Tudástár

Egyre kevesebb az angolna, egyre több a kecskerák a Balatonban

A Balatonban élő idegenhonos halfajok többsége telepítés útján került be. Volt, ami nem bírta az itteni viszonyokat, és van, ami ma is remekül érzi magát a tóban. Mi a helyzet angolna-és busafronton? Többek között erről is beszélgettünk dr. Takács Péter halbiológussal.

Szöveg:
Fotó:
Adobe Stock (kiemelt kép)
2020. május 19.

A Balatonban élő idegenhonos halfajok többsége telepítés útján került be. Volt, ami nem bírta az itteni viszonyokat, és van, ami ma is remekül érzi magát a tóban. Mi a helyzet angolna-és busafronton? Többek között erről is beszélgettünk dr. Takács Péter halbiológussal.

A Balatonban jelenleg 33-34 halfaj él, ebből 8-9 az, ami nem őshonos itt. Az idők során ennél persze jóval több idegenhonos faj megfordult a tóban. Ezek legtöbbjét betelepítették, de vannak olyan fajok, amelyek horgászok közvetítésével, fel nem használt csalihalként jutottak juthattak be a tóba, és olyan is akad, mint a folyami géb, ami egy hajó aljára tapadva jöhetett fel.

„A bekerült idegenhonos fajok nagy része nem tudott megmaradni, ilyen például a pisztráng és a lazac, amelyek telepítésével szintén próbálkoztak, de van öt-hat olyan faj, amely jelentős létszámban van jelen és komoly gondot okoz, mint az ezüstkárász, a busa, az amur, a folyami géb, a törpeharcsa vagy a naphal – mondja dr. Takács Péter halbiológus, a Balatoni Limnológiai Intézet tudományos főmunkatársa.

A Sargasso-tengertől a Balatonig

A korábbi évtizedekben a Balatonban élő idegenhonos halfajok ötös listáján az angolna is ott volt, 1962 és 1991 között ugyanis 83 millió angolnaivadékot telepítettek a tóba. Az utolsó telepítés 1991-ben történt, és mivel az angolnák nem tudnak szaporodni a Balatonban, azóta fokozatosan csökken a számuk. Az, hogy még most is van valamennyi példány a tóban, annak köszönhető, az angolnák hosszú életűek, akár 25-30 évig is elélhetnek. „ Az angolna hasznosítása szempontjából a Balaton az egyik legjobb élőhely volt. Berakták az ivadékokat, azok elkezdtek szépen növekedni. Amikor kinyitották a Sió-zsilipet, az angolnák megérezték, hogy áramlik a víz, és el akartak indulni ívni. A Sió-zsiliphez csak beraktak egy ketrecet, és kvázi energiabefektetés nélkül tudták a halakat visszafogni. Nagyon nagy kereslet volt rá, például Németországból kamionok jöttek az élő halakért.”

Az európai angolna globálisan az egyik legveszélyeztetettebb faj, mert nagyon speciálisak az igényei.

Az angolnák a Sargasso-tengerben ívnak, valahol Kuba környékén, több ezer méteres mélységben, vagyis esély sincs arra, hogy a Balatonban szaporodjanak. Az ivadékok a Sargasso-tengerből a Golf-áramlattal jutnak el Európáig, majd felúsznak a nagy folyókon. Csakhogy a folyótorkolatokban rendszeresen kifogják azokat. „Például Spanyolországban, Portugáliában a kicsi, üvegszerű, átlátszó testű üvegangolnákat salátára rakják, és konzervként is lehet azokat kapni. Ez azért káros, mert ha az ivadékok megfogyatkoznak, akkor szaporodóképes egyed sem lesz.”

Az angolnák nemtől függően, 7-19 éves korukban válnak ivaréretté, ekkor indulnak el az édesvizekből vissza a Sargasso-tenger felé. Ezután már nem is táplálkoznak többet, tápcsatornájuk elsorvad. Jelölt angolnák visszafogásából tudják, hogy a vándorlás során óránként akár 12 km-t is képesek megtenni. Tájékozódásukban a Föld mágneses vonalai és a szaglásuk mellett a csillagok is segítik őket, ezért éjszakánként a vízfelszín közelében úsznak.

A Balaton gazdasági szempontból nagyon jó halnevelő hely volt, csak az volt a probléma, hogy az angolna elég sok őshonos faj sorsát megpecsételte. „A parti övben élő állatok után be tudott kúszni a kövek közé. Az őshonos kecskerák eltűnését például elsősorban az angolna túltelepítésnek tudjuk be. (Bár ebben a szintén idegenhonos vándorkagyló is szerepet játszhatott. Ez a faj minden kemény felületen megtelepedik, így a rákok páncélját is aljzatként használhatta. A néha sok száz vándrokagylótól elnehezült testű rákok, táplálék híján előbb-utóbb elpusztultak, vagy ragadozók prédájává váltak.) Ahogy szépen lassan elkezdett az angolna eltűnni a tóból, a kecskerák újra megjelent. Azt, hogy a 80-as évek végén a sügér is majdnem kipusztult a Balatonból, sokan szintén az angolna számlájára írják, sőt, lehet, hogy a menyhal eltűnésben is szerepe volt, de ebbe más tényezők, a víz melegedése és a túlhasználat is szerepet játszott.”

Lehet, hogy a busa tud szaporodni a tóban?

A Balaton másik emblematikus, idegenhonos hala a busa, amely még mindig jelentős számban él itt. A nagyra növő busa telepítésével, a 70-es években a halászati hozamokat akarták növelni, később azonban kiderült, hogy busa eleszi az planktont az őshonos balatoni halak ivadékai elöl. Ma már busát sem telepítenek, hogy mégis honnan van akkor utánpótlás, nem tudni biztosan. A legvalószínűbb magyarázat, hogy a halastavakból esetenként kiszabaduló ivadékok a befolyó patakokon keresztül jutnak be a Balatonba, és azok nőnek 30-40 kilós, egy méternél is nagyobb példányokká. „Genetikai vizsgálatokkal ezt nem tudjuk igazolni, ugyanis a halastavakba a tóból vitték a szaporítóanyagot. Az utóbbi években azonban megritkult a busa a balatoni befolyókban, mert most már figyelnek arra, hogy azok ne kerüljenek ki a halastavakból.

Úgy tűnik, hogy ez a probléma szépen lassan meg fog oldódni, de a busa életideje hosszú, 15-20 évig elél, szóval kell néhány év, talán évtized is, hogy jelentős csökkenés történjen a busaállományban.

A busáról úgy tartják, hogy szaporodása a folyóvizekhez kötődik, ezért is telepítették nyugodtan, mondván, úgy sem tud szaporodni a Balatonban. Eredeti élőhelyükön, Kína nagy folyóiban, a Jangcében, az Amurban, a szülők messze felúsznak ívni. A megtermékenyített ikrák megduzzadnak, lebegve sodródnak lefelé a folyón, és az ivadék nagyjából azon a szakaszon kel ki, ahonnan a szülők útnak indultak.

Hogy pontosan mennyi „lebegési időre” van szüksége az ikrának, nem tudni, de előfordulhat, hogy szerencsés körülmények között a Balatonban is összejöhet a megfelelő időtartam. „Létezik ugyanis a tólengés jelensége, ami azt jelenti, ha erősen fúj a szél nyugatról vagy keletről, akkor a tó vize ellentétes irányba kilendül, majd a szél elálltával visszalendül. Ez a Földön mért legnagyobb periódus idejű ingamozgás, egy-egy kilengés visszalengés akár napokig is eltarthat. Ilyenkor szoktak jelentős vízszintkülönbségeket mérni Keszthelyen és Kenesén. A víz ide-oda lengésekor a tó legszűkebb részén, a Tihanyi-szorosban nem ritkán olyan sebességgel áramlik a víz, mint a Dunáé, ott és akkor folyóként viselkedik a tó. Elméletileg lehet olyan szerencséje egy-egy ívó állatnak, hogy az a lengés épp elég ideig mozgatja a tó vizét ahhoz, hogy az ikrája ki tudjon kelni. Találtak már részleges ikraszórásra, tehát ívásra utaló jeleket balatoni busáknál. Ennek ellenére szerintem a halastavi beszabadulás jóval nagyobb arányban biztosítja az utánpótlást a Balatonban.”

Amur, törpeharcsa, naphal

A tóba hivatalosan soha nem telepítették a szintén a kínai nagy folyókból származó amurt, mégis jelen van. Valószínűleg véletlenül, pontytelepítések során kerülhetett be. „Ez az egyetlen faj nálunk, ami kifejlett állapotában szinte kizárólag vízinövényeket eszik. Leginkább hínárnövényeket, de a nád és a gyékény levelét sem veti meg. Ezek eléréséhez sajátos technikát alkalmaz, ráfekszik a nádra és a gyékényre, benyomja azt a víz alá, és lelegeli a leveleket. Jellegzetes rágása alapján a faj jelenlétét akkor is biztosra tudhatjuk, ha magát a halat nem tudjuk kimutatni a területről. Ezt a fajt azért tekintjük kártékonynak, mert tönkreteszi az ivadék számára fontos búvóhelyeket”

A fekete törpeharcsa már a 80-as évek óta jelen van, de mostanában kezdett aggasztóan erősödni a jelenléte.

"Ebben szerepe lehet a déli oldali halastavakból bejutó utánpótlásnak. A halastavak kisebb vízfolyásokon keresztül kapcsolatban vannak a tóval, és az utóbbi időben már nem eresztik le a tavak vizét teljesen, így folyamatos utánpótlást kaphatnak a tóban élő idegenhonos fajok.”

A Balaton egyik legelterjedtebb inváziós hala, a partvédő kőszórások lakója, a folyami géb, aminek eredeti élőhelye a Fekete- és a Kaszpi-tenger partvidéke, a Balatonba a 70-es években került. De a többi gébfaj – a tarka, illetve a fekete szájú géb – is megjelent már, sőt az amurgéb is jelen van már a tó vízgyűjtőjén.

A parti öv másik leggyakoribb idegenhonos faja a naphal, amellyel főleg az a probléma, hogy territoriális állat, és minden más halat elüldöz a területéről. A gödörszerű fészket a hímek készítik az aljzatban, majd az utódgondozást is ők vállalják magukra, a nőstényeket az ikrák lerakása után elzavarják. A hímek elszántan őrködnek, miközben úszóik mozgatásával friss, oxigénben dús vizet legyeznek a fejlődő ikrákra. A naphalak odaadó apák, talán túlzottan is, az önállósodni vágyó ivadékok elúszását még egy ideig megpróbálják megakadályozni, és szájukban vissza-visszahozzák azokat a fészekbe.

A faj Kanadából akváriumi halként került Európába 1887-ben, később halastavakban is foglalkoztak tenyésztésükkel. Hazánkba 1905-ben hozták be egy tógazdaságba, ahonnan aztán kiszökött, és gyorsan elterjedt a természetes vizekben.

A tó túlzott használata a halakra is hatással volt

A tó egyik legismertebb őshonos faja a garda ma is szép számmal él itt. A „látott hal” hatalmas rajainak őszi mozgását hajdan a tihanyi magaslatokról figyelték, és az innen kapott útmutatások alapján vetették ki hálóikat a halászok. Halászat ma már nincs, de a kutatóhalászatokon rendszeresen kifogják. Ma is megtalálhatjuk a tóban védett halfajunkat, a szivárványos öklét, amelynek szaporodása egyedülálló a hazai fajok között. A nőstény ugyanis szaporodási időszakban néhány centis tojócsövet növeszt, és ikráit ezen keresztül nagyobb kagylófajok köpenyüregébe rakja le. A kikelő ivadékok itt fejlődnek mindaddig, amíg önálló táplálkozásra nem képesek.

Az ember hatása számos fronton érintette a Balaton őshonos halfajait. A tó túlhasználatát sok faj megsínylette. „Egyszerre akarták üdülőtónak használni, a környéken levő települések szennyvizét ide vezették, vitorlázni is akartak rajta, meg horgászni, és halastónként is akarták üzemeltetni. Azok a fajok, amelyeknek egy kicsivel is speciálisabb élőhelyigényük volt, visszaszorultak. Például a lápi pócot Herman Ottó még leírta a Balatonból, bár akkor sem volt tömeges, most már csak egyszer-egyszer kerül elő. A márna és a domolykó mostanában újra megjelentek. De ez egy sokváltozós a rendszer, így nem tudjuk biztosan megmondani, hogy egyes fajok miért tűntek el és miért jelennek meg újra.”









Cikkajánló