Potyautassal a kéken

Gyerekekkel a kéken

Potyautassal a Kéken - Kékestető-Sirok

Nábrádi Judit 2016.02.16.

Ha a szombati kirándulásra jelzőt szeretnék keresni, az „embert próbáló” lenne a legmegfelelőbb. Eddig nem túl sokszor kirándultam baba nélkül, de ezen a kiránduláson vagy hússzor elmondtam, hogy „de jó, hogy nem hoztuk Nimródkát magunkkal”.

Jó előre megbeszéltük sógornőmékkel, Annamariékkal, hogy most szombaton elmegyünk gyerekek nélkül kéktúrázni, mert télen, a 20 km körüli távot sem az ő 8 éves lányuk, sem az én 1 éves kisfiam nem élvezné. Egyetlen dologtól tettük függővé a kirándulást: az időjárástól. Gábor azt mondta, ha sár lesz, vagy eső, akkor ő nem jön, inkább marad itthon Nimródkával és nagyiékkal. Aztán csütörtökön néztük az időjárás-jelentést, és láss csodát: szombatra pont nem mondtak esőt, csak felhős, helyenként napos időt. Így nyélbe ütöttük nagyiékkal is a gyerekfelvigyázást, illetve a náluk alvást előtte-utána, mert onnan fél órával kevesebbet kell autózni Kékestetőre. 

 


Szombat reggel ocsmány időre ébredtünk. De ha már meg volt beszélve, mentünk. Sirokon találkoztunk Annamariékkal, átültek a mi kocsinkba, és mentünk fel Kékestetőre. Mátraházáig csak eső esett, ott viszont elkanyarodtunk Kékestető felé, és az utolsó 2-3 km-en már szépen fehérlett a táj, és itt már havazott is. Nagyon örültünk neki! Pecsételtünk a szanatóriumnál, és indulhatott is a túra. Már fél 11 volt, hoztuk a szokásos formánkat, és elég későn indultunk neki a távnak.

 

 

Az eleje csodálatos volt! Vizes hó esett, és hozzá fújt a szél kicsit, így az ágakon szélirány szerint tapadtak meg a hópelyhek, és különlegessé varázsolták az erdőt. Az út viszont meredeken ereszkedett le a Kékesről, a hó miatt pedig csúszott is rendesen. Volt, ahol jobbnak láttuk pókjárásban haladni lefelé, volt, ahol egymást segítve egyensúlyoztunk. Volt, ahol nagyon keskeny volt az ösvény, és ha megcsúsztunk volna, elég sokat gurultunk volna lefelé.

 



Az Erzsébet-sziklánál még szép, havas volt a táj, viszont a köd is nagy volt, így a kilátásból semmi sem jutott nekünk, maximum a szép fehér - és nem túl messzi - fák és bokrok látványa. Nem panaszkodom, ez is szép volt! Aztán folytattuk az ereszkedést, és a Disznó-kő után váltott a táj: eltűnt a hó, és a hópelyheket lassan felváltotta a havas eső, majd az eső - legnagyobb bánatunkra. Mire leértünk az első pecsételőhelyre, a Hármashatár erdészházhoz, vagyis inkább „esőházba”, már csurom vizesek voltunk. Az idő gyorsan múlt, így túl hosszú pihenőt nem terveztünk. Teáztunk, ettünk, beszélgettünk, pecsételtünk, és mentünk is tovább.

 



Az ezt követő 10 km volt igazán csak embert próbáló! Zuhogott az eső. Sikerült megint elhagyni a kesztyűmet, amit szokás szerint Ádám megtalált, de akkor már vizes volt, így innen kesztyű kilőve. Az elején elégedetten beszéltük Annamarival, hogy milyen jó a bélelt, vízálló túranadrágunk. De pár km után sajnos elkezdett átnedvesedni. Aztán még pár km után határozottan vizes lett, kívül-belül. Még a sídzsekimet is úgy éreztem, átázott (pedig valószínűleg csak a mandzsettánál vezette fel a vizet a pulcsim). És a terepviszonyok sem könnyítették meg a dolgunkat: egy masszív hullámvasút következett, ha jól számoltam, ötször kellett egymás után meredeken felmászni, majd leereszkedni. Nem tudom, melyik volt nehezebb: fel, vagy le, de egyiket sem élveztem kifejezetten a szakadó esőben, bőrig ázva. Annamari viszont a lefelé utakat úgy vette, mint egy zerge, sokszor eltűnt, és várt minket a völgyben. Valahogy őt jobban vitte a lába.

 



Mire a Szederjes-tetőre felértünk, úgy néztünk ki, mint a vert sereg. Itt megálltunk, de csak előszedtük a szendvicseinket, és mentünk is tovább, mert féltünk, hogy ránk hűl a ruha. Aztán ahogy ereszkedtünk lefelé, találkoztuk a Jóidő-kúttal. Ezen derültünk egyet, persze fotózkodtunk a szakadó esőben. Itt az objektívem olyan szinten lett vizes, hogy esélytelen volt jó képet csinálni, de azért kattogtattam tovább.

 



Mindenhol hömpölygött le a víz a hegyről, majd mikor megláttam a sebes folyású csermelyt, ami pont a túraösvény kellős közepén zubogott le, el is ment a kedvem a szendvicsem további majszolásától, és inkább eltettem. Nem mondom, a csermely hangja gyönyörű volt, de a túra még így is rohanós, esős és sáros maradt. A Gazos-kőről lett volna szép kilátás, itthon meg is néztem a Google-képeken, hogy mit nem láttunk a köd miatt. Szép, szép, de nem mondom, hogy holnap, ha kisüt a nap, azonnal visszamegyek. Ezt a túrát még fel kell dolgozni!

 

  

Aztán szerencsére szépen lassan alábbhagyott az eső, így az utolsó 5 km csak szimplán sárdagasztással telt. Mire a kocsihoz értünk, a nadrágom nagyjából meg is száradt. És hogy felül mitől maradtam vizes, az esőtől, vagy az izzadtságtól, azt nem tudom. De jó érzés volt meglátni az autót, benyomni az aznapi utolsó pecsétet. Na, de azért nem mondom, hogy nem voltam büszke magamra, hogy leküzdöttem a távot, és persze saját magamat is.

A túrán amúgy rekord mennyiségű állatot láttunk, igaz, nem túl közelről. Leginkább talán muflonok voltak. És most még autóval, út közben is akadtak állatok: 5-6 őz az autópálya melletti mezőn, és 2 őz Visonta közelében, az országút mellett.

 



Az út során volt időm kicsit gondolkodni, elmélkedni is azokon a részeken, ahol senkinek nem volt kedve beszélgetni, és felülemelkedni a kényelmetlenségen, amit a nedves ruha és az eső okozott, no meg a relatíve sok emelkedő. Annamari fogalmazta meg jól, hogy a gyermekénje azt mondta a Szederjes-tetőre felérve, hogy ő innen egy tapodtat sem megy tovább. De hát már nem gyerekek vagyunk, és mi akartuk, és egyébként is a cél lebegett a szemünk előtt, amit el akarunk érni. Ma, kedden, visszatekintve a meleg szobából megbeszéltük, hogy azért jó, hogy megcsináltuk ezt a távot is.

Nábrádi Judit

Mátra hegység, táv: 19,1 km, szint: +554/-1422 m