Egy tökéletes bakancslistás hely: a Nyakas-kő

Közel van a fővároshoz, remek túrákat lehet lejárni a környékén, de a hatalmas, érdekes formájú sziklaformáció már önmagában is lélegzetelállító. Ha valakinek ez nem lenne elég: egy „titkos” légvédelmi bázis is van a közelében, és a geoládavadászok se mehetnek haza üres kézzel.

Szöveg és fotó:
2023. október 2.

Közel van a fővároshoz, remek túrákat lehet lejárni a környékén, de a hatalmas, érdekes formájú sziklaformáció már önmagában is lélegzetelállító. Ha valakinek ez nem lenne elég: egy „titkos” légvédelmi bázis is van a közelében, és a geoládavadászok se mehetnek haza üres kézzel.

A Nyakas-kő – akárcsak a Rám-szakadék – tipikusan az a hely, ahová hétköznap érdemes menni, mert hétvégente, pláne szép időben, elég nagy tumultus tud kialakulni a környékén. Különösen a felé vezető keskeny ösvényeken, a sziklatetőről már nem is beszélve, ahová szinte sorszámot kell húzni egy pózolós instafotó erejéig.

Nincs az a magára valamit is adó túrablogger/vlogger aki ne állt volna már fel a tetejére, hogy utána a gondosan válogatott és utómunkázott végeredménnyel beterítse a különböző közösségi felületeket.

Szóval, ha tehetjük, inkább hétköznap menjünk oda, mert így még az is előfordulhat, hogy egyedüliként tudunk leparkolni a Biatorbágy központjától mintegy negyedórányi autózásra található Nyakas-kő alatti parkolóban. Ez a hely fent van a Google térképén, sőt még a Waze is ismeri, így könnyedén odanavigálhatunk. A parkoló – a maga nemében – fullextrásnak mondható, mert van mobilvécé, padok, információs tábla, sőt egy nagyméretű kukát is kiraktak, ám a feliratokból arra lehet következtetni, hogy sokan nem túrázni, hanem szemetet kirakni járnak ide.

Bár az is lehet, hogy páran azért összekötik a kellemest a hasznossal, mégiscsak felszabadultan lehet fent mosolyogni a sziklán, azzal a megnyugató tudattal, hogy már jó helyen van az a néhány köbméternyi olajos kanna, sitt vagy háztartási hulladék.

A Nyakas-kőhöz vezető irányt gyakorlatilag lehetetlen eltéveszteni a parkolóból, elég csak követni a stratégiai helyekre kitett eligazító táblákat, sőt, már a túránk elején meglehetősen részletesen bevezetnek minket a hely geológiai rejtelmeibe.

Röviden idéznék is az egyik információs tábláról:

"A Tétényi-Sóskúti-fennsík nyugati peremén húzódó sziklavonulat, a Madárszirt különleges, gomba alakú sziklája a Nyakas-kő. A helyszín a bádeni-szaramata korszakok határára jellemző események és képződmények egyik legjobb hazai megjelenése. Az itt található középső-miocén kőzetek 12-15 millió évesek. Az alapszelvény alsó részén a késő-bádeni korú (13-14 millió éves) Rákosi Mészkő Formáció zömében sekélyvízi-partközeli környezetben képződött, peremi és szegélyzátonyi kifejlődésű rétegei tanulmányozhatóak."

Itt most abba is hagynám a fejtágítást, akit részletesebben érdekel a dolog, megtalálja a tábla szövegét a cikk galériájában, de sokkal inkább ajánlom Veres Zsolt kollégánk remek írását a Nyakas-kő kialakulásáról.

A parkolótól mindössze negyed órányit kell sétálnunk a híres szikláig, de készüljünk fel, hogy a vége kaptató és mászni is kell egy kicsit, tehát babakocsit nem fogunk tudni felszenvedni ide, és gyerekkel is kb. 6-7 éves kortól ajánlom, mert a Nyakas-kőre felkapaszkodni rizikós tud lenni az alattunk tátongó meredéllyel.

Ha kinézelődtük magunkat, és elkészítettük a kötelező fotókat, jöhet is a túránk érdemi része. A cikk legvégére beágyaztam az általam lejárt útvonalat, ami bő 7 kilométert jelent és három órával érdemes számolni, de tetszőlegesen lehet vegyíteni a környék útvonalait, ihletadónak ajánlom még a Természetjáró.hu erre kanyarodó túráit.

A sziklák után a fennsík belseje felé vettem az irányt egy jelzetlen földúton, elhagyott vityilók között, majd egy „nagyobb” kereszteződéshez érve rátértem a piros kereszttel jelölt útra. A kereszteződésben – ahol pihenőpadok és asztalok is várják a megfáradt természetjárókat – egyébként szintén a szemetelés káros hatására hívják fel a figyelmet, ám sajnos kevés sikerrel, mert a tábla mellett jó pár teli zsák éktelenkedett.

A földúton battyogtam tovább a piros keresztet követve, ám a térképen már előre kinéztem, hogy hol fogok balra letérni egy jelzetlen ösvényen, ezért aki ezt követné, nézze meg a cikk végén lévő nyomvonalat, mert ott jól látszik, hogy miként vágtam át végül a piros és sárga jelzéssel ellátott erdei ösvényre.

Ezt a széles és egyenes csapást az Iharos-hegy aljáig követtem, ahol balra felkanyarodtam egy elhanyagolt aszfaltútra, amit még a honvédség hozott létre annak idején. A déli hegyoldalban kaptatva felfelé tűnt fel, hogy egyre több katica repked körülöttem, ám egy ponton a kis pettyes bogarak sűrűsége elérte azt a mértéket, ami már egy jobbfajta babgulyás szintjén van. Amíg megálltam megörökíteni ezt a jelenséget, szó szerint beborítottak a katicák, és csak ekkor tűnt fel, hogy a többségük nem is hétpettyes, hanem harlekin.

Alig sepergettem le magamról a pettyes kis ragadozókat, amikor egy újabb szokatlan találkozás dobta fel az addig eseménytelen túrát, egy önfeledten lakmározó kecsét pillantottam meg magam előtt az úton. A fura színű kis jószág csak akkor szúrt ki, amikor már csak kb. tíz méterre voltam, ám nem lehettem túl szimpatikus neki, mert teli szájjal eliramodott az ellenkező irányba.

Ennél pontnál értem egy táblához, amely felvilágosított a hegy múltjáról. Röviden a lényeg (a tábla képét szintén a galériában találjátok a teljes szöveggel): még a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek első felében az Iharos-hegyen is létrehoztak egy katonai bázist, melynek feladata a főváros légvédelme volt nyugati irányból. A bázis régi titkos katonai hívójele „Holdfény” volt, és fix telepítésű SZ- 125 Nyeva típusú légvédelmi rakétákat rejtegettek itt egészen a kilencvenes évek közepéig, mikor is megszüntették az itt állomásozó alakulatot.

Az információkat emésztgetve mentem tovább a bázis irányába, miközben azért pislogtam a fák közé is, hátha felbukkan az ijedős kecske, de sajnos nyomát se láttam. A hegytetőn található elhagyott bázis meglehetősen apokalipitkus hangulatú a hatalmas vasbeton rakétaállásokkal, amelyeket szép lassan vesz vissza a természet és a grafitis társadalom. A geoláda-vadászoknak infó: a bázison van egy láda, amit kicsit trükkös megtalálni, de ne adjuk fel, ott lesz az az egyik objektum rejtekében.

A hegytetőről Biatorbágy irányában távoztam először egy kis jelzetlen ösvényen, majd rátértem a piros sávra, ami vissza is vezetett a fennsík széléhez. Útközben hétvégi házikók és állatokat is tartó kis gazdaságok mellett mentem el – gondolom az egyik ilyenről lépett meg a kis kecske is – ami viszont emlékezetes volt, hogy az egyik utcácskában egy becsületkasszás kis „mini boltot” találtam, ahol mindenféle házi készítésű szörpöt, lekvárt és egyéb finomságokat lehetett vásárolni.

A Madárszirthez visszatérve ismét ledöbbentem, hogy mennyire szép ez a sziklás fennsík, és kilátás, majd a meredek sziklafal tetején vezető piros jelzésen, egyszer csak feltűnt szemből a jellegzetes formájú Nyakas-kő, és onnan már tudtam, hogy a körtúrám itt bezárult.

Innen már csak leereszkedtem azon az ösvényen, ahol az elején felkapaszkodtam és néhány percen belül már az autó mellett nézegettem azokat a mészkő darabkákat, amiket az ösvény mellől szedegettem fel. Örömmel jelentem, hogy nem kell elmenni az Adriáig, ha valaki tengeri kagylókat és csigákat szeretne kézbe fogni, feltéve, ha beérjük azzal, hogy néhány millió éve élt az a jószág.

Összegezve az élményeket, nem ez a túra adja a legszebb erdőélményt, de az biztos, hogy a Madárszirt és a Nyakas-kő már önmagában is megéri a fáradságot, a katonai bázis pedig már csak hab a tortán.

A cikk először 2022 októberében jelent meg.



Cikkajánló