A Larapinta Trail Ausztrália egyik leglátványosabb és leghosszabb túraútvonala, és több száz kilométeren keresztül kanyarog a kontinens északi, lakatlan, sivatagos területén. A nem mindennapi túrát teljesítő Lestyán Szilviával beszélgettünk, aki tudósként mesterségesintelligencia-kutatással foglalkozik, szabadidejét azonban legszívesebben a hegyekben és a vadonban tölti.
Turista Magazin: Hogyan kerültél erre a távoli kontinensre?
Lestyán Szilvia: Munka révén. Egy konferenciára érkeztem Ausztráliába.
TM: Mit jelent bővebben az, hogy „munka révén”?
L. SZ.: Most fejeztem be a doktorimat a Budapesti Műszaki Egyetemen, az informatikai karon. Mesterséges intelligencia és adatvédelem a szakterületem. Egyik tudományos cikkünk eredményét adtam elő a konferencián Sydney-ben.
Hosszú, vagyis minimum tíz nap körüli trailt kerestem. Kapcsolatba léptem helyi bloggerekkel, akik az északi, sivatagi túrákat javasolták az áprilistól szeptemberig tartó téli szezonban, mivel akkor még elviselhető az időjárás. Legtöbben a Larapinta Trailt ajánlották, mint a legnépszerűbb és legbiztonságosabb hosszú távú túraútvonalat.
A megérkezés pillanata a „célban”, a Larapinta Trailt jelző kőnél Alice Springsben
TM: Mit kell tudni erről a túraútvonalról?
L. SZ.: Az Outback – így hívják Ausztrália kietlen és lakatlan belső területét (a szerk.) – szívében, a Tjoritja/West MacDonnell Nemzeti Park területén jelölték ki a Larapinta Trail-t. Ez az egyik legnépszerűbb és legszebb túraútvonal Ausztráliában, amely a MacDonnell-hegység (MacDonnell Ranges) gerince mentén keletről nyugatra, vörös sziklás hegyoldalakon vezet végig, vagyis nem a klasszikus értelemben vett homoksivatagról van szó.
Szakadékok, vízmosások, hegyek, tengerszemek, hatalmas vörös sziklák, vízgyűjtő medencék, kiégett fák és bozótok, kiszáradt patakmedrek tarkítják a terepet.
A teljes hossza 223 km (6-7000 méter szinttel), amit általában 14 nap alatt kényelmesen lehet teljesíteni. Az útvonal a sivatag közepén lévő Alice Springs városától az 1380 méter magas Sonder-hegyig (Mount Sonder) tart. Hogy honnan kezded a túrát, az rád van bízva, én például nyugatról mentem keletnek, azaz a Sonder-hegytől indultam, és Alice Springsbe érkeztem. Bár csatlakozhatsz szervezett, csoportos túrákhoz is, napi három étkezéssel, helyenként szállással, mégis legtöbben baráti társasággal vagy egyedül, sátrazással, nomád stílusban járják végig. Ez utóbbi módszer az igazi élmény: magány a szó szoros értelemben vett vadon csendjében, a csillagok fénysátra alatt, belesimulva a tájba.
TM: Rendelkeztél hasonló, többnapos szóló túratapasztalattal ennek előtte?
L. SZ.: Igen. Két hasonlóan hosszú túrát is teljesítettem korábban: a klasszikus Mont Blanc körtúrát (11 nap/170 km) és a GR 20-at, amely Korzikát szeli át Calenzana és Conca között, északról délre. Ennek hossza kb. 180 km, a szintkülönbség nagyjából 10 000 méter.
A Larapinta útvonala nagyrészt kitaposott ösvényeken kanyarog Ausztrália északi, sivatagos területén
TM: Hogyan készültél fel a Larapinta-túrára?
L. SZ.: A túra előtt három hónappal fókuszáló edzéseket kezdtem a személyi edzőmmel. A lábaimra koncentráltunk erős lábgyakorlatokkal, rengeteg guggolással, és természetesen itthoni hegyi túrákkal. Mindez jól jött a Larapintán. Habár voltak könnyebb szakaszok a köves, kiszáradt füves sivatagi részeken, a hegyes szakaszokon sok technikás résztáv volt, melyek rendesen megdolgoztatták a lábizmaimat. Az edzéseknek meglett a pozitív eredménye, 10 nap alatt csináltam meg, és átlagban naponta 23 kilométert mentem.
TM: Turistajelzéssel találkoztál az úton?
L. SZ.: Igen, ez egy jelzett útvonal. Nem nagyon lehet eltévedni, az ösvény ki van taposva. Egyszer tévedtem el fél órára, egy kiszáradt patakmederben, ahol különben is nehéz jelölni a turistautat, mert a nyári zivataroktól megáradt folyóvíz mindent elsöpör maga előtt. Bokrokat, fákat dönt keresztbe a mederben, aztán a téli időszakban a patakmeder teljesen kiszárad, és látványos lesz a víz pusztítása. Útközben, biztonságos távolságban egymástól állomásokat, illetve konténereket telepítettek, ahová a túraszervező vagy szállítócégekkel ún. „food drop”-okat, azaz előre összeállított, 3 napra elegendő élelmiszercsomagokat rakathatsz le magadnak. És ami a legfontosabb, ezeken a pontokon vételezhetsz ivóvizet is.
Gyönyörű, vörös sziklás szurdokok is jellemzők az ausztrál vadonban
Sok időbe telt, amíg rájöttem, hogy ez nem Európa, ez egy másik világ. Az ausztrál weboldalak ausztráloknak íródnak, ők megértik, mert számukra triviális minden infó. Mi az, hogy „food drop”? Hisz lemegyek a városba, és megveszek magamnak mindent, amire szükségem van. Ám amikor a gerinc sziklacsúcsain körülnéztem, ameddig a szem ellátott, nem volt körülöttem semmiféle település, csak a kietlen, rozsdabarna sivatag. Tehát kellenek a „food drop”-ok.
TM: Egyedül csináltad végig, nem volt társad. Soha nem érezted veszélyben magad?
L. SZ.: Soha. A biztonság kedvéért béreltem egy műholdas telefont, mert a legtöbb helyen nincs térerő a mobil számára. Sátraztam végig, lehetőleg a gerinc egy magasabb pontján, távol az ösvénytől. Előre megterveztem, hol fogok táborozni éjszakánként.
TM: Milyen volt az időjárás?
L. SZ.: Nos, itt volt egy kis problémám. Nappal kellemes 20 °C volt, pont jó túrázni. Mivel a blogok egyöntetűen estére -5 °C-ot írtak, elvittem magammal egy -20 °C-ra kalibrált hálózsákot. Mint kiderült, ennél tíz fokkal melegebbek voltak az éjszakák, ezért sokszor nem tudtam aludni, még kicipzárazva sem. Napokig nem fürdesz, s akkor tessék, még izzadsz is.
Felejthetetlen naplemente a hegygerincen
TM: Megtapasztaltad a mélypontot?
L. SZ.: Kétszer is. Rögtön az elején azt írtam a naplómba: „Most jól kiszúrtam magammal!" (Igaz, nem ezt a szalonképes kifejezést használtam.) Magamhoz vettem három napra szóló „dropot”, plusz hét liter vizet, mert a következő 30 km-en nem volt vízvételi lehetőség az útvonalon, ráadásul még előttem állt egy hegy és az éjszaka. Korábban nem volt időm, és pénzem sem arra, hogy mindenből ultralight, azaz a legkönnyebb felszerelést vásároljam meg, ezért a hátizsákom nehéz volt, hosszú nap állt mögöttem, így amikor végre felértem a hegyre, elsírtam magam. És ezek nem örömkönnyek voltak.
Fájt minden porcikám. 600 méter szintkülönbséget kellett leküzdenem, hogy még naplemente előtt feljussak, mert idegen helyen, terepen, sötétben nem szeretek túrázni.
A másik, amikor a hetedik napon már megmásztam egy hegyet, gyönyörű gerincúton meneteltem, szép sziklás részen, hatalmas köveken ugráltam a nyereg mélypontja felé, mely a napi adag felezőpontjára esett. Utána napnyugtáig másztam fölfelé, ugyancsak 600 méteres szintkülönbséget legyűrve, és a végére nagyon elfáradtam, alig maradt erőm, hogy felverjem a sátramat.
TM: Mi lendített túl a holtpontokon?
L. SZ.: Amióta túrázom, nálam az vált be, hogy kritikus helyzetben mindig csak a következő lépésre koncentrálok. Na, még egyet, na, még egyet, s még egy kicsit, s nem gondolok arra, hogy még három óra kínszenvedés áll előttem, hanem hogy odáig, addig a fáig még elmegyek, ott megpihenek egy fél percet, aztán szép lassan folytatom az utam. Néha persze összerogy az ember, néha üvölt is a semmibe. Olyan is volt.
TM: Megfordult a fejedben akár egyszer is, hogy feladod?
L. SZ.: Nem. Nagyon kitartó tudok lenni, megyek addig, amíg össze nem esek. Eddig még megúsztam, hogy bajom származzon belőle. De félek, hogy egyszer túlhúzom, mert úgy gondolom, képes vagyok rá. A nyolcadik napon egy nagyobb turistaközponthoz értem, ahol boltok is voltak, meg látványosságok. Itt meg kellett volna pihennem. Helyette azonban tovább indultam. Nem kellett volna. Délután már nem tudtam megmászni a következő hegyet, rettenetesen elfáradtam. Kerülő utat választottam, este már csak vonszoltam magam. Másnap reggel éreztem igazán, hogy az előző nap pihennem kellett volna.
Kikapcsoltam, és végigtoltam a 9. és 10. napot robot üzemmódban. Sajnálom, hogy így történt, mert ekkor már nem élveztem annyira az egészet.
Az egyik holtpont után, néhány könnycseppet elmorzsolva a fáradtságtól a hegytetőn, legyeket elűző fejdísszel
TM: Milyen veszélyekkel nézhet szembe az ember egy ilyen „isten háta mögötti” túrán a vadonban?
L. SZ.: A helyi nemzeti parkos weboldalak mind azt írják, hogy a legveszélyesebb dolog, amivel találkozhatsz a vadonban, az a másik ember. Mérges pókok és kígyók persze találhatók a bozótosban, mint mindenhol a világon, de azok csak akkor támadnak, ha fenyegeti őket a jelenléted. Nagy testű ragadozók, mint például medvék, nincsenek, de láttam néhány kengurut a távolból, sőt vannak még vadkutyák, dingók, de azok sem jönnek közel hozzád, maximum a kajádat lopják el.
TM: Kellemes pillanatok?
L. SZ.: Minden olyan este, amikor a gerincen vagy valamelyik csúcson aludtam, csodálatos élménynek bizonyult. Gyönyörű csillagok, az éj csendje, a magány. Vagy amikor reggel felkeltem, hogy lássam a napkeltét. A MacDonnell-hegységben az ausztrál őslakosoknak (az aborigináloknak) vannak szent helyeik, ahol különböző szertartásokat végeztek régen, de talán most is. Ezek általában waterhole-ok, kisebb vízgyűjtő mélyedések. Kérik a túrázókat, tartsák ezeket tiszteletben, ne sátorozzanak ott, ne szemeteljenek.
Nem vagyok spirituális természetű, tudósként élem az életem, de ezeken a szent helyeken valóban volt valami más a levegőben.
Végtelen nyugalom, csend, madarak röpködtek a víz környékén, kicsit hűvösebb volt, mint a környező helyeken. Ezt több szent helynél is tapasztaltam: elvarázsoltak ezek a helyszínek. Csodálatos pillanatok voltak.
Az ausztrál őslakosok egyik szent helye a Larapinta Trail mentén
TM: Mit adott neked ez az út? Változott valami a Larapinta után?
L. SZ.: Minden többhetes túrára viszek magammal egy filozófiai könyvet. Ezúttal Camus-től a Sziszüphosz mítoszát olvasgattam esténként a sátramban. Fantasztikus hatással volt rám egyébként is ez a mű, de ott, amikor egyedül vagy a hegy tetején, a könyv gondolatgazdagsága be is épül. Minden egyes hosszabb út egy kicsit átalakít. A túra mindent nem old meg, de a saját kis világomban néhány kérdésre választ kapok. Megbékülök dolgokkal, elfogadok néhány nehéz helyzetet az életemben. Nem csak fizikai sportértéke van egy ilyen útnak, de lelki tisztító hatása is. Átérzem a természet erejét, szépségét, más perspektívába helyezem az életemet.
TM: Milyen érzések kavarogtak benned, amikor beértél a célba?
L. SZ.: Ilyenkor az ember fejében zűrzavar uralkodik. Még nincs holnap, már nincs ma. Már nem vagyok ott, de még másik helyen sem vagyok. Amikor beüt, hogy vége van, elfog a pánik: most mihez kezdjek magammal? Akkor most nincs cél? Nyilván menni kell tovább, felszállni valamilyen járműre, menni a szállásra, aztán valamit enni, és így tovább, de az ember idegennek érzi magát egy kicsit a „civilizációban”, túl sok az ember, túl nagy a zaj. Aztán megkezdhetem a visszazökkenést a szürke hétköznapokba.
Fáradtan, az út porától koszosan, de a természet egyik legszebb helyén
TM: Mi a következő túrás célod?
L. SZ.: Több is van. 2023 januárjától Franciaországban dolgozom, és a szabadságaim, az anyagiak és az edzések függvényében szeretném megcsinálni a HRP-t (High Route Pyrenees). Ez a Pireneusokat átszelő túraút a maga 800 kilométerével és az 52 000 méter szintemelkedéssel még a tapasztalt túrázóknak is komoly kihívás a nagyrészt jelöletlen magashegyi ösvények és sokszor inkább hegymászós részek miatt. Ez hat hét.
Ha ez nem jön össze, akkor a B terv, amely sokkal „lájtosabb”, a Kungsleden, a Királyok útja, 430 kilométer a Skandináv-hegyvidéken keresztül.
Távol a civilizációtól, áram, térerő és közutak nélkül, jéghideg patakok mentén, égre törő hegycsúcsok között, ahol nyáron jóformán le sem megy a Nap. Északi kezdőpontja Svédország első nemzeti parkja, az Abisko területén található, a Torneträsk-tó partján, a sarkkörtől 200 kilométerrel északra, déli vége pedig a Vindelfjällen, Európa egyik legnagyobb természetvédelmi területére esik. Nincs benne olyan sok szint, mint a HRP-n, a kihívást inkább a hideg adja, viszont állítólag a világ egyik legszebb túrája.
Top5 turista magazin cikk
A szeszélyes időjárás se tántorította el a 42. Gerecse teljesítménytúrák résztvevőit
A világon először nálunk rendeznek konferenciát a nyaktekercsekről
Továbbra is aggasztó a balatoni nádasok állapota
Beindult a szezon a Jégmadár vízi tanösvényen
