban slattyogtunk hangulatos zempléni házak közt, pár perc alatt el is értük a „Nagy Kék” jelzéseit a református templomnál, melyek balra fordítottak bennünket. Már innét elkezdett lassan emelkedni alattunk az aszfalt, hagy fogyjon a nagyjából 900 m-es szintemelkedés. Kíváncsi tekintetek, ugató kutyák kísértek a falu utcáin. Tájház, korabeli drótszamár, kerekes kút és rengeteg virágzó gyümölcsfa jelentette a változatosságot.

Alighogy elhagytuk a falut, ösvényünk erdőbe ért, és az emelkedő sem spórolt, rögtön egy fickós szakaszra váltottunk. Valami hiányérzet motoszkált bennem, de hiába törtem okos fejem, nem jöttem rá. Kedvesem, állandó túratársam észrevehette, és segítségemre sietett: „Szeánsz?” Hát persze, a szokásos túraindítás elmaradt, köszönhető a féldekásoknak, melyeket a vegyesboltban gurítottunk le. No, nekem több nem kellett, hisz ez is egy jó alkalom a rövid fújásra, melyet az emelkedő még így reggel friss erővel is megkívánt, legalább nem kellett a már elcsépelt fondorlatokhoz folyamodnom: „Nem fényképezel? Nézd, milyen szép gomba? Hoppá, ott egy nyúl...” és társaik.

Jól esett ez a kis pihenő, mely alatt a felső kabátok le is kerültek, és a továbbiakban nehezítették a hátizsákjainkat. Az emelkedő nem akarta megadni magát, egészen a Sváb útig eltartott, ráadásul egy rövid szakaszon köves, sziklás volt az alja, tovább nehezítve a kapaszkodást.

A Sváb út hozta most is a formáját, hatalmas dagonyákkal fogadott egészen a Cifra-kútig. Itt egy szokásos forrásprocedúra, és egy kis energiapótlás következett, majd máris indulás, hisz még rengeteg volt előttünk. Az emelkedő nem igazán szelídült innét sem, de valahogy jobban esett, könnyebben tudtam törtetni társam után.

Időnként kinyílt a látkép, és ízelítőt kaptunk a Zemplén csodavilágából, hatalmas hegyek, zárt erdők, amerre a szemünk csak ellátott.

Itt lettünk szerelmesek Magyarország ezen szegletébe, hisz eddig csak látogatóban jártunk a Zemplénben, túrázni most van először szerencsénk.

Nem is vettük észre, mikor hagytuk el a Borz-hegy nyergét, erre csak akkor figyeltünk fel mikor útvonalunk kellemes gerincvándorlásba váltott át. Gyorsan fogytak a méterek. A Kecske-hát gerincén haladtunk tölgyesben, útba esett a Komlóskára levezető ösvény, majd egykori, mára felhagyott legelőt hagytunk el.

Egyszer csak a tér tágasan kitárult, és a hegyek közt a terjedelmes Zsidó-rétre érkeztünk, mely egykoron kedvelt síterület és a völgyben megbúvó falvak kaszálója volt. Mára az előbbinek hírmondója sem maradt a Mogyorós-hegy oldalában található természetvédelmi területen. Viszont a kilátás az gyönyörű, elkápráztató volt, körös-körül hatalmas hegycsúcsok, már a látvány is feltölti lemerült lelkünk, amit a bennünk körülölelő csend csak fokoz.

Rövid, lankás lejtőn folytattuk a gyaloglást. Kijárt, széles dózerúton értünk újra az erdőbe, itt figyeltünk fel egy hátizsákos kisemberes piktogramra, melyek hosszú szakaszon elkísértek minket. Jól kiegészítették az ezen a részen kissé ritkásabb kék jelzéseket. A lejtő után aztán hosszú, de kellemes emelkedőn haladtunk tovább, néha kaszálók és rétek szakították meg az erdőt, ilyenkor feltűnt az Eszkála-tető és a Kecske-bérc, melyek túránk következő állomásai lesznek.

Elhagyva a Kecske-hát nyergét egy ideig még folytatódott a kapaszkodás, de elérve az Eszkála-rétet az út vezetése meredek lejtőbe váltott át. Valósággal úgy zuhantunk be a hatalmas vadkörtefák ölelésében található egykoron sokkal szebb napokat látott Eszkála erdészházig, amely az OKT egyik ikonikus pihenő és bélyegzőhelye volt.

Nekünk hatalmas élmény volt látni az eddig csak a Másfélmillió lépés Magyarországon című filmsorozatban látott legendás vadászházat, ahol egykor Rokiék is megszálltak. Na most ezt nem igazán lehet, minden az enyészeté, el van hanyagolva mind a ház, mind a környezete a pihenővel együtt. Érthetetlen, hiszen az épülettől pár méter távolságban egy vadonatúj pihenő várja a fáradt vándort. Miért nem lehetett a házra és a régi pihenőre is áldozni?! Bár látva utunk további helyszíneit, nagy remény van rá, hogy a közeljövőben ide is elér a fejlesztés, és újra régi fényében csilloghat az erdészház.

Elvégeztük az igazolást az egyik termetes, kiszáradóban lévő fa oldalán található pecséttel, mely a hosszú tornácos ház előtt amolyan mementóként uralja a környezetét. Adná magát, hogy itt tartsunk egy rövid pihenőt, energiapótlást, de hallottam, hogy a közelmúltban a pár száz méterre lévő Gerendás-réten egy új turistalétesítményt avattak. Továbbálltunk, és minőségi szekérúton, fenyvesben jó iramban haladtunk a lejtőn.

Szokásunktól eltérően a kiváló adottságok végett még bele is futottunk – talán 200 métert – a csodálatos fenyvesben lejtő úton.

Kedélyünket csak a közben feltűnő tarvágás rontotta el, de azt rendesen, még a modern, új turistapihenő és bivakhely sem tudta helyreállítani a korábbi eufóriát.

Erről a pihenőhelyről még nem olvastam tanult turistatársaim leírásaiban, csak a közelben lévő esőbeállót említik a Gerendás-hegy nyergének útkereszteződésében, ahol több turista- és hegyikerékpár-útvonal találkozik. Az új, impozáns épület valósággal kiállt a vándornak, álljon meg egy rövid pihenőre az igazi magashegyi rétek hangulatát tükröző kaszálón. Persze mi is letelepedtünk a kényelmes padok egyikéhez, jólesett egy kis szusszanás az eddigi fárasztó út után.

Mivel a mai utunk során lakott helyet nem érintünk, ezért már kezdtek jelentkezni a koffeinelvonás tünetei nálunk. Így hát a korai ebéd mellé főztünk volna egy kávét a helyre kis gázfőzőnkön, ha nálunk lett volna. Ennek hiányában be kellett érjük a termoszunkban lötyögő, reggel készült élénkítővel. Majd félórát ejtőztünk, maradtunk volna még, de nem igazán volt kegyes az idő a nem éppen tavaszra hajazó április végi időjárásban. Hideg is volt, szél is fújt. Meg-meg borsóztunk, ezért induljt vezényeltem a kétfős csapatunknak, a kabátot nem akartuk felvenni, mert tudtuk, hogy a következő szakaszon úgyis hamarosan lemelegszik rólunk.

Továbbra is 500 m és 700 m magas csúcsok közt törtünk egyre feljebb és feljebb a hangulatos tölgyesekben, bükkösökben, közben hatalmas kidőlt fákat is kellett kerülgetnünk úttalan utakon.

Elhaladtunk a Nagy-Maklány-tető, a Bükkfás-bérc és a Határ-bérc alatt, és máris a Cselliszka-rét nyírfás tisztásán voltunk. Néhol szuszogtató emelkedőn kerültük meg a Hangyás-bércet, jobbról tarvágás, balról pedig kerítéssel védett fiatalos „emelte” hangulatunkat. Hullámvasutazás után érkeztünk a Szpalanyica-rétre, melynek neve az egykori tót hamuzsírégetőkre utalhat. Innét egy rövid, de izmos emelkedőt legyűrve kellemes lejtő következett. Újabb kocogás következett a Mlaka-réti pihenőig.

Kedvesem amúgy is gyorslábú, de magamon nagyon meg voltam lepődve ezeken a szaladgálásokon, de elárulom, azért rendszer nem lesz belőle, csak módjával, nehogy sok legyen a jóból.

A pocsolyát, vizenyős területet jelentő Mlaka-rétet nyírjese, ritka növényei teszik értékes területté.

Innét érhetjük el a zempléni kisvasút Rostalló megállóhelyét is. A Mlakától egy feltűnően jó minőségű dózerúton enyhe emelkedőn, hatalmas bükkök között haladtunk tovább.

Valóságos adrenalinfröccs volt a környezet, kevesemet el is ragadta a hév: „Mit szólnál, ha kocognánk egy keveset felfele, hisz olyan jó az út minősége? – Na ne –válaszoltam –, nekem elég volt a szaladgálásból!” Nem szólt, bólintott, de úgy begyújtotta a rakétákat, hogy jobban jártam volna, ha belemegyek az ajánlatba. Így zihálva érkeztünk meg a kék egy másik ikonikus helyéhez, az István-kúti vadászházhoz. Szalagerdő és fűrész-fúró sivítása fogadott, mert a viseltes állapotú gerendaház nagygenerálon esik át. Régi formáját megőrzi, de vadonatúj gerendaborítást és tetőzetet kap.

A rönkházhoz és a mellette lévő duzzasztott piciny tóhoz a munkálatok végett esélyünk sem volt közel menni, így jó nagy kerülővel értük el a hatalmas bükkök alatt lévő forrás foglalatát. Az annalesek szerint jóízű és jéghideg István-kút vizét esélyem sem volt megkóstolni, mivel a kifolyócső elég elhanyagolt állapotban volt, nem tudtam volna úgy vizet venni, hogy szemét ne kerüljön bele a poharamba. Maszatolni nem volt kedvem és időm, fogjuk a kudarcot az építkezésre.

A fiaskó után átslattyogtunk az eddig kulcsosházként is üzemelő erdészlakhoz, ahol újabb építkezési zajok fogadtak. Csillivilli lesz az új lak, csak hát a további üzemelés itt is kérdéses szerintem. István-kút a kéktúra egyik bélyegzőjének is helyet ad a vadászháznál. Egykoron itt pihenő is volt, de az építkezés alatt ez is eltűnt, mostanában macerás itt megpihenni. Az igazolást egy raklap cserépen végeztük el, és vegyes érzésekkel álltunk tovább.

Tisztában voltunk vele, hogy a következő 5 km is a kapaszkodásról fog szólni, így kedvesem mértékletes tempót diktált, látta, hogy előző etap nem igazán esett jól szerénységemnek. Egy darabig még hangulatos nyírjesben bandukoltunk, aztán kisvártatva bikkfák váltották a bibircses fákat. Eseménytelen, néhol szuszogós mászással haladtunk széles ösvényen, majd jól járható erdészeti dózerúton.

Hatalmas ívben kerültünk a Bagoly-bérc és a Pin-kút völgye között, jobbról 700-as csúcsok meredeztek, míg balról a változatosság kedvéért hatalmas tarvágás színesítette a tájképet. A tarvágást mostanában telepítették be tölgymagoncokkal, és az őket védő kerítést most ácsolták az Óhutáról feljáró erdészek. Kedélyes beszélgetésünk során szó esett vadászokról, turistákról, szemetelésről és még sok-sok örökzöld témáról. Viszont amiért érdemes volt beszélgetésbe elegyedni, a legidősebb melós még kísérte Rockenbauerékat, mikor itt jártak a forgatás alatt. Na az ilyen pillanatok, történetek adják meg a savát-borsát a kékezésnek.

Vidám hangulatban érkeztünk meg a Nagy-Péter-mennykő (709 m) letéréséhez, no ezt már beterveztük, hogy ide feltuszakoljuk magunkat. El is hagytuk időlegesen a kék sáv jelzést, és a kék háromszögön egy sűrű füves réten vettük be a csúcsot, mely valószínűleg a nyári zivatarokban gyakran előforduló villámcsapásokról kapta a nevét.

Megérte a rövid kitérő, hisz feltárult előttünk a Milicek hatalmas tömbje, mely hazai hegyeink közül egyedül van összeköttetésben a Kárpátok közelebbi vonulataival. Visszatérve a kékre, innét már megszelídült az emelkedő, fokoztuk a tempót, de ezen a szakaszon egyre sűrűbben tűnt fel Regéc vára, melynek csodálása többször is megállásra kényszerített bennünket. Hamarosan azonban újabb kitérő következett, megérkeztünk a Pengő-kőhöz!

A 712 m magas pados andezitszikla a jégkorszakból maradt ránk, igazi geológiai szenzáció a keletkezése. Az erózió folytán évszázadok során hatalmas kőmező alakult ki a csúcs körül, melynek bevétele csak ezen keresztül lehetséges. Izgalmas, helyenként küzdős, de roppant élvezetes bevenni az ormot. Rengeteg fotó, videó készült, röpült az idő, de erre az euforikus élményre nem sajnáltuk. Talán egy órát is elvoltunk, bujkáltunk, mire visszafele vettük az irányt.

Enyhe lejtő a Tokár-tető (742 m) vállán, majd ugyanilyen emelkedő, és máris a Kavicsbánya-rét, majd pár száz lépés után a Bekecs-kertnél nézhettük a hamisítatlan zempléni tájat.

Ez utóbbinál több tíz éves útjelzőket vizsgálhattunk, és végre megkezdhettük a mai nap utolsó mászását a Dorgó-tető nyergéig.

A 723 m-es csúcs meghódítása is szerepelt terveink között, no nem a szép panorámáért, mert az itt nem volt, hanem itt szerettük volna betolni a jól megérdemelt csúcscsokinkat, mert ma, sőt ezen a túrán sem törünk magasabbra. A szokásoktól eltérően a csúcstámadást most a nyalánkságon kívül egy gyors, kósza ötlet után, egy kupicával is megünnepeltük. Tehettük, hisz szállásadónk jóvoltából ma már nem kellett sofőr szerepre váltanunk. Meg is beszéltük, hogy a legközelebbi ilyen alkalommal egy kis üveg pezsgőt fel fogok cihelni magammal a csúcsra.

Innét már örömtúrázásra készültünk, hisz a célig visszalévő 3 km alatt 300 m szintet is el fogunk veszíteni. Először hatalmas, már magashegyeket idéző montánbükkök közt ereszkedtünk egy mélyút magas peremén, de később az ösvény levezetett a szurdik aljába, ahol őszi leveleket rugdostunk, miközben néha az avar alatt lapuló sziklákba botlottunk. Aztán a kisebb-nagyobb sziklák egyre sűrűbbek lettek, majd újból egy kőmezőre értünk, amely fölött hatalmas andezitsziklák tornyosultak.

A Kerékkötő-hegy oldalában ereszkedtünk, melynek leglátványosabb része a Kemence-kő, innét már egy közben előbukkanó kis vízfolyás csobogóit kerülgetve ereszkedtünk. A leglátványosabb sziklaalakzatnál egy emléktábla késztet megállásra, fényképezésre. Lassan elmaradnak a kőmező sziklái, aprózódnak, a bükköket gyertyánok váltják, és ripsz-ropsz ki is érünk az erdőből, a kis csermely beleömlik a Puskás-patakba, így innét már azt követjük.

Persze a Bálint-hegy kaszálóján a látképet már Regéc fő ékessége, a vár uralja, mely folyamatosan igényli, hogy rá-rápillantsunk. Patakátkelés után erdészeti útra térünk, és pár száz lépés után már Regéc első épülete mellett, egy zsúpfedeles pajta mellett rongyolunk el.

Célba értünk! Emberes munka volt ez a több mint 25 km, majd ezer méter szintemelkedés!

Lapogattuk is bőszen egymást, belőlem a szokásos csatakiáltás is kitört. Megérdemeltük!

Elandalogtunk a pecsételőhelyig, adminisztráltunk, és beszélgettünk ennek a zempléni gyöngyszemnek a történelméről. Bár Regécet először egy 1285-ös, tatárokkal vívott csata kapcsán említik, de ez csak a hegyre vonatkozhat. A várat Aba Amadé nádor építtethette az 1300 évek elején, de a család bukását követően hamarosan királyi várrá válik. Falai közt I. Lajos is több időt töltött, majd az évszázadok során többször gazdát cserél.

Regéc fénykora a 17. század elején kezdődik, ekkortól a Tokaji borvidék jelentős része hozzá tartozik. 1635-ben Esterházy Miklós szerez tulajdonjogot, de alig tíz év telik el, mikor I. Rákóczi György foglalja el, ekkortól a Rákócziak egyik rezidenciája és a fő kincstára. A vár falai között élt gyerekkorában II. Rákóczi Ferenc édesanyjával, Zrínyi Ilonával. A Thököly-szabadságharcot követően 1686-ban Caprara császári generális seregei felrobbantják, elpusztítják a várat, és vele a település is elnéptelenedik. Csak 1750-ben telepítenek be az új földesurak német telepeseket.

A vár az enyészeté lett, senki nem törődött vele, építőköveinek jelentős részét a környék lakossága széthordta. A romlás egészen 1998-ig tartott, amikor a falu lakossága elhatározta a vár megmentését, újjáépítését. Először a régészeti feltárásokat végezték el hazánk egyik legjelentősebb várában, majd több forrást megszerezve állították helyre a ma látható, közel eredeti formát mutató műemléket.

Gondolatainkból házigazdánk érkezése zökkentett ki, gyors pakolás után máris robogtunk Sárospatak irányába a szállásunkhoz. A napot egy hangulatos Bodrog-parti vendéglőben koronáztuk meg, a hagyományos helyi ételek mellé mi mást, mint Tokajit kortyolgattunk. Vacsora után hamarosan ágyba is kerültünk, hisz másnap sem fáklyás menet várt ránk.

A Szeri-puszta elfeledett kincse: a Hétvezér-emlékmű

A Szeri-puszta elfeledett kincse: a Hétvezér-emlékmű

2022.08.12.

Erdő mélyén, szántók szélén, szétszórt kis tanyák közt bújik meg szerényen, pedig akár a Hősök terén is megállná a helyét. Aszfaltos út nem vezet hozzá, saras, poros földutak futnak az egykori kunhalom felé, melyen immár százhúsz esztendeje áll büszkén, ám mégis kissé elfeledetten a megkapóan szép Hétvezér-emlékmű.

→ Tovább
Nyáresti túra későn kelőknek Dobogókőtől Pajkaszegig

Nyáresti túra későn kelőknek Dobogókőtől Pajkaszegig

2022.08.12.

A heti mókuskerékből kiszabadulva három kívánságunk volt csupán a másnapra tervezett kirándulással kapcsolatban. A forróságból menjünk hűvös, erdei környezetbe, legyenek szép, érdekes látnivalók, és végül, de nem utolsósorban, ne kelljen korán kelni. A Dobogókőtől Pilisszentlélekig gyönyörű erdőkben vezető, alig háromórás túra minden szempontból tökéletes választásnak bizonyult.

→ Tovább