Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg és fotó:
2020. március 16.

Pazar kilátások és kilátástalanság Upponytól Ózdig

Ózd és környéke finoman szólva sem egy turistaparadicsom, az elmúlt években mégis megszerettem ezt a kissé elfeledett vidéket.

„Nem tudhatom másnak e tájék mit jelent”, nekem a reményt és a reménytelenséget, a gyönyörű kilátásokat, és a kilátástalanságot, a természet utánozhatatlan szépségeit és egyben a magyar nehézipar egykori zászlóshajójának magára hagyott sorstalanságát. A Kohász Kéktúra Upponytól Ózdig tartó kalandos szakaszának ezúttal a festői Upponyból vágtam neki.

Gondolná bárki, hogy mikor az Alföld közepén már nyílnak a virágok, és napközben a tíz fokot is elhagyja a hőmérő higanyszála, akkor a Bükk-hegység peremvidékének szűk völgyeiben hajnalonként bizony ugyanúgy a bűvös tízest karcolja ez a higanyszál, csak éppen mínuszban?

Ezt az apró tényt valahogyan kifelejtettem a számításból, így aztán kissé dideregve, de a túra izgalmától fűtve vágtam neki az Upponyi-szoros mellett kialakított autós parkolóból a hatalmas hegyek közt csacsogva szaladó Csernely-patak vadregényes völgyének.

A kis patak és a Kohász Kéktúra ösvénye pár kilométeren együtt fut a szűk mederben, éppen egy tucatszor keresztezve egymás útját. Ez tizenkét patakátkelést jelent a jéghideg víz fölött, amit valahogyan meg kell úszni szárazon, a szó legszorosabb értelmében, különben jegesen cuppogó cipőben caplathatok egészen Ózdig.

A bővizűen zúgó vízfolyás gázlói bár szélesek, de szerencsére sekélyek, így aztán kőről-kőre, farönkről farönkre ugrálva azért ha lassan is, de át lehet kelni mindegyiken. A Csernely-patak völgye az egyik legszebb, legérintetlenebb az országban, a szükségszerű pancsolás mellett azért érdemes néha meg-megállni és élvezni ezt a pazar természeti környezetet.

A mederből egy hirtelen irányváltással hegygerincnek tartunk, Sáta előtt még megmásszuk a Déllő-bércét, melyet a Zsinnye és a Kőrózsa-tető szegélyez. A Kőrózsa-tetőn a nap legváratlanabb meglepetése fogadott. Sokszor, sok helyről láttam már a mai Magyarország területéről a Magas-Tátra hófödte, csipkés bérceit, de ilyen szépen, és ilyen közelről, a szinte ismeretlen Upponyi-hegységbeli kis oromról még soha. Közel fél óra ment el a csodálkozással, és azzal, hogy a két nyamvadt kis fotómasinámmal megpróbáljak egy értékelhető fotót csinálni erről a csodáról. Nem állítom határozottan hogy sikerült, mindenesetre a látvány élőben káprázatos volt, annyi bizonyos.

Sátára a Salamon utcán érünk be, a falu Upponyi-hegység felőli része szép és rendezett képet mutat. A stabil nyitvatartással rendelkező Góóól presszóban barátságos környezetben tölthetjük fel a készleteinket. Ózd felé továbbindulva némileg már vegyesebb a falukép. A közösségi terek, emlékművek, épületek szépen rendben vannak, az utak ráadásul olyannyira, hogy otthon, az Alföldön sokszor csak álmodunk ilyen állapotokról.

Az itt-ott felbukkanó, félig elbontott, romos lakóházak azonban néma tanúi a magyar vidék egyik legfőbb problémájának, a munkahely nélküli kilátástalanságnak és az elnéptelenedésnek. Ózd felé nagyjából három kilométer aszfalttaposás következik, így van időm elgondolkozni a látottakon. Vajon mi lesz ennek a falunak a jövője? Mi az, ami segíthetne? Munka kellene ide, az biztos. Legalább egy állattartó telepet létrehozhatnának itt a régi téeszek mintájára, hogy legyen hol dolgozni. Pár száz millióból, pár négyzetméter focipálya vagy éppen pár méter autópálya árából egy egész vidéket meg lehetne menteni. „Nektek semmi, nekünk egy világ” – mondhatnák Madách után szabadon a helybéliek.

Az ország egyik legszebb vasútvonala volt a sátai országúttal párhuzamosan futó, sajnálatos módon évekkel ezelőtt bezárt Eger-Putnok vonal. A régi vasúti pálya és az országút kereszteződésénél az egykori sátai őrház maradványai mellett földútra térve kezdtem meg a kapaszkodást Ózd előhegyei felé. A nevéhez méltón hosszan elnyúló Hosszú-bércről a közelmúlt tarvágásainak köszönhetően újabb pazar panorámákat kapunk a mélyben futó Ladány-völgyre, az Ózdi-medencére, és a Felvidék ködbe vesző hegyeire.

Az Esztramos mészkőszirtjei a Hétes-völgyben

Az erdőirtásoknak a túrázók szempontjából egyetlen haszna, hogy a fakitermelést követően általában nagyszerű panorámák tárulnak fel előttünk, melyeket addig a sűrű erdőtől nem láthattunk. A Hosszú-bércen többször jártam már, de most először pillantottam meg a Felvidékre nyíló nagyszerű kilátásokat, ha nem melegedett volna fel az idő napközben, akkor Ózd felett a Magas-Tátra hócsipkés sziluettje tette volna fel a koronát a látványra.

Így viszont egészen máson akadt meg a szemem. Szinte karnyújtásnyira előttem az erdő borította dombhátak közt, a hosszan elnyúló Hétes-völgyben feltárult a legalább 100 000 000 tonna salakból, és egyéb hulladékokból épült kb. 3 km hosszú hamuszürke meddőhányó, amely a völgyet csaknem teljesen betölti. Korábbi túráim során érintettem már az Aggteleki-karsztvidék egyik ikonikus hegyét, az elbányászott tetejű Esztramost, melyet sokáig az Ózdi Kohászati Üzemek számára bányásztak. A hegy mészkője kiváló salakképző anyag volt, így az információkat összerakva rádöbbentem, hogy az Esztramos elbányászott mészkőszirtjei töltik ki és festik szürkére a Hétes-völgy mélyét. Némi áhítattal tekintettem ezek után a tájsebre.

A híres Esztramos teteje itt van hát az ózdi Hétes-völgyben...

A Kohász Kéktúra talán legelhanyagoltabb szakasza következett az utolsó pár kilométeren. Az évről évre kivágott fiatalos cserjésben egyre szűkült az ösvény, az ózdi Csontalma utca közelében pár száz méteren pedig – egyszerűen nincs jobb szó rá – dzsungelharcot kellett vívni az előrejutásért még ilyenkor, vegetációs időszakon kívül is. Nyáron ez gyakorlatilag járhatatlan lesz, bár van rá esély, hogy a Kohász Kéktúra felfestésének ötvenedik évfordulójára rendezett túrákra kitakarítják.

A város központja felé egy régebbi útvonalon, a mai kék kereszt jelzésen ereszkedtem le, amely Ózd talán legszebb utcájában vezet a buszpályaudvar felé. Az egykori vasgyár megmaradt műemléképületei szépen karban vannak tartva, itt található az Ózdi Gyártörténeti Emlékpark, az Ózdi Múzeum, és a Nemzeti Filmtörténeti Élménypark is. A régi gyár bejáratával szemben a híres Olvasó Egylet gyönyörű épülete áll.

Az Uppony felé zötykölődő buszon ücsörögve megállás nélkül kavarogtak a gondolataim. Ez bizony nem az Őrség vagy a Balaton-felvidék, itt nem a jóléti falvak békés idillje köszön vissza ránk a nehéz sorsú települések utcáin. Valahogyan mégis az az érzése az embernek egy ilyen jellemformáló túra után, hogy igen, most láttam valamit a magyar vidék rögvalóságának igazi arcából. Itt nincs műmosoly mögé bújt mesterkélt vendégszeretet, nincsenek álarcok, csak az őszinte valóság, amelyből sokat tanulhatunk, amelyből meríteni lehet, és amely által sokkal többet értünk meg mások életéből és végső soron a sajátunkból is.

A Bakony legszebb panorámája nyílik a Papodról

A Bakony legszebb panorámája nyílik a Papodról

2020.09.22.

A Bakonyban sok szép kilátóhely van. A Kőris-hegyen állva a lábunk alatt hullámzó Magas-Bakony hegyei nyűgöznek le, a Kab-hegyi kilátóból akár a Balaton víztükrének csillogásában is gyönyörködhetünk, a Baglyas kopasz csúcsáról Fehérvárig száll a tekintet. Van azonban egy kilátó ahol mindezt egyszerre kapjuk meg, ahonnan körpanoráma nyílik szinte az egész Észak-Dunántúlra: a 646 méteres magasságig emelkedő Papodon álló Vitéz Bertalan Árpád kilátó.

→ Tovább
Óbükk gyöngyszeme: az Arlói-tó

Óbükk gyöngyszeme: az Arlói-tó

2020.09.21.

Nehéz sorsú iparvidék, káprázatosan szép természeti környezet, Erdélyt idéző tájak, ahol még ma is csodabogár a bakancsos turista. Az ország északi peremvidékén hullámzó Vajdavár-homokkővidék, vagy ahogyan a helyiek hívják, az Óbükk, még ma is felfedezetlen terület a természetjárók számára. A táj egyik legszebb látnivalója a gyönyörű környezetben megbújó Arlói-tó.

→ Tovább