Harmadik nap: Pericnik – vízesés (táv: 2,7 km, szint: +/-115 m), Aljažev dom menedékház (táv: 1,5 km), Zelenci nemzeti park (táv: 1,5 km), Vrsic-hágó

A következő napra inkább autózós, sok helyen keveset sétálós programunk volt. Elsőnek a Pericnik-vízesést céloztuk meg, ami a Vrata-völgyben található. Elég könnyen megtalálható parkoló terül el az út mellett, ahonnan gyakorlatilag látni is a vízesést.

Azért persze a túracuccot felvettük, egy kis elemózsiát és vizet magunkhoz vettünk, majd megkezdtük a lépcsőzést fel, egészen a vízesés tövéhez. A lépcsősoron azért lihegtünk rendesen – mi felnőttek, mert a gyerekek játszi könnyedséggel szökelltek felfelé. Az alsó, magasabb vízeséshez rendkívül hamar felértünk. Hatalmas volt, óriási vízhozammal, a fényképek egyáltalán nem adják vissza a látványt. Dübörgött, párállott, a sziklafalon pedig mindenhol csepegett lefelé a víz, mintha csak egy nyári záporban álltunk volna. A hajunk vizes lett, a gyerekekre felkerült az esőkabát, Hannára és rám a hordozós esőponcsó.

Aztán bemerészkedtünk a vízesés mögé.

Miután megnéztük a nagyobb vízesést, gondoltunk, teszünk egy próbát, és felmegyünk a kisebb vízeséshez is. Erről az útvonalról azt olvastuk, hogy nehezebben járható, gondoltuk, megpróbáljuk, legfeljebb visszafordulunk. Itt is lépcsősort építettek ki, hogy segítse a kapaszkodást, volt, ahol elég meredeken kellett felmászni, de semmi félelmetes nem volt benne, így 10-15 perc alatt fel is értünk. Itt is hasonló volt a látvány, csodaszép volt a zuhatag, hatalmas a vízhozam. Besétáltunk a vízesés mögé, fotóztunk, a gyerekek megkapták a csúcsnyereményt, aztán lementünk vissza a parkolóhoz, és a patakparton szabadon engedtük a gyerekeket, hogy kicsit játszanak, pacsáljanak, érezzék jól magukat – kicsit szabadabban, mint amikor menetelünk.

A víz nagyon hideg volt. Ugyan Hanna nagy lendülettel elindult négykézláb, hogy pacsáljon benne, majd felállt egy nagyobb kőnél úgy, hogy a lábai a vízben voltak, de pár másodperc után elkezdett sírni. Biztosan akkorra érezte igazán, hogy a zsibbasztóan hideg vízben ácsorog. Persze kivettük, de ez az élmény nem tántorította el attól, hogy ismét és ismét a vízhez vagy a vízbe menjen. Közben a nagyobb gyerekek is a vízben voltak, de inkább nagyobb, kiálló köveken, illetve fadarabokon foglaltak helyet, ők sem bírták túl sokáig a friss hegyi patak hőmérsékletét.

Miután kipacsáltuk magunkat, visszaszálltunk az autóba, és felautóztunk egészen a Triglav tömbjének lábához, az Aljažev dom menedékházhoz. Itt is egy nagy, kialakított fizető parkoló van, majd innen pár száz métert sétáltunk, és meg is érkeztünk a menedékházhoz, ahol helyet foglaltunk a teraszon, ahonnan körpanoráma nyílik Szlovénia legmagasabb hegyeinek sziklatömbjeire. Mivel már bővel ebédidő volt, rendeltünk két gulyást polentával, és megettük öten. Nem akartunk igazán étterembe menni, de a nap közepén ez a kis meleg étel pont jólesett, aztán este a sátornál úgyis főztünk minden nap valami egyszerűt, mert egy vagon ennivalót hoztunk magunkkal Magyarországról, amit nem szerettünk volna hazavinni.

Az ebéd után megint felkerekedtünk, és visszaszálltunk az autóba, hogy megkeressük a Zelenci nemzeti parkot. A GPS navigáció ezt is ismerte, könnyen megtaláltuk az ingyenes parkolót, ahonnan a különleges tóhoz el lehet sétálni. A tó maga egy felszínre törő folyónak köszönhető, melyet az algák zöldre színeznek. A víz gyönyörű, kristálytiszta, kékes-zöldes. Az ide vezető út jól kiépített, könnyen járható, a tóhoz érve pedig fa pallókon lehet megközelíteni egy kilátót.

Ahogy elértük a tavat, látszott, hogy hamarosan elkap minket egy nyári zápor, így gyorsan fel is mentünk a fedett kilátóba, hogy nagyjából szárazon megússzuk. A zápor jött is, hihetetlen volt, hogy pár perc alatt a szemközt elterülő hegy teljesen felhőbe burkolózott, dörgött-villámlott, tőlünk kicsit távolabb átvonult a zápor, majd máris elkezdtek párállani a hegyek. Nem mindennapi látvány volt!

Közben a gyerekekkel elolvastuk az információs táblákat, lementünk egyszer az esőben is megnézni a tavat, majd megvártuk, hogy a zápor kicsit elvonuljon, és visszasétáltunk a parkolóhoz, ahol egy játszótér és egy cukrászda is csábítja a turistákat. Előbbi teljesen vizes volt, így inkább a bledi krémest választottuk, és beültünk falatozni. Volt habos kakaó, latte, süti, melegedés.

Hazaúton még megbeszéltük Ágiékkal, hogy nem csak átrobogunk a Vrsic-hágón, hanem megállunk az orosz templomnál, amit a hágó építésekor elhunyt orosz hadifoglyok emlékére állítottak.

Negyedik nap: Piran (táv: 6 km, szint: +/-120 m)

Úgy bújtuk az időjárás-előrejelzést a nyaralás alatt, mintha legalábbis földművesek lennénk. Folyamatosan változott az előrejelzés, hol rosszabb, hol jobb irányba. Szinte minden nap volt egy kis csapadék, viszont egy napra egyértelműen egész napos esőt és hideget jósoltak a hegyekbe. A gyerekek pedig szerettek volna lemenni a tengerpartra is. Így egyértelmű volt, hogy az esőnapot a tengernél töltjük.

Tudtuk, hogy sokat fogunk autózni, mert Tolmin felé 200 km, Ljubljana felé 225 km volt a távolság Trenta és Piran között. Odafelé a rövidebb, de időben hosszabb utat választottuk. Maga az út csodaszép volt: hegyek között és szaladó patakok mellett kanyargott. Aztán elvitt volna minket a navigáció Kobarid után egy egysávos, hegyi útra, amin 26 km-t kellett volna megtennünk. Itt megtorpantunk, és megszavaztuk, hogy akkor is visszamegyünk a szélesebb útra, ha esetleg attól több lesz a kilométer és/vagy a menetidő. Így is lett: kb. 20 percet veszítettünk, de nyugalmasabban telt az utazás. Egyszer meg is kellett állnunk, mert Hanna az alvásából felébredve reklamált valami táplálékért, így etetés-itatás-pelenkázás történt a pihenőidő alatt.

Meg kell hagyni, az Időjárás szempontjából igazán jól döntöttünk, mert kellemes, napos idő volt a tengerparton, és 30 fok feletti kánikula. Csobbantunk is a tengerben. Bevetettük a strandkendőnket, így

Kicsit hihetetlen volt, hogy idén eljutottunk a tengerhez is.

Amikor közeledett Hanna alvásideje, egy fél órára futó babakocsival kereket oldottam vele, így felfedeztem a Portoroz felé eső tengerpartot, majd csalinkáztam kicsit az óvárosban. Az eredeti elképzelés az volt, hogy 10 km-t kocogok Hannával, míg alszik, de nagyon meleg volt, így inkább rövidítettem a távot, és fürödtünk még egyet a tengerben, Hanna pedig aludt a kocsiban.

Pancsolás után megnéztük még a várost, felmentünk a templomhoz, tekeregtünk a szűk utcákban, majd beültünk egy pizzériába, mert a késői hazaindulás miatt nem tudtunk már a kempingben főzni. Megnéztük a Piran fölött magasodó erődöt is, ahonnan láttuk a közeledő viharfelhőket. Hamarosan szél is támadt, és az eső is eleredt.

Alaposan kihasználtuk az esőnapot, és tengerparttal, napsütéssel feltöltődve tértünk vissza a hűvös Trenta-ba.

Ötödik nap: Slemenova Spica (táv: 6 km, szint: +/-420 m)

Kényelmesen felkerekedtünk és felkanyarogtunk ismét a Vrsic-hágóra, ahol ezúttal le is parkoltunk. A hágó legtöbbször telített volt, az emberek úgy vadászták a parkolóhelyeket. Nekünk szerencsénk volt, mert épp kiállt egy autó, így be tudtunk pattanni a helyére, de Ágiék tettek egy-két plusz kört, mire helyet találtak.

A hágótól a Slemenova Spica csúcsot terveztük meghódítani, ami könnyebb túra volt a leírás szerint, mint a Mangart. Az időjárás is egy kicsit kellemesebb volt, nem fáztunk úgy, mint a Mangarton.

Az ösvény kifejezetten szép volt: itt csak 1900 m-ig mentünk fel, így kevésbé volt sziklás a táj, a törpefenyves növényzetet épphogy csak felváltotta a gyepes, mikor már el is értük a csúcsot. Kétoldalt vadvirágok nyíltak, és még hegyi kecskéket is láttunk.

A gyerekek ezen a napon is szuperügyesek voltak, volt, ahol hagytuk őket futkosni, de volt, ahol fogtuk a kezüket, nehogy eltévesszék a lépést és leessenek egy szakadékba. Körtúrát terveztünk, de látva az odaúton a görgeteges szemközti hegyoldalban kanyargó visszautat, úgy döntöttünk, ugyanott megyünk majd vissza, ahol odafelé mentünk. Ez az út szép volt, és egy-egy rövidebb szakaszt leszámítva – ahol fogtuk a kezüket – teljesen veszélytelen. Visszafelé Ági felnőtt testvére a másik úton ment, vele walkie-talkie-n tartottuk a kapcsolatot. Ő is megerősítette, hogy jó, hogy a nagy gyerekcsapattal nem arra vettük az irányt.

A csúcson gyönyörű körpanoráma várt ránk.

Csináltunk pár fotót, aztán kicsit lejjebb ereszkedtünk a csúcsról, ahol kényelmesen letáborozhattunk egy piknikre, és szabadon ereszthettük a gyerekeket. A nagyobbacskák egy nagyobb kő tetején bandáztak, Hanna és Csenge pedig négykézláb próbáltak kereket oldani. Aztán lefelé ugyanott mentünk, mint fel. Útközben két helyen is láttunk hegyi kecskét, aminek mi pont olyan gyermekien örültünk, mint a fiúk.

Lent a hágóban még elmentünk a szuvenír boltba, vettünk egy-egy hűtőmágnest, kólát, a gyerekek pedig hógolyóztak egy ottmaradt hófolton. Elköszöntünk Ágiéktól, akik mentek vissza Magyarországra.

Ezután leautóztunk Kranjska Gora-ba, ahol leparkoltunk a tó mellett. Körbesétáltuk, fagyiztunk egyet, és béreltünk egy SUP-ot, így a fiúkkal a vízfelszínt is körbejártuk. Gyönyörű volt a táj, itt sokkal több időt is szívesen eltöltöttünk volna. Talán majd legközelebb.

Mikor visszaértünk a kempingbe, leszakadt az ég, így sátorban főzés és sátorban játszás, olvasás volt az esti program. Még szerencse, hogy elég nagy a sátrunk.

A beszámoló első részét itt tudjátok elolvasni.