Ki volt Bátori László, és mit rejt a róla elnevezett, csak engedéllyel látogatható, fokozottan védett barlang Budapest népszerű kirándulóhelyén? Bepillantottunk a szürke vasajtó mögé, hogy felfedjük titkait.
Ahogy a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság barlangtani referensének, Borzsák Saroltának bravúros kézmozdulatokkal végre sikerül kinyitnia az ördöglakatokat megszégyenítően komplikált dupla vasajtót, azonnal megcsap minket a hegy „forró” lehelete. Legalábbis mi annak érezzük, mert odabent, a Bátori-barlang borzongatóan hívogató sötétjében 10 °C lehet a hőmérséklet, míg kint, ahol már percek óta várunk izgatottan, bőven fagypont alatt van.
Így hát elgémberedett kézzel markoljuk meg a nyirkos vaslétrát, és kezdünk el ereszkedni a bejárati terem mélyére.
A fényképezőgépemet, amelyet elfelejtettem betenni a hátizsákomba, másodpercek alatt opálos pára lepi be. A fotózással várni kell…
De nem is baj, mert így legalább lesz időnk alaposan körülnézni. A Nagy-Hárs-hegy déli oldalában, a mohával benőtt mészkősziklák között szürkéllő, csatahajóhoz illő vasajtó régóta izgatta a fantáziámat, és ezzel nyilván nem vagyok egyedül: a csúcson álló Kaán Károly-kilátóhoz vagy épp onnan lefelé tartva évente tízezrek sétálnak el előtte. Biztosan sokuknak feltűnik a 2014-ben állított emléktábla is, amely szerint „Császári Bátori László pálos szerzetes a XV. század második felében, közel húsz éven át írta és fordította ebben a barlangban a magyar Bibliát és a szentek életét”. Ez regényesen hangzik, mindjárt utána is járunk.
A középkori Buda vasbányája
A létra egy meglepően tágas csarnok aljába vezet. A szűk bejáratnál fehéren izzó felhőként kavargó párán keresztül kevés természetes fény szűrődik le ide, de a fejlámpáink megvilágítják a terem falait – és egy békebeli, rozsdás biciklit, amelyből, úgy tűnik, valakinek a lezárt, kizárólag vezetéssel látogatható barlangban is sikerült kilopnia a hátsó kereket. Valójában persze nem ez történt: a bringát az itt kutató barlangászok használták, egyszerű, lábbal tekerhető csörlőként, a kerékagyra tekert drót segítségével.
Természetesen nem ez, vagy a fal mellett katonás rendben lefelé fordított, szintén a barlangászok által itt hagyott műanyag vödrök az emberi jelenlét legkorábbi nyomai. A feltárások során talált obszidiánpengék, cseréptöredékek és állatcsontok tanúsága szerint a barlangot már az újkőkorban lakták,
a középkori leletek között pedig feltűntek Zsigmond korabeli pénzérmék, sőt „vakpénzek” is, ami arra utal, hogy a Bátori-barlangban egykor pénzhamisító műhely működhetett.
A legtöbb emlék azonban a bányászati múlthoz kötődik. A Vajna György által irányított feltárás egyik legváratlanabb eredménye ugyanis az volt, hogy valamikor a 13. és a 16. század között, a török idők előtt vasércet, sőt kis mennyiségben ezüstöt és aranyat is termeltek ki itt. Ez lehetett „a középkori Buda vasbányája”, ahol (akárcsak a szomszédos János-hegyen) az 1760-as évektől újra értékes érclelőhelyek után kutattak a bányatársaságok.
Ahogy a szemünk hozzászokik a félhomályhoz, alaposabban is szemügyre vehetjük a körülbelül 6 × 10 méter alapterületű, helyenként 8 méter magasságú termet. A rozsdás kerékpár mögött felsejlik egy még rozsdásabb ajtó: ez volt a barlang robbantással létrehozott alsó bejárata, amelynek kintről (a turistaút fahídjáról) a feltöltődés miatt ma már csak a teteje látszik.
A kétszer felfedezett barlang
Sokkal érdekesebbek az első pillantásra is feltűnő, homorú, sima felületű „bemélyedések” a máshol repedezett falakon. A látványos képződmények – a gömbfülkék és gömbüstök – a Bátori-barlang hévizes eredetének koronatanúi. A keletkezésük pontos mechanizmusában máig nincs egyetértés a geológusok között, de általában a mélyből felszálló (melegebb) és a felszínről leszálló (hidegebb) vizek között létrejövő kölcsönhatással és az áramlások munkájával magyarázzák a kialakulásukat.
Hogy zömében mészkőből felépülő hegységben járunk, az közismert, ugyanakkor az Aggteleki-karszton vagy a Bükk-fennsíkon megszokott, látványos töbröknek és víznyelőknek itt nem látjuk nyomát, s ennek egyszerű oka van:
a Budai-hegység felszín alatti járatait elsődlegesen nem a talaj felől beszivárgó vizek, hanem a mélyből feltörő termálvizek alakították ki az évmilliók óta zajló hévíztevékenység során.
Ugyanennek a folyamatnak köszönhetjük a közkedvelt, a nagyközönség számára is látogatható Pál-völgyi-barlangrendszert és Szemlő-hegyi-barlangot, és emiatt van az is, hogy a Budai-hegység barlangjainak többsége nem rendelkezett természetes felszíni bejárattal – a Bátori-barlang ebből a szempontból a ritka kivételek egyike.
Ezek a föld alatti képződmények a hajdani forráskilépési pontoknál képződött édesvízi mészkőlerakódásokkal együtt a földtani szempontból különösen értékes „Budai-termálkarszt” természeti kincsei. A szerteágazó járatok a 200–40 millió évvel ezelőtt, a triász, majd a mai Budapest környékén hullámzó eocén tenger alján lerakódott mészkőrétegben jöttek létre, amelyek a budai oldalon később kiemelkedtek, létrehozva a Budai-hegységet.
A termálkarszt hévizes barlangjai mindenekelőtt abban különböznek a leszálló karsztvizek által kialakított társaiktól, hogy nem egy főágból kiágazó mellékágak, hanem egyenrangú járatok szövevényeként, a törésvonalakat követve hálózzák be a kőzettestet. Jól látszik ez a Bátori-barlang térrajzán is: már a tágas bejárati terem alatt és fölött szűk aknák nyílnak lefelé, a Hűség terme, a Tavas-terem és a Szabó László-terem irányába, a Huzatos-terem és a Pálosok terme pedig keskeny átjárók és szelvények keszekusza labirintusán keresztül közelíthető meg. Bármilyen hihetetlen, a szigorú vasajtó mögött egy összesen 360 méter hosszú és 60 méter mély járatrendszer rejtőzik.
Egy ősi legenda szerint a Bátori-barlang a mai Szépjuhászné mellett található, romjaiban még mindig látható budaszentlőrinci pálos kolostorral is összeköttetésben állt,
ám ez a jelenlegi tudásunk szerint nem igaz. A legtöbb pontjára ugyan el lehet jutni kötéltechnika nélkül, de a feltárások során nem került elő ilyen járat.
A Nagy-Hárs-hegyen nyíló barlangot egyébként a modern időkben kétszer is felfedezték. A Fővárosi Lapok 1878 júliusában lelkesen számolt be róla, hogy Havas Sándor, a kültelki bizottság elnöke észrevett egy nyílást a sziklában, majd egy körülbelül húszfős kontingens élén behatolt rajta. A „társaság egy bátor hölgytagjáról” el is nevezte Aranka-barlangnak, mielőtt néhány héttel később kiderült, hogy a képződményt régóta ismerték, sőt Buda városa egy 1847-es határozatában már hivatalosan is jegyzékbe vette Bátori-barlang néven.
Hosszú ideig nyitva állt a nagyközönség előtt, még egy kis házikót is építettek a bejárata elé, később azonban a balesetek miatt, illetve természetvédelmi okokból lezárták. Errefelé mindig élénk volt a turistaforgalom: közvetlenül a trianoni békeszerződés után a Budai-hegységet még meglepően kevés jelzett út hálózta be, de az egyik (a Hűvösvölgyet a Szépjuhásznéval összekötő „sárga-zöld”) épp erre vezetett. Az alapos feltárás mégis egészen az 1960-as évekig váratott magára, amikor Vajna György a felesége buzdításának engedve, lelkes társainak segítségével jórészt a szabadidejében kitisztította és megkutatta a barlangot. A kalandjaikról 1973-ban könyvet is írt A rejtélyes Bátori-barlang címmel.
A legenda nyomában
Vajnáék áldozatos munkájának köszönhetően a bejárati teremből még könnyen tovább tudunk sétálni egy tektonikus hasadék mentén képződött szűkebb járaton át, óvatosan lépdelve az alattunk tátongó, vészjósló sötétségbe vesző aknák nyílására fektetett, kisvasutak sínpárjaiból készült, rozsdás vasrácsokon. A karsztbarlangok legcsillogóbb ékeivel, cseppkövekkel ugyan nem találkozhatunk itt, de Sarolta mutat pár szép borsókőtöredéket. Közben egy bal felől feltűnő gömbfülkében, a földön elhelyezve megpillantjuk Bátori László régebbi, fekete márványból készült emléktáblájának maradványait, kissé továbbhaladva pedig egy sziklába vájt, a Kupola alá vezető lépcsőt, amelyen át lejjebb juthatnánk a barlangban. Bár a legenda ezt is Bátorinak tulajdonítja, sokkal valószínűbb, hogy a középkori bányászok alakították ki.
És ezzel elérkeztünk a barlang történetének egyik legizgalmasabb részéhez: ahhoz, hogy (legalábbis az említett tábla és egy sor lexikon szerint) Bátori – vagy Báthory? – László húsz évet töltött itt remeteként, és közben elsőként vagy az elsők között fordította magyarra a Bibliát, a műve pedig Mátyás király korvinái közé is bekerült.
A hagyomány egészen regényes részleteket vél ismerni róla: fiatalon állítólag Itáliában és Franciaországban tanult, majd Hunyadi János oldalán a törökök ellen is harcolt, mielőtt a világi hívságokból kiábrándulva a vallás felé fordult, és remeteként a ma róla elnevezett barlangban élt, hogy később még boldoggá is avassák.
A 20. századi lexikonok (akárcsak a Wikipédia) hemzsegnek az ilyen részletektől, holott az állítások némelyikét már a régebbi kutatók gyanúsnak találták. Az első, módszertanilag alapos nyomozást Volf Györgynek, egy gimnáziumi igazgatónak köszönhetjük, aki 1879-es, rendkívül szórakoztató stílusban megírt akadémiai székfoglalójában megkérdőjelezte azt a vélekedést, miszerint a Jordánszky-kódexként ismert középkori mű Bátori részleges bibliafordítását tartalmazza. Rámutatott, hogy ezt a kalandos történetű kódexet (amelyet a török időkben állítólag a felsőelefánti pálos kolostorba menekítettek) valójában nem lehet megbízhatóan Budaszentlőrinchez kötni, ahol Bátori szerzetesként élt.
A maga kedélyesen csipkelődő modorában nyíltan be is olvasott a téma korábbi kutatóinak, a téves információ szerinte ugyanis miattuk ment át a köztudatba, mivel kellő kritika nélkül vették át Eggerer Ferenc pálos szerzetes 1673-ban kiadott rendtörténetének állításait. Pedig ez a mű is csak idézett – helyenként pontatlanul –, mégpedig nem másból, mint a Bátorival részletesen foglalkozó egyetlen korabeli forrásból: a 15–16. század fordulóján élt Gyöngyösi Gergely pálos krónikájából, a Vitae Fratrum Eremitarumból. Volf kiderítette továbbá azt is, hogy Bátori nem szerepel boldogként a hivatalos egyházi jegyzékekben; a pálosok alighanem szerették volna elérni a boldoggá avatását, ám a folyamat valahol elakadhatott.
Az i-re a pontot egy másik akadémikus, Mezey László irodalomtörténész tette fel jó nyolcvan évvel később, 1956-ban. Ő arra jutott, hogy Bátorinak ironikus módon épp egy egyszerű félrefordítás révén tulajdonított bibliafordítást a hálás utókor. Eggerer ugyanis, a középkori latin szóhasználat cirkalmaival nem lévén tisztában (hogy a témához illően játékból mi is archaizáljunk egy kicsit), tévesen értelmezte fordításként a „conscripsit” szót, amely alatt Gyöngyösi valójában másolást értett.
Bátori tehát nem fordította, Mezey kutatásai szerint azonban nem is csak másolta a Bibliát, hanem ennél sokkal többet tett: elsőként fűzött hozzá magyar nyelvű kommentárokat.
Aminek legalább akkora kultúrtörténeti jelentősége van, mint ha lefordította volna, hiszen ezzel segített értelmezni a Szentírás szövegét a kor hétköznapi, latinul nem tudó emberei számára is. Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy a munkája feltehetően tényleg felkeltette Mátyás király figyelmét, és így bekerült a reneszánsz uralkodó híres-nevezetes könyvtárába. Noha később sajnos elveszett, Mezey szerint a Jordánszky-kódex egyes részei mégis származhatnak Bátoritól, aki egy korábbi bibliafordítást, talán a 15. század elején keletkezett huszita bibliát dolgozhatta fel és másolhatta bele.
Ki volt Bátori László?
Hogy mindezt a Nagy-Hárs-hegy barlangjában művelte-e, az más kérdés. Egyáltalán ki volt Bátori László? A földön fekvő, töredezett emléktáblán az áll, hogy 1437 és 1457 között élt itt remeteként, de az életéről valójában rendkívül kevés a megbízható adat. Korábban úgy vélték, az arisztokrata Báthory-család tagja volt, ez azonban Volf és Mezey szerint is egy újabb félreértés, így szinte biztosan kizárható.
A kortársak számára fontos körülmény lett volna, ha így van, Gyöngyösi mégsem tett róla említést a krónikájában – arról viszont igen, hogy Bátori iskolamesterként tevékenykedett, ami egy főnemes számára akkoriban elképzelhetetlen lett volna. Bár ezen a ponton már az ő gondolatmenetében is sok a spekuláció és a bizonytalanság, Mezey végül arra a megállapításra jut, hogy Bátori László valójában Császári László (Ladislaus de Czaser) néven születhetett Nyírcsászáriban, elszegényedett kisnemesi családba, és fiatalon egy főnemes, Báthory Bertalan kíséretében jutott el a Bécsi Egyetemre (ő fizette a tandíját is), hogy aztán Nyírbátorban legyen iskolamester.
A neve – amely ezért került „Császári Bátori” formában a barlang feletti táblára – tehát nem a családjára, hanem egyszerűen a származási helyére utal.
A fiatalságába pedig azért látta bele a törökök elleni harcot és az anyagi világtól való későbbi elfordulást az ábrándos kedvű utókor, mert tévesen az ugyanabban a korban élt Báthory Lászlók valamelyikével azonosította a szerzetest. Valójában az sem tisztázott, hogy pontosan mikor élt; Mezey 1410 és 1415 közé teszi a születése, 1484 utánra pedig a halála időpontját. Feltehetően a budaszentlőrinci pálos kolostorban hunyt el, Gyöngyösi szerint illő módon épp az oltárnál, misézés közben.
Bátori László tehát nem volt főnemesi származású, azaz nem volt Báthory, fiatalon nem katonáskodott, nem fordította magyarra a Bibliát, és nem avatták boldoggá – ellenben a Szentíráshoz (és a szentek életének egyes fejezeteihez) fűzött, mára elveszett kommentárjaival nagy jelentőségű munkát végzett. Hogy ezzel milyen szellemiséget képviselt, és miért élt hosszú évekig a föld alatt, mielőtt megrendült egészséggel visszaköltözött a közeli kolostorba, lehetetlen kideríteni.
Mezey 1956-os dolgozata az osztályharcból kiindulva bocsátkozik ma már mulatságosan légből kapottnak tűnő feltételezésekbe Bátori elveszett bibliamagyarázatával kapcsolatban, ami a kor szellemének megfelel ugyan, sőt kifejezetten elvárás volt, annak fényében viszont kifejezetten pikáns, hogy a jeles irodalomtörténész maga is premontrei szerzetesként kezdte.
Talán közelebb kerülünk Bátori László lelkületéhez, ha inkább egy saját beszédének részletét idézzük, amely Gyöngyösi krónikája szerint így hangzott el: „Szeretteim, készülődjetek a harcra. E földön mindenekben magatokat csak jövevényeknek tekintsétek. Látjátok ugyanis, hogy fut az idő, és mily illanó e világ. Mert aki elad, mintha menekülne, és aki magának valamit vesz, máris attól retteg, hogy elveszíti. Aki kalmárkodik, mintha semmit sem nyerne. Aki házat épít, mintha nem is lakna majdan benne.”
És valóban, a tanulság szinte közhelyesen kézenfekvő: míg a közeli kolostornak már csak a romjai állnak, a barlang, Bátori másik lakóhelye, amely ma denevérek és barlangi keresztespókok menedéke, magabiztosan fittyet hány az illanó világra, és tovább őrzi a remete évszázados titkait.
