Potyautassal a kéken

Gyerekekkel a kéken

Potyautassal a Kéken - Boldogkőváralja - Eszkála erdészház

Nábrádi Judit 2016.02.05.

Régóta terveztük sógornőmékkel, hogy csinálunk ottalvós kéktúrás hétvégeket, és most végre megvalósult az első. A következő kettő pedig már szervezés alatt áll, úgyhogy jó úton haladunk, hogy a 2016-os évben is gyakran látogassuk a Kéket!

A hétvége pénteken kezdődött. Gábor munka után vágtatott haza, én már éppen Nimródkával a hátamon pakoltam be az autóba, jó sok cuccot, merthogy 3 éjszakára utaztunk el, és egy 11,5 kilós kisember továbbra is ötször annyi cuccal rendelkezik, mint mi, kb. ötször nagyobb felnőttek. Pont a tervek szerint sikerült indulni itthonról, még világosban terveztük a megérkezést.


Az idő undok volt, csak reménykedtünk benne, hogy a hétvégén kicsit megkegyelmez nekünk. A városban dugó, az autópályán nagy forgalom, majd iszonyatos köd. 100-nál többel nem mertünk menni, így is majd kifolyt a szemünk. Miskolcon rájöttünk, vacsoránk nem lesz, így még tettünk egy kis kitérőt a Tescóba, ezért az utolsó 1 órás utat koromsötétben, tejködben tettük meg Boldogkőváraljáig. Jól megdolgoztunk érte, hogy odaérjünk, de a szállás kárpótolt! Egy pofás kis 3 szobás házikót sikerült találni, ahol szívélyesen fogadtak. Berendezkedtünk, és indulhatott is a hétvége!

 

dsc_4765-2.jpg


Szombat reggel 8-ra kértük a reggelit, hogy viszonylag időben elkezdhessük a túrát is. Már teljes létszámmal reggeliztünk: Nimródka, Gábor és én; sógornőmék: Annamari és Ádám, illetve egy baráti pár: Eszti és olasz barátja, Nicolo. A hétvége egyébként azért valósult meg, mert Nicolónak meséltünk a Kékről, és szerette volna megnézni ő is. 9 után sikerült Ádámmal 2 kocsiba pattanni, felmenni Regécre, az aznapi túra végpontjához, majd visszajönni egy kocsival Boldogkőváraljára. Így fél 11-kor már el is indultunk. De a jó az volt az egészben, hogy Nimródka addig tett-vett, és nem kellett hosszú utazást kibírnia a túra előtt, így fizikailag lefáradt, mire a hátamra került. Néhány kilométer után el is aludt.

 

dsc_4140-2.jpg

 
Utunk nagyon szépen indult, a táj havas volt már lent is, és ahogy kapaszkodtunk felfelé, egyre nagyobb lett a hó, és a köd is. Arkáig aszfaltúton mentünk, de annyira kis forgalmún, hogy csak egy autó jött szembe. Arkán pedig egy szép pincesor fogadott, majd takaros, jól karbantartott házak következtek. Közben Nicolóval beszélgettem, mesélt kalandjairól egy kicsit, mert az Orvosok Határok Nélkül szervezetnél dolgoznak Esztivel, így igencsak nem szokványos helyeken fordulnak meg több hónapra, évre (pl. Dél-Szudán, Libanon, Kongó stb.), közben pedig Nimródka csicsikált a hátamon. Aztán ahogy kiértünk a faluból, egy csodálatos patakvölgybe kerültünk. Jó havas volt minden, a patak részben befagyva, a jég alatt pedig gyorsan zubogott a kristálytiszta víz.

 

dsc_4094-2.jpg

 
Arkán csatlakozott hozzánk két újabb túrázó is: két kutya személyében. A legtöbb kutyától majd’ összecsinálom magam, ezek viszont kedves kis jószágok voltak. Egy alacsony testfelépítésű, kajla fülű, és egy nagyobb, de nem túl nagy, utcamix. Míg mi sokszor azon törtük a fejünket, hogy hol kelhetnénk át a részben befagyott, de zubogó vizű patakon, addig ők játszi könnyedséggel galoppoztak át a jégen a túloldalra. A patakot pedig sokszor kellett átszelni. Nagyon sokszor! Volt, ahol egyértelmű volt, hol a legjobb, és volt, ahol kupaktanács gyűlt össze, hogy merre menjünk.

 

dsc_4101-2.jpg

 
Hosszan haladtunk a patak völgyében, és nem győztünk betelni a látvánnyal! Aztán Nimródka felébredt, és nagyon jó kedvében találta az ébredés. Ahogy meglátta a kutyákat, elkezdett hahotázni a hátamon, majd lovacskázott is hozzá (ugrált a hordozóban), így még egy pár kilométert el lehetett ütni nyafogás nélkül. Aztán megálltunk, mert éhesek lettünk. Először persze Nimródka kapott enni, de nem vettem őt le, nagy volt a hó. Így a paradicsomos tésztás babakajáját a (valaha volt) fehér sídzsekimen fogyasztotta el, néha a száját jó alaposan belé(m) törölve.

Kutyapajtások ez idő alatt eltűntek a hegyoldalban. Ádám kiszúrta, hogy mintha valamit ennének. Aztán közelebb ment, és valóban: egy elhullott őzikéből falatoztak. Innentől már nem voltak nekem annyira szimpatikus kutyusok, de szerencsére az őzike csábítóbbnak bizonyult, mint a mi társaságunk, így mi továbbálltunk, ők viszont maradtak.

 

dsc_4300-2.jpg
  
dsc_4290-2.jpg


Lassan Mogyoróskára értünk, ahol nagyon készültem valami kocsmára, vagy legalábbis fűtött helyre, ahol Nimródkát tisztába lehet tenni. Meg kicsit járatni is, mert már vagy 13-14 km óta a hátamon volt. Szerencsére hihetetlen jól bírta, egy mukk nélkül. Tetszett neki a táj, a friss levegő, a kaland, a társaság. És ezzel így voltam én is!

Mogyoróskán már épp kezdtem elszomorodni, hogy nem lesz semmilyen lokál, amikor megláttunk egy táblát, amely egy büfét jelzett. Gyorsan a felkutatására indultam. Amit először láttam, egy bezárt büfékocsi volt, de azért nem adtam fel. Majd megláttam egy udvart, felcímkézve, de sehol senki. Benyitottam az egyik ajtón, de zárva volt. Aztán pont mentem volna ki, mikor Gábor benyitott egy másik ajtón, ami nyitva is volt, és kiderült, hogy egy alagsorfélében ott a büfé, és nyitva is van!

 

dsc_4438-2.jpg


Gyorsan benyomultunk Nimróddal-Gáborral, etettünk, itattunk, ittunk. Illendőségből rendeltünk egy-egy forró csokit, amit nagy szeretettel készített el a pultos néni, még tejszínhab is dukált hozzá, mindezt 150 forintért darabját. Közben áradozott, hogy Nimródka milyen aranyos, és megtudtuk, hogy van már két unokája, de mindketten Angliában élnek. Nimródka a végén még ajándék csokit is kapott.


Aztán egy jó idő után továbbindultunk. Először szétnéztünk az udvaron, ahol volt egy őzike elkerítve, meg egy nyúlketrec. Utóbbiban épp a születés csodálatos pillanata zajlott, nyúlanyó ugyanis sorban potyogtatta ki a kis lila, szőrtelen nyuszikat, akik látszólag alkalmatlanok voltak a túlélésre, fázhattak, és még látni sem láttak. Így jobbnak láttuk szólni a néninek, hogy mi történik, aki gyorsan segítségükre sietett kis szalmával, illetve kiszedte a hím nyulat, ne tébláboljon ott.

 

dsc_4242-2.jpg

 
Mogyoróskára érve gyönyörűen kitisztult az idő, ezért úgy döntöttük, hogy felmegyünk az előttünk magasodó Regéc várába. Aztán a büfézés és a nyulas kaland után megint leszállt a köd. Mire felértünk a hosszú kaptatón addig az elágazásig, ahol le (vagyis inkább fel) lehet térni a várhoz, olyan köd volt, hogy elvetettük az ötletet. Pedig eddig minden várat igyekeztünk megnézni, erről megegyeztünk, hogy majd egyszer később, valamikor meglátogatjuk.

 

dsc_4349-2.jpg

 
Itt újra elaludt Nimródka a hátamon, és kellemes lejtő is következett. Meglepően hamar beértünk Regécre, azt hittem, legalább vagy 2-3 km hátra van a szombati összesen 17-ből. Megkerestük a pecsétet, vígan nyomtuk a füzetbe. Aztán lesétáltunk oda, ahol a kocsit hagytunk. És behajtogattuk magunkat (nem túl szabályos módon) az autóba, lementünk vissza Boldogkőváraljára. 6-ra foglaltunk asztalt a boldogkői vár lovagi éttermébe, így lovag módjára megvacsoráztunk, aztán este még társasoztunk kicsit, és boldogan tértünk nyugovóra. Hogy aztán másnap újult erővel folytathassuk a Kéket.

 

dsc_4390-2.jpg


A vasárnapi reggeli is fejedelmi volt, de persze időben elkészülni megint nem sikerült. A logisztika sem volt egyszerű, mert az egyik autót Regécen kellett hagyni, a másikat pedig Újhuta fölött, az erdő szélén, mert ez esett legközelebb a túra végéhez, az Eszkála erdészházhoz. A vasárnapi túrát későn kezdtük. És már az elején csúnya, olvadt, jeges hó fogadott. Aztán egy hosszú-hosszú, kitartó emelkedő. Az elején még énekeltem, mert Nimródka túllendült a holtponton, és nem akart elaludni. Aztán a végére csak elszundított, én viszont kipurcantam, alig bírtam szusszal, a hátamon pedig úszkálni lehetett volna - az izzadtságban…

 

dsc_4558-2.jpg


Mindenki megkönnyebbülve ért fel a kaptató legtetejére. Itt még nem tudtuk, hogy ennél lehet rosszabb is. Mert, ami eztán következett, szerintem minden túrázó rémálma: 7-8 km-en keresztül tartó összefüggő jégpáncél, amit kikerülni, kicselezni sem nagyon tudsz, az elején kerülgeted, mint a forró kását, aztán csak rájössz, hogy tipegned kell rajta, és csúszkálsz, mint lúd a jégen. Na, ebben elég sok részünk volt a vasárnapi túrában. Így nagyon hosszúnak is tűnt.

Ebédeltünk a Pengő-kőnél, megmásztuk a sziklákat, aztán csúszkáltunk tovább. Eléggé elegem volt az aznapi túrából, bár annak azért örültem, hogy a nehezítő tényezők között egy kis plusz esőt nem kaptunk. Pedig pénteken még ezt ígérte az időjárás-jelentés. Szerencsére tévedett. Azt Istvánkúti vadászháznál már nem mondom, hogy élveztem a gyaloglást. Nyűgös voltam én is, és Nimródka is. Őt szerencsére énekléssel ki lehetett engesztelni, így nyomattuk rendesen a Ringatót. Nekem viszont nem volt komfortos a jég, és a rohanás, ami itt már elkezdődött, mert féltünk, hogy nem érünk át világosban a kocsiig.

 

dsc_4583-2.jpg

 
Pedig a táj csodaszép volt: az olvadozó jeges tajgaszerűség után bekerültünk egy hosszú, nyírfaerdős részre, ami szerintem nem túl gyakori látvány kis hazánkban, vagy legalábbis én még nem sok ilyet láttam. Ez nagyon tetszett, de azért itt is nyűglődtem a jég miatt. Aztán azért, mert pecsételés után azonnal menni kellett. Pedig a vadászház nagyon szép volt! Több ház is volt, meg egy kis tó, befagyva.

 

dsc_4594-2.jpg

 
Innen emelkedett az út, továbbra is tiszta jég. Aztán jött egy fennsík, padokkal, pihenővel. Felmerült, hogy pihenjünk egyet, de itt pont Nimródka nem nyekergett, nem akartam megállni. De kb. 500 méter után megint elkezdte. Így megállót fújtunk, és letettük, megetettük. Aztán Annamarinak volt egy zseniális ötlete, hogy kicsit sétáljon a gyerkőc a saját lábán, megfogta a kezét, és elkezdett vele menni tovább. Először egy pocsolyán át vezetett az út, persze Nimródka szépen átgázolt rajta. Itt paráztam, hogy beázik a cipője, de szerencsére nem tette. Nimródka viszont jó sokat sétált. Több száz métert. Igazi kis kéktúrázó! Azért persze a tempója nem az igazi, így a kis lazulás után megint teljes gőzre kellett kapcsolni, ezúttal pedig Gábor vette őt a hátára. Ez nekem nagyon jól jött, mert feszült voltam, és ezt tuti ő is érezte. Így sokkal jobban élvezte az utat Apán, mint rajtam. És én is. Ez kellett most!

 

dsc_4646-2.jpg

 
A végén még a nap is kisütött, Nimródka viszont továbbra sem aludt. Valahogy csak elértünk addig a rétig, ahol le kellett térni a Kékről az autó irányába. Viszont a pecsét innen még 600 m-re volt, az Eszkála erdészháznál. Így ketté váltunk: Annamari, Ádám és én szaporára vettük lépteinket, és felmentünk pecsételni, a többiek pedig elindultak le, egy aszfaltos erdei szerpentinen az autó irányába. Mi hamar végeztünk a pecsételéssel, de így is kb. 1 km után értük utol őket. Nimródka azt végig saját lábon tette meg, belejött a gyaloglásba. Sajnos be is sötétedett ez alatt - legalábbis kék órák voltak már, ezért felvettem, és siettünk le a kocsihoz. Koromsötét volt már az utolsó 1 km-en, előkerültek a fejlámpák is. Így összesen megvolt egy 20-as a napra, amit a jég nagyban megnehezített. Jó volt meglátni az autót!

 

dsc_4681-2.jpg


A túra után pedig nem kellett senkit elringatni, jól aludtunk mindnyájan. Hétfőre pedig már túrát nem terveztünk, viszont Boldogkő várát mindenképp meg akartuk nézni, és egy kis gasztroélményt is „beiktattunk” egy jó hírű étteremben Encsen. Szuper nap kerekedett a hétfőből is, és szerintem egyikünk sem bánta, hogy a vasárnap viszontagságai után hétfőn már nem túrázással növeltük az endorfin-szintünket.

Nábrádi Judit

Zempléni-hegység, táv: 32,5 km, szint: +1101/-793 m