A kényszerű bezártság eddig nem tapasztalt kihívást jelent az emberiség számára, de sokkal jobban járunk, ha a szorongás vagy a morgolódás helyett inkább teszünk valamit a lelki egészségünk megőrzéséért. Dr. Dúll Andreával beszélgettem, aki a környezetpszichológia meghonosítója hazánkban, és aki adott néhány remek ötletet, hogyan tudjuk átvészelni ezt a nehéz időszakot.
Turista Magazin: Néhány évvel ezelőtt már volt egy közös interjúnk, akkor arról beszélgettünk, hogy milyen pozitív hatásai vannak annak, ha az ember kirándulni megy, és hogy semmi nem tölti fel annyira az energiaraktárainkat, mint a természet. A jelen helyzetben viszont csak korlátozott lehetőségeink vannak a szabadban lenni. Okoz ez az emberben valamiféle hiányt, milyen negatív következményei lehetnek?
Dr. Dúll Andrea: Ha megnézünk korábbi kutatásokat, láthatjuk, hogy a városi embernek alapjáraton is van egyfajta megfosztottsága a természettől, valamiféle távolságtartása, nehéz hozzáférése. Az emberek egy részében ez akár tudatos hiányérzetet is okozhat, másoknál ez nem feltétlenül tudatos, mert a városi ember sok tekintetben hozzá van szokva ahhoz, hogy távol él a természettől. Persze ilyen konkrét helyzetről, amiben most vagyunk, kutatásaink még nincsenek, de ezek most nagy erőkkel elindultak Magyarországon is. Az eddigi tudásunk alapján lehetnek negatív hatások: kicsit nehezebb feltöltődnünk és regenerálni a figyelmünket, de ez nem pusztán önmagában a természettől való eltávolodás miatt van, összefügg az egész jelenlegi megterhelő helyzettel. Azt tudni kell, hogy ha a szabad mozgás korlátozva van, tehát ha a bezártságot például nem ajánlott kompenzálni azzal, hogy kimenjünk a természetbe, az egy nagyon nehéz helyzetet teremt pszichológiailag. Minden ilyen erős tiltás felértékeli a nem választható alternatívát. Például ha azt mondják valakinek, hogy itt van egy alma és egy banán, válassz, de én azt szeretném, hogy az almát válaszd, lehet, hogy még abban az esetben is, ha ő eredetileg az almát szerette volna, amiatt, mert kötelezik, hogy azt válassza, egyből felértékelődik a „tiltott gyümölcs”, vagyis a banán.
Az is lehet, hogy városi emberként sajnos nem is vágynánk ki a szabadba, de azért, mert most bizonyos értelemben megkérdőjelezett a választás szabadsága, életbe lép az említett mechanizmus. Lehet, hogy aki eddig egyáltalán nem járt még sétálni sem, most az is szeretne menni.
A harmadik dolog, hogy az állandó otthonlét, összezártság önmagában is stresszforrás, így minden afelé mutat, a vágyaink és az ösztöneink, hogy ki kell menni a természetbe. Tehát nem csak önmagában a természetmegvonásnak vannak hatásai, ez egy komplexebb kérdés annál, mint hogy hiányoznak a fák, a fű meg a virágok.
TM: Anno arról is beszélgettünk, hogy nem kell feltétlenül túráznunk ahhoz, hogy megtapasztaljunk egy kicsit a természet erejéből. Hogyan csempészhetjük be ezt a hatást az otthonunkba?
D. A.: Mindenképpen jó hatással vannak ránk a szobanövények. Ebben nyilván vannak fokozatok, míg valakinek egy kaktusza van, másnak csobogója és kiskertje, tehát különböző mértékben férnek hozzá az emberek az otthonukon belül a természethez, de bármilyen apró hozzáférés hasznos lehet. Komolyan mondom, hogy akár az is jót tud tenni, ha szép természeti képeket nézegetünk a neten, úgyis állandó most az online jelenlét. Megtehetjük, hogy választunk egy ilyet a telefonunkra háttérképnek, és két-három naponta lecseréljük. A természetfotók leválogatása is jó program, akár hangulat szerint is csoportosíthatjuk őket, de egyszerűen rá is kereshetünk arra, hogy szép kert vagy szép növények, fák, ez is nagyon sokat jelenthet. Persze, nyilván a valódi növények szemlélése, gondozása még jobb.
Most mesélte egy idős ember, akire ugye fokozottan érvényesek a korlátozások, hogy ő például átültette az összes növényét az erkélyén. Maga ez a tevékenység jól szimulálja az idegrendszer számára a természeti helyzeteket. Ugyanezt teszi a gyakori szellőztetés, ami nemcsak a tüdőnek és a keringési rendszernek fontos, hanem egyszerűen behozza a külvilágot minden értelemben. Sokat segíthet a nézelődés az ablakból, különösen akkor, ha a látvány szép, de ha nem, még akkor is. Érdemes valamilyen természeti elemet megfigyelni időnként: „rácsodálkozni”, hogy most fúj a szél, süt a nap, satöbbi.
A gyerekesek, ha kicsit nagyobb a tér, eljátszhatják a családdal, hogy túráznak, kialakíthatnak egy útvonalat, eljátszhatják, hogy itt a hegy, most megérkeztünk a tisztásra és így tovább. Ennek messzebb mutató hatásai is lehetnek, mint hogy egyszerűen játszunk: sok esetben ez a bohóckodásnak gondolt dolog, hogy most elővesszük a felszerelést és elindulunk, sok olyan élményt, mozzanatot idézhet fel a valós túrázásokból, ami nyomokban előhozza az idegrendszerben azokat az emlékeket, amelyek a tényleges természeti környezetben előálltak, és azoknak is lehet pihentető, kikapcsoló hatása, tehát ez nem csak játék – de annak is jó.
TM: Ahogy már szó volt róla, az összezártságot egyébként is sokszor nehezen viseljük…
D. A.: Igen, ez egy nagyon bonyolult kérdés. Egy ilyen mobil társadalomban megszoktuk, hogy mi uraljuk a teret, elmegyek, hazajövök, ennek megvan a saját dinamikája. Időnként nagyon jó elmenni otthonról, de aztán hazatérni is. Ez az egyensúly most megborult. Az összezártságból pedig sok esetben akár bűntudat is származhat, hogy ideges vagyok azoktól, akiket alapjában véve szeretek. Szeretném jelezni, hogy ez teljesen természetes, mert az emberi kapcsolatok is úgy alakultak ki, hogy optimális esetben legyen bennük változatosság, tehát nagyon kevés ember szeret ugyanazzal a három valakivel összezárva lenni. Ezeket az elmondott praktikákkal oldhatjuk, valamint érdemes kialakítani egy viszonylag egyszerű és jól áttekinthető térstruktúrát is a lakásban. Ez nem azt jelenti, hogy különböző magasságú elhatárolókkal választjuk el egymást a térben, de engedjük meg a másiknak és saját magunknak is időnként az elvonulást.
Ezt megtehetjük a térben is, ha erre lehetőség van, de lehet ez mentális elvonulás is – behunyom a szemem és képzeletben valahol máshol vagyok –, és amit az előbb mondtam, a természeti képek nézegetése is: ekkor tulajdonképpen egy térben vagyok más emberekkel, de fejben éppen máshol, például a fák között, az erdőben járok.
Ez is sokat tud jelenteni, és enyhíthet az összezártságon.
TM: Most nagyon sokan home office-ban dolgoznak, és sorra jelennek meg a cikkek arról, hogy hogyan lehetünk a leghatékonyabbak az otthoni munkavégzés során. Környezetpszichológiai szempontból milyen az ideális munkakörnyezet?
D. A.: Én azt gondolom, hogy itt is a viszonylag kialakult strukturáltság, az egyértelmű rutinizálhatóság nagyon fontos, tehát hogy például állandó helyen dolgozunk-e. Ezt egyébként eddig pont nem csináltunk otthon, élveztük, hogy bárhova odavihetjük a mobil eszközeinket, feltehetjük a lábunkat, ledőlhetünk és így is, úgy is dolgozunk. Érdemes most kialakítani egy dolgozósarkot, ami biztosítja az állandóságot, otthagyhatjuk a dolgainkat, ami a munkánkhoz szükséges, és azt várjuk el a többiektől is, hogy ahhoz ne nyúljanak. Ez amúgy mások számára is egy jelzés lehet, hogy ha én ott vagyok, akkor dolgozom, és egy kicsit másképp kell hozzám viszonyulni.
Ez nagyon fontos, mert a home office-nak ez az egyik legnagyobb problematikája, hogy az otthon struktúrája az állandó készenlétnek gyökeresen ellentmond, „békeidőben” akár a szomszédok is becsöngethetnek, hogy „te úgyis mindig itthon vagy, vigyáznál a gyerekre, amíg én leugrom a boltba”? Teljesen átlagos időkben is összefolyik az otthoni lét ezzel a munkahelyi léttel, és ebben az esetben ez még inkább valószínű. Úgyhogy én azt javaslom, hogy legyen egy világos időbeli és térbeli struktúra, amit a családdal közösen beszélünk meg, nem csak elvágjuk magunkat egy erődítményszerű valamivel a többiektől. Érdemes azt is megbeszélni, hogy ebben az újfajta helyzetben hogyan fogunk működni, ki hol és mikor fog dolgozni, és ez mindenkinek megfelelő-e. Tényleg nagy a rizikója annak, hogy felborul a nap. Azt gondolnánk, hogy az ember úgyis tud éjszaka is dolgozni, „akkor legalább nyugi van, nem baj, másnap majd délig alszom” – ez nem jó. Ez is egyfajta kapcsolat a természettel egyébként, amikor kihasználjuk azokat a környezeti jelzéseket, amelyek segítenek nekünk átlaghelyzetben elaludni, tehát amikor sötétedik, hűvösödik, akkor elalszunk, és felkelünk, amikor kivilágosodik és melegszik az idő. Fontos, hogy ne borítsuk fel ezt a napi ritmust. Arra kell még figyelni, hogy az ember ne zavarja a többieket, esetleg dolgozzon headsettel.
TM: Az egyik legnagyobb nehézséget talán az a bizonytalanság okozza, hogy nem tudjuk, mikor lesz vége a mostani helyzetnek. Lehet ezen tudatosan enyhíteni?
D.A. Érdemes ezt az egész problémát átkeretezni, mert ez így egy végtelen és beláthatatlan perspektívákat nyitó állítás. Gondoljunk arra, hogy sokkal nagyobbat csalódnánk, ha úgy tudnánk, hogy egy hónap múlva vége lesz az egésznek, aztán kiderülne, hogy mégsem.
TM: De akkor legalább egy hónapig nyugodtabbak lennénk…
D. A.: Nem, ez összességében nem lenne jó. Ez most olyasmi, mint a félelem, ami alapjában véve nagyon rossz érzés, de mégis hasznos, hiába éljük meg negatívan, sok mindent megelőzünk általa. A bizonytalanságnak is többféle színezete van. Az egyik lehetőség, ha úgy értelmezzük, hogy ettől félni kell, mert fogalmunk sincs, hogy mi lesz. A másik, hogy gondoljuk el: ha valaki azt mondja, hogy egy hónap múlva vége lesz, akkor ettől egyrészt kicsit elkezdjük lebecsülni a helyzetet, és én azt gondolom, hogy ez az aktuális viselkedésünkre is hatna, felelőtlenséget indítana el, másrészt pedig, ha ennek egy hónap múlva nem lenne vége, akkor mindenki azt gondolná, hogy „ezek hazudtak”, félrevezettek bennünket. Harmadrészt azontúl bármit mondanának, nem hinnénk el. Bár a bizonytalanság élménye sokkal nehezebb, mégis, összességében hasznosabb, mert fenntartja a készültséget, az odafigyelést és a reményt is. Szóval keretezzük át a helyzetet, gondoljuk végig, mi a haszna.
Ezen kívül érdemes különböző periódusokban gondolkodni, eltervezni a napunkat, hetünket, akár le is írhatjuk, és rakjunk bele olyan dolgokat is, ami örömet okoz. Így lehet, hogy nem tudjuk, mikor lesz vége a karanténidőszaknak, de azt látjuk, hogy holnap vagy a héten jó dolgok is fognak történni velünk.
Az pedig, hogy ezt a „végtelenséget”, amit ilyen furcsán nyitva hagyunk, belátható fázisokra osztjuk fel, azt üzeni, hogy egy kis kontrollunk azért mégiscsak van az életünk felett.
A SAS-OK (Szuggesztiók Alkalmazása a Szomatikus Orvoslásban Képzés) Szuggesztiók, tanácsok, tippek az „új koronavírus” (COVID-19) helyzetre címmel készített egy szabadon használható relaxációs hanganyagokat, gyakorlatokat tartalmazó összeállítást. A hanganyagok és az írásos támogató anyagok a honlapjukon érhetők el, ide kattintva.
