Potyautassal a kéken

Gyerekekkel a kéken

Szöveg és fotó:
2021. szeptember 9.

Potyautasokkal Szlovéniában – 1. rész

Olyan nyaralási lehetőséget kerestünk, ami kellőképpen feltölt és ahol izgalmas kalandok várnak, de emellett olcsó is. A sátrunk már két éve a szekrényben pihent, így ideje volt leporolni.

Kicsit tartottam tőle, hogy milyen lesz 3 gyerekkel – 1, 4 és 6 évesek – kempingezni, de úgy gondoltuk, pár napért is érdemes elutazni, ha pedig nagyon jól bírjuk, mint anno Wildalpenben, akkor akár 10 napig is maradhatunk.

Valamelyik itthoni túrán Ágival, egy kedves túratárs anyukával beszélgettünk, és újságolta, hogy Szlovéniába mennek sátrazni – nagyon hasonló korú, de eggyel több gyerekkel, mint mi. Nekünk sem kellett kétszer mondani, teljesen beleéltem magam, hogy elmegyünk a hegyekbe nyaralni! Aztán pont úgy adódott, hogy volt pár nap átfedés az ő és a mi nyaralásunk között, így a gyerekek tudtak bandázni a kempingben is, illetve tudtunk együtt túrázni is.

Első nap: utazás a Vrsic-hágón keresztül

Az utazás napját úgy terveztük, hogy reggel csak be kelljen ülni az autóba, és elindulni, így amit csak tudunk, összepakoltunk előző nap, és be is tettünk a kocsiba. Azért túl korán így sem indultunk, de a cél csak annyi volt, hogy még bőven világosban érjünk le a kempingbe, verjünk sátrat és érkezzünk meg testben, lélekben. A magyar autópálya nagyrészén Hanna aludt, a határ előtt azért megálltunk szlovén autópálya-matricát venni, aztán a határ után álltunk meg másodszor kicsit átmozgatni, megetetni a gyerekeket, elmenni mosdóba.

Innen már az út szebb része következett: a magyar tájhoz szokott szemnek egyre magasabb hegyek. Ahogy Ljubljana után Kranjska Gora felé vettük az irányt, onnan lett igazán impozáns a táj! Kranjska Gora-ban megálltunk még egyszer tankolni, hogy az autópályát elhagyva se fogyjon el a benzin, ha a hegyekben nem találnánk benzinkutat. Az utazás utolsó egy órája volt igazán izgalmas, mert nagyjából 600 méteres magasságból felkapaszkodtunk az 1611 m magasan található Vrsic-hágóra, majd onnan le a másik oldalon a 620 m-en, magas hegyek közt fekvő Trenta-ban található Triglav kempingbe. A szerpentin igazi kuplungot és féket nem kímélő út volt: 50 db, számozott hajtűkanyarból, és rengeteg további, kisebb kanyarból állt. A panoráma pedig lélegzetelállító volt. Nem álltunk meg, mert tudtuk, hogy a további napokon még többször átkelünk majd a hágón, így inkább siettünk a kempingbe.

Ágiék már vártak, épp megvacsoráztak, amikor megérkeztünk. Ági férje rengeteget segített a sátorállításban, míg Gábor kipakolta a cuccokat, és próbáltuk valahogy kordában tartani a három gyereket. Vacsorára még húst is sütöttünk, és nagyon örültünk neki, hogy megérkeztünk a családi, sátrazós nyaralásra!

Az este nagyon kellemes idő volt, de éjszaka azért lehűlt a levegő. A gyerekeket alaposan behúztuk a hálózsákba, és amikor megébredtünk, figyeltük, nem bújtak-e ki. Két éve még állandóan igazítani kellett őket, most már kiválóan aludtak felnőtt hálózsákokban. Hannának babahálózsákot vittünk, az itthon fellelhető legmelegebbet, és elég is volt. Én viszont első két éjjel csak takaróztam a zsákommal, hogy könnyebben tudjak éjjel szoptatni, így viszont sajnos sikerült megfáznom, de annak örültem, hogy a csapatból csak én lettem taknyos, és senki más. A további éjjeleken már ment a behúzott hálózsákkal szoptatás, de szerencsére háromnál többször egyszer sem ébredt Hanna, így sokkal jobban aludt a sátorban, mint amikor itthon vagyunk.

Második nap: Mangart (táv: 6 km, szint: +/-485 m) és Lago del Predil (táv: 6,7 km, szint: +/-230 m)

Érkezés után megbeszéltük Ágiékkal, hogy másnap megpróbálunk korán, 6-kor felkelni, és 8-ra odaérni a Mangart parkolójába, ugyanis előző nap 9-kor már nem engedték fel őket, mert megtelt a parkoló. Gyorsan reggeliztünk, szendvicseket kentünk, gyerekeket öltöztettünk, és 7 körül indultunk is. Az út ugyan nem a Vrsic-hágó felé vezetett, de a másik irányba is hullámzott rendesen. Így a korai kelésnek és a girbe-gurba útnak „hála”, visszaköszönt Hanna reggelije. Ágiéknál is ketten hánytak, ez sajnos egy ilyen reggel volt.

Szerencsére a gyerekek így sem voltak rosszkedvűek, a Mangart parkolóba vezető út alján, a sorompónál pedig még zöldet jelzett a lámpa, így le tudtuk perkálni a 10 eurónkat, amiért feltekereghettünk egy keskeny, helyenként eléggé hajmeresztő szerpentinen, és leparkolhattuk autóinkat a Mangart tövétől 1 km-re. Az aszfaltúton nem lehetett végigmenni, mert sziklaomlás miatt törmelékes volt, de így is elég magasra jutottunk. Fél 9 körül kb. az utolsó 2 parkolóhelyet foglaltuk el.

A kocsinál újabb reggeli következett, mert addigra mindenki kicsit jobban felébredt, továbbá magunkra vettünk még pár réteg ruhát, mert bőven 1800 méter felett jártunk, és sokkal hűvösebb volt, mint lent a völgyben.d

Kezdetben aszfaltúton kapaszkodtunk tovább gyalog a csúcs irányába, és az volt a terv, hogy felmegyünk Szlovénia 3. legmagasabb hegyére, egészen a tetejére. Interneten elérhető túrbeszámolók alapján könnyen meghódítható, akár kisgyerekkel, kutyával is. A szlovén oldal a via ferrata-s oldal, az olasz oldal pedig a „sima” túrás, így mi utóbbit választottuk.

Ahogy kanyarogtunk felfelé az aszfaltúton, egyre közelebb került a Mangart sziklatömbje. Az út mellett csodálatos virágok nyíltak, néhol igazi sziklakert terült el. Közben elkezdett gomolyogni a köd körülöttünk, ami egészen különleges látványt nyújtott!

Hanna már az elején aludt egy jót a hátamon, ami várható is volt a szokásosnál korábbi kelés miatt. A fiúk hegyikecske módjára ugráltak körülöttünk, míg véget nem ért az aszfaltút, és meg nem fogtuk a kezüket, mert ott már keskenyebb, görgeteges ösvények voltak. A szél is feltámadt, az időjárás nem volt épp nyári, de azért nem fáztunk.

Az útvonal egyre sziklásabb lett, majd fém kapaszkodók következtek. Itt azért nem volt annyira könnyű haladni, a gyerekekre nagyon vigyáztunk. Ezen a ponton már elgondolkodtam, hogy nem kellene-e visszafordulni. De azért mentünk tovább, végülis ez egy könnyűnek mondott túra. A kapaszkodókon egyébként a gyerekek sokkal könnyebben felmásznak, mint mi, felnőttek, de természetesen azért biztosítottuk őket, hogy ha elnéznek valamit, vagy megcsúszik a kezük, akkor se legyen esés belőle.

A sziklásabb rész után pedig egy hómező következett. Ez nekünk elég szokatlan volt, persze a hegyekben nem az, de azért nem szoktunk nyáridőben hógolyózni, így a gyerekek nagyon élvezték. Áttipegtünk a havon, és folytattuk a hegymenetet. Aztán a következő fém kapaszkodós rész előtt lepihentünk piknikezni, mert Hanna is felébredt. Ekkor több túrázó jött fentről is, lentről is, és megcsodáltak minket, hogy ekkora gyerekekkel hogyan jutottunk fel odáig, viszont lebeszéltek minket a csúcstámadásról, mert túl veszélyes. Én ezzel teljes mértékben egyet tudtam érteni, Ági viszont nagyon csalódott volt, mert nem szeret félbehagyni dolgokat. Így 2350 m-en feladtuk a csúcshódítást, és visszafordultunk.

Lefelé sokkal gyorsabb volt az út, és igyekeztünk kicsit más ösvényen menni, mint fel, így az aszfaltot teljes mértékben elkerültük. Lent a parkoló autóktól nem messze állt egy menedékház, oda bementünk enni egy pörköltet polentával, ami a gyerekeknek nagyon ízlett, illetve ittunk egy kávét is.

Mivel a csúcstámadás meghiúsult, maradt egy csomó időnk a napból, így azon tanakodtunk Ágiékkal, merre menjünk még, hogy értelmesen kihasználjuk az időt. A térképen látszott, hogy nem messze, már az olasz oldalon van egy tó, így hát elmentünk azt megnézni.

Leparkoltunk a tó mellett, és elkezdtünk sétálni a partján.

A táj festői volt: türkizkék víz, körben nagy hegyek, fenyvesek, az égen bárányfelhők. Nagyon örültünk, hogy pont erre sikerült rábökni a térképen, megérte átutazni Olaszországba.

Az út elején rögtön találtunk egy katonai erődítményt, és egy világháborús ágyút. A fiúk – talán genetikailag van beléjük kódolva – nagyon érdeklődnek a háborúk iránt, szeretnek háborúst játszani, így egyből megmászták az ágyút, körbejártuk velük az erődöt. Erre nagy csaták voltak anno, az úton több helyen is volt bunker.

Aztán folytattuk utunkat a tó melletti keskeny, köves ösvényen. Majd bekanyarodtunk a tó rövidebbik oldalához, így hosszában láttuk a tavat, a völgyet, a háttérben csodaszép hegyeket. Volt egy széles kavicspad, ide lementünk a gyerekekkel kavicsozni, pacsálni. Nagyon élvezték, Hanna pedig állandóan belement volna a vízbe, amit nem hagytunk, mert zsibbasztóan hideg volt.

Jó sokat pancsoltak, köveztek, aztán felpakoltuk Hanna babát, Ági pedig Csenge babát, összeszedtük a cuccainkat és folytattuk a sétát a tó körül. A parkolóhelyekkel átellenes oldalon nem lehetett végig a tó mellett haladni, hanem egészen magasra fel kellett kapaszkodni az erdőben. Viszont az izzadságért cserébe jó pár helyen láttunk valamennyit a panorámából, míg nem elértünk egy padot, ahonnan csodaszép kilátás nyílt a tóra. Sajnos egy helyen bementünk egy zsákutcába, egyszer csak vége lett az útnak, mert korábban történhetett egy sziklaomlás, így ott vissza kellett fordulni, és még pár száz méter, meg egy kis szint került a lábainkba.

Mire körbeértünk a tó körül, eleredt az eső. Így nem sokat lacafacáztunk, beültünk az autóba és célba vettük a kempinget. Este szerencsére a kempingben nem esett, így megint tudtunk kint vacsorázni, beszélgetni kicsit.

Folytatása következik!

Mályinkától Bánkútig a kéken

Mályinkától Bánkútig a kéken

2021.07.23.

A múlt héten pár napra megszöktünk a hőségből, és a kellemesen erdei klímájú Bánkúton hűsöltünk 5 napot. Hihetetlen volt, hogy míg itthon 36-38 fok volt, ott egy jó tízessel alacsonyabb volt a hőmérséklet. Jó választás volt a kánikula idejére! És az 5 napból egy napot a kéknek szenteltünk, újra lejártuk a Mályinka-Bánkút szakaszt, ezúttal hegynek fel, és a fiúk már nem potyautasként, hanem saját lábon a saját füzetükbe pecsételve.

→ Tovább