Túraajánlat

A Magas-Börzsöny peremén

Egy Dunakanyarból induló páratlan gyalogtúra, amely átszeli hazánk legnagyobb egybefüggő erdőségét, majd a szlovákiai Ipolyságon ér véget. Ez a Honti Piros, amely évszaktól függetlenül élményekben és látnivalókban gazdag útvonal.

Szöveg:
2021. január 9.

Egy Dunakanyarból induló páratlan gyalogtúra, amely átszeli hazánk legnagyobb egybefüggő erdőségét, majd a szlovákiai Ipolyságon ér véget. Ez a Honti Piros, amely évszaktól függetlenül élményekben és látnivalókban gazdag útvonal.

Ennek a maga nemében egyedinek mondható útvonalnak a Nagymarostól Márianosztráig tartó szakaszát már korábban bemutattuk. Ezúttal a Szlovákiába átnyúló végállomásig követjük a piros jelzést. Panorámákban gazdag, változatos tájon vezető utunk több nagy múltú börzsönyi települést is érint, amelyek látnivalóikkal már önmagukban is megérnek egy kirándulást. Márianosztráról folytatjuk a gyaloglást, amely az előző túrával ellentétben egy valamivel hosszabb, 35 km-es távot tartogat, de természetesen mindenki úgy szakaszolja a mindösszesen 53 km-t, ahogy kedve és ereje engedi.

A kolostoráról, börtönéről és bányászatáról híres Márianosztrát nyugati irányban, a Fogház-kert, majd az egykori Brécska-bánya mentén hagyjuk el. Az 1988-ig működő kőfejtő a 40-es évek óta üzemelt, és a II. világháború után nagy szerepe volt a vasúti pályarekonstrukciókhoz nélkülözhetetlen zúzott kő előállításában. Anno innen is keskeny nyomtávú vasúttal hordták a rakományt, hasonlóan a Börzsöny más kitermelőhelyeihez, mint például a közeli Bezina-völgyhöz is, ahol a közelmúltban sokak örömére újraéledt a kisvasút. Ennek a felújított vonalnak köszönhetően Szobtól Márianosztrán és Nagyirtáspusztán át egészen Nagybörzsönyig vonatozhatunk kényelmesen szemlélődve, gyakorlatilag átszelve a Börzsönyt.

A Koldus-árokban enyhe emelkedésben többször is keresztezzük az itt csörgedező erecskét, amelyet a Koldus-kút táplál. A völgyből kifordulva már meredekebben kapaszkodunk a Koppány-nyeregig, ahonnan érdemes egy kis kitérővel ellátogatni a Nagy-Koppányra, ahonnan pompás kilátás tárul elénk a dél-börzsönyi tűzhányók látványos kúpjaira. Ez a pár száz méteres kitérő igazán megéri a fáradozást, és jelentősebb időveszteséget sem jelent.

A Koppány-nyeregből a piros északnyugati irányban megmássza a Kis-Koppányt, majd egy további kilométert követően a szintén panorámás Gömbölyű-követ is. Ez az 509 m-es magaslat a Nyugati-Börzsöny egyik kevéssé ismert kilátópontja. A Gömbölyű-kő nem magasodik a környezete fölé, hanem csupán az erdőt feltörő, kopár hegyoldalnak köszönheti a szépségét, ezért a völgyekkel sűrűn szabdalt vidéket egymás mögött felsorakozó hegyek végtelen csoportjaként látjuk.

Innen 4 km-t ereszkedve érünk ki az erdőből az egykor kiváltságokkal rendelkező Nagybörzsönybe, amely annak idején aranybányáinak köszönhette városi rangját. A festői fekvésű település múltja egészen az államalapításig nyúlik vissza. Maga Szent István királyunk ajándékozta a községet az egyháznak, így nem meglepő, hogy a román stílusú templomot neki ajánlva szentelték fel.

Az épület erődszerű megjelenését fokozzák a lőrésszerű ablakai, valamint a kerített kőfal. Érdekes faragványokat vehetünk észre a robusztus szentélyen körülfutó kőpárkány ívsorán. A tizennyolc lógó bajszú, mongoloid arcvonású fejről a hagyomány úgy tartja, hogy azok a falut megtámadó tatárok emlékét őrzik, akiknek levágták a fejét.

Az ívsor egyik kazettája állítólag azért üres, mert az egyik betolakodónak sikerült elmenekülnie. Hazánkban kevés ilyen korú templom létezik, amelyben még ma is vannak szertartások, illetve amely az év minden szakában látogatható.

A festői környezeten túl számos nevezetesség hirdeti Nagybörzsöny egyedülállóságát. Régmúltat idéző takaros házai, a vízimalom és a tájház, a bányásztemplom, valamint a kisvasút is mind-mind páratlan kincsét képezik a településnek, amelyet a közelmúltban egyre több kiránduló fedez fel magának. Ebben az elmúlt években egyre több vendéglátó is partner lett, ennek köszönhetően pedig a helyi ízek is külön vonzerőt képviselnek a nagybörzsönyi palettán.

Az összesen 53 km-es piros túránknak körülbelül a felénél járunk, amikor a Nagybörzsöny Bogár-kertnek nevezett határában a hegyek felé vesszük az irányt. Itt a település szélén és a Magas-Börzsöny pereménél nem is oly régen régészeti leletek kerültek elő az őskortól egészen a középkorig tartó időszakból, bizonyítva, hogy Nagybörzsöny jóval az írásos említések előtt, századokkal korábban is lakott terület volt már. Ez mindenképpen jelentős, de közel sem példátlan felfedezés, ugyanis a Börzsöny számos pontjáról kerültek már elő hasonló leletek. Következő kilométereink során mi is egy ilyen, leletben gazdag, panorámás bércen fogunk végiggyalogolni, ahol a történelmi nyomok sokszor szabad szemmel is jól láthatók, pláne akkor, ha az ember tudja, mire érdemes odafigyelni.

Meredek és hosszúnak mondható emelkedésben hódítjuk meg a 714 m magas Magyar-hegyet, amelynek csúcsáról a fák miatt nem, de oldalából többször is pompás kilátás nyílik a tőlünk déli irányban elterülő, hegyekkel és völgyekkel tagolt, végtelennek tűnő tájra. A környék többi magaslatához hasonlóan a Magyar-hegy tetején is bronzkori sáncok nyomaira bukkanhatunk, amelyekről a kutatók csak kevés biztosat tudnak, de a laikusok számára is kivehető földsáncmaradványok egyértelműen bizonyítják a hajdani telep létezését.

Némi szintvesztéssel érünk át a Bánya-tetőre, majd újabb emelkedésben kapaszkodunk fel a Vár-bércre. Mint ahogy azt már a hegy neve is sejteti, ezen a csúcson jelentősebb romokat is megpillanthatunk, amelyek egymáshoz tapasztott kövei egyszerre őrzik az évmilliókkal korábban lezajlott vulkanikus tevékenység, valamint az erre ráépítkező ember nyomait. Bár a falmaradványok csekélyek, a vár tetejét jelentő sziklacsúcsra mindenféleképpen érdemes felkapaszkodni, mert innen lenyűgöző kilátás tárul elénk a Magas-Börzsöny csúcsaira és a kaldera lefutó hegygerinceire.

Salgóvár
A várat valószínűleg a Hont-Pázmány nemzetségből származó Salgó építtette a 13. század második felében, aki a környék első birtokosa volt. A Salgóvárat első ízben 1386-ban említi okirat, ekkor királyi birtok volt. 1394-ben Szécsényi Kónyafi Simon volt a birtokosa, akinek halála után fia, Salgói Miklós örökölte, akit 1419-ben említenek uraként. Salgói Miklós azonban hamis pénzt veretett és házasságtörő viszonyt folytatott Garai János temesi és pozsegai ispán feleségével, Hedvig hercegnővel. Bűnei miatt Luxemburgi Zsigmond király utasítására birtokait elvették, a Salgóvárat pedig 1424-ben lerombolták. Nem sokkal később az uradalmat Lévai Cseh Péter szerezte meg, de 1504-ben már csak romként említik meg az iratok.

Egy 15–18 millió évvel ezelőtt beszakadt vulkán peremén sétálunk, amelyet ma a Magas-Börzsöny nyugati szélének nevezünk. A jobbra elterülő völgyek és észak felé lefutó hegygerincek képzik a kalderát, azaz azt a vulkáni krátert, amely anno beomlott, majd később részben feltöltődött. A Kövirózsáson, a Holló-kőn és a Jancsi-hegyen végigvezető gerincen több alkalommal is megcsodálhatjuk a Börzsöny talán legszebb panorámáját, amely különösen lombhullás után tárja fel előttünk a táj lenyűgöző tagoltságát.

A Jancsi-hegy sziklás terepén újfent különös nyomokra bukkanhatunk. Talán elsőre fel sem tűnik számunkra, de vannak itt olyan kőrakások, amelyek nem véletlenül emlékeztetnek sáncokra. Ezen a területen 1986-ban zajlott ásatás, amely során többségében a késő bronzkori, úgynevezett urnasíros kultúrához tartozó leletek kerültek elő. Az őskorból fennmaradt cserepekhez képest kevés 12–13. századi edénytöredék került elő, de ezek bizonyítják, hogy a terület az Árpád-korban is lakott volt. Azt viszont még az ásatások sem tudták kideríteni, hogy kik és mikor építették ezt a sáncokkal körbevett telepet.

A hullámzó hegygerincen vezető ösvény alatt húzódik a hegység egyik legérintetlenebb völgye, a Csarna-, másik nevén Fekete-völgy. Ennek a völgyszorosnak a vadregényességét nem csupán az itt élő ritka növény- és állatfajok adják, hanem az egykori kisvasút manapság utópisztikus látványt nyújtó pályája is. A még 1999-ben elmosott pályaszakasz felújításával kapcsolatban napjainkban heves viták zajlottak a természetvédők és a kisvasút pártját fogók között. Jelenleg úgy fest, az Agrárminisztérium nem támogatja a beruházást, amely egyesek szerint végveszélyt jelentett volna a Csarna-völgy páratlan élővilágára, mások pedig úgy vélték, a pályarekonstrukció természetkárosítás nélkül is kivitelezhető lett volna.

A hegygerincről a piros ösvény meredek ereszkedésben éri el az erdei múzeumvasútjáról híres Kemencét. Pár száz forintért cserébe nem csupán egy látványos múzeumot, hanem egy ma is működő vasúti parkot is megtekinthetünk, amely korosztálytól függetlenül köti le az ide ellátogató turistát. Régi és ma is pöfögő gépcsodák, helytörténet, valamint olyan élmények várnak itt ránk, amelyeket máshol nem lehet megtapasztalni. Ha erre járunk, ne hagyjuk ki ezt a maga nemében egyedülálló kiállítást!

Kemence nevéhez és történelméhez ugyanakkor egy rendkívül borzalmas történet is kapcsolódik. Első hallásra középkori legendára vagy egy morbid viccre gondolhatnánk, pedig egy létező helyről van szó Kemence határában, amelyet a turistatérkép is jelez. Ez az Emberevő cigányok vesztőhelye, ahol ma egy bitóra emlékeztető emlékoszlop áll. 1872-ben 15 cigányt végeztek ki itt a legbrutálisabb középkori módszerekkel. A vád szerint ezek az emberek, miután megölték és kirabolták áldozataikat, meg is ették őket, innen ered az „emberevő” elnevezés. Csupán annyi a bizonyosság, hogy a cigányok kínvallatások során ismerték be a tettüket, más bizonyítékot a nyomozás során nem találtak a gyilkosságokra vagy az emberevésre, tehát nagy valószínűséggel ártatlanok voltak. Az eset megdöbbentő részleteiről egy korábbi cikkünkben olvashattok.

Kemencét északi irányban hagyjuk el az egykori víztározó ma is lápos terepén. Alig másfél kilométert megtéve, kényelmes sétával érünk át Bernecebarátiba, a Börzsöny egy másik történelmi településére. A Börzsöny hegység nyugati partfala mentén fekvő Bernece és Baráti 1928-ban egyesült. A Templom-hegyen álló, ma barokk jegyeket viselő, erődített Árpád-kori istenháza fehérlő tornya már messziről jól látszik. 1866-ban maga Rómer Flóris régész, művészettörténész, a magyarországi műemlékvédelem atyja is kutatott a faluban. Feltehetőleg az általa talált piroxénandezit anyagú, állati és növényi motívumokkal díszített oszlopfőtöredékek a templom eredeti maradványai közül kerültek elő, bizonyítva annak 12. század eleji létezését.

Bernecebaráti két kastéllyal is büszkélkedhet. Az egyik hajdanán Szokolyi Alajos tulajdona volt, akit hazánk első olimpikonjaként tartanak számon. Az 1896-ban megrendezett első újkori olimpián több atlétikai számban is indult, 100 méteres síkfutásban pedig harmadik helyezést ért el. Amit viszont kevesebben tudnak róla, hogy bernecei birtokán ő adott munkát a jó útra tért és új életet kezdő börzsönyi betyárnak, a távolabbi vidékeken is hírhedt Sisa Pistának. Különös életútjáról és legendáiról még ma is beszélnek, hiszen nem mindennapi történet az övé. Eredetileg Benkó Istvánnak hívták, sírját ma is megtaláljuk a falu temetőjében.

A településen járva-kelve eredeti palóc házakat is megcsodálhatunk, amelyek fehérre meszelt vályogfalakkal és a faragott homlokzatdíszekkel őrzik a népi hagyomány napjainkra egyre kevesebb helyen megtalálható jegyeit. A palóc kultúrával egyébként a falu tájházában ismerkedhetünk meg közelebbről, míg a Templom-hegy oldalában sorakozó pincék a filoxérajárvány előtti időkre emlékeztetnek, amikor még jelentős szőlőtermesztés folyt a településen. A régi prések sok pincében ma is megtalálhatók.

Bernecebarátitól csupán 3 km-re fekszik a szlovák határ. Mi is arra vesszük az irányt, és a Börzsöny utolsó lankáin leereszkedve érjük el az országút mentén elterülő szántóföldeket, valamint az országhatárt jelölő határköveket. A Honti Piros itt még elviekben nem ér véget, de a térképen Ipolyságig (Šahy) jelölt piros sáv jelzés a terepen valójában már nem vezet tovább. Ettől függetlenül átsétálhatunk Szlovákiába, és az innen mindösszesen másfél kilométerre fekvő Ipolyságon is szétnézhetünk.

A mintegy nyolcezer lakosú város egykor Hont vármegye és az Ipolysági járás székhelye volt. Itt található a régió helytörténetét, valamint régészeti és néprajzi emlékeit bemutató Honti Múzeum, továbbá a közel ezeréves monostor ma is álló épülete, amely a régi időkben nagyban befolyásolta a település fejlődését. Annak idején a bányavárosoktól erre haladt át az Ipoly folyón a Budára vezető út, amelynek jelenlegi kamionforgalma azt jelzi, hogy a kereskedelemben betöltött szerepe napjainkra sem csökkent.

Rajtunk múlik, hogy a Honti Pirost Ipolyságon vagy esetleg a túra nevét adó tematikához közelebb álló Honton fejezzük be. Igaz, a piros út ide már nem vezet el, de az utolsó jelzéstől mindössze 4 km-t kell megtennünk, hogy elérjük az egykori vármegye első székhelyét. Honton és környékén több páratlan nevezetességet is találunk, a látnivalók mellett pedig tömegközlekedési szempontból is itt érdemes befejeznünk a túrát.

Hont legizgalmasabb természeti látványossága a Honti-szakadék, amelyet a környékbeliek csak „Szakadásnak” hívnak. Nem véletlen az elnevezés, hiszen a páratlan geológiai helyszín valóban úgy fest, mintha beszakadt volna a hegy oldalába. Az Ős-Ipoly medrének is tartott völgyszorosban fosszíliákban gazdag rétegsorok tárulnak elénk. Ezek a rétegek azok számára is látványosak és szembetűnőek, akik nem különösebben rajonganak a földtan iránt. Hatalmas partfalakat, lenyűgöző vízesést, tengeri ősmaradványok vázait és lenyomatait rejtő kőzeteket találunk itt, amelyek együttesen teszik izgalmassá ezt a 2-es főúttól csupán pár száz méterre fekvő helyet.

Honton egykoron vár állott, de napjainkra már csak egy lakóházakkal beépült domb jelzi a hajdani erősség helyét. Túl sok látnivalót egyébként nem tartogat a település, viszont közvetlen közelében a híres szakadékon kívül több nevezetességet is érdemes felkeresni. Ilyen a gyógyító vizű forrásáról elhíresült csitári Mária-kegyhely, ahol állítólag több csodás gyógyulás történt, valamint a rejtélyes Szondi-alagút, amelyről a néphagyomány úgy tartja, hogy az a 4 km-re fekvő Drégely várával volt összeköttetésben. A kutatók ezt cáfolták, de máig sem tudni, kik és miért vájták a földbe ezt a több irányban is elágazó járatot.

A Honti Piros 53 km-es útvonalába mi kisebb-nagyobb letérésekkel jó pár kilométert beletettünk, de ez egyáltalán nem fáradság, ha a távot a saját igényeink szerint szakaszoljuk. Ezekre a kis leágazásokra mindenképpen érdemes időt szánni, mert nagyban megnövelik a túraélményt. Ráadásul olyan felfedezéseket tehetünk, amelyek természeti csodáikkal és történelmi érdekességeikkel még szélesebbre tárhatják előttünk a világot.

A cikk először 2019 januárjában jelent meg.

Cikkajánló