Fotós kalandozás a természet apró lényeivel

Egy szép tavaszi reggelen találkoztunk Zsolttal a Dömör-kapu parkolójában, ahol két, már rutinos fotóssal várt minket, Bálinttal és Ferenccel. Én és Ági még csak most ismerkedünk a makrófotózással, így mi roppant izgatottan vártuk ezt a napot. Zsoltot főként makrofotósként ismerhette meg a nagyközönség, és olyan, szabad szemmel nem látható élőlényeket is bemutat fotós közösségi oldalán, mint az egészen pici pókok, atkák, ugróvillások vagy épp a helyes gömböcugrókák, de számos repülő rovart és víz alatti élőlényt is megcsodálhattunk már képein.

A biológusként végzett Zsoltot már gyerekkorában lenyűgözték a legapróbb rovarok és ízeltlábúak, és ez a rajongás felnőtt korára a megörökítésükben teljesedett ki. Képei mellé érdekes történeteket is ír, amelyből mi, hétköznapi emberek is szórakoztatva ismerhetjük meg ezeket az érdekes élőlényeket.

Mindig szerette volna megmutatni ezt a világot másoknak, és átadni a tudást, mind az állatokról, mind fotózásukról. Ezért alkalmanként fotós túrát szervez az érdeklődőknek, és egy ilyenre mentünk el mi is.

Ahogy megérkeztünk, Ági már kapta is az első feladatot, hogy vakujához egy kis „softboxot” gyártson. Kovács Ági egyébként a Jászberényi Állatkertben dolgozik, és ő az MME erdei fülesbagoly téli számlálás koordinátora is, akivel egy éve egy anyagot is készítettünk az erdei fülesbaglyok téli fővárosaiban.

Ha valakit ezzel az egyedi és feltűnő megoldással látnak guggolni vagy hasalni az erdőben, az biztos lehet benne, hogy Zsolt egyik „tanítványa”. Bár a végeredmény nem túl csinos, annál hasznosabb, mivel az így készült képek sokkal szebbek lesznek, nem lesz rajtuk zavaró árnyék, és a makrófotózáshoz szükséges nagy mennyiségű fényt is megkapja így a téma. Mivel sokszor izgő-mozgó apróságokat kell élesen elcsípni, muszáj valahogy rövid záridős expozíciót elérni, amelyhez a vakuzás a legjobb segítség.

Miután előkerültek a gépek, és felkerültek a derítőlapos vakuk, talán az egyik legnehezebb feladat következik, mégpedig megtalálni ezeket az apróságokat az avarban.

Mutatja is, hogy ott a kis cuki, selyemcukorszerű gömböcugróka. Aha, csak épp mi semmit sem látunk. Pedig bevetünk mindent: hunyorgunk, feszülten figyelünk, de semmi. Jön a logikus instrukció Zsolttól, hogy érdemes figyelni a mozgó pontokat, és egy kicsit az ujját is odairányítja a gömböcke felé. Megvan! Ott van, tényleg. Persze még mindig csak egy apró talajszemcsének tűnik, kb. akkora, mint a vaníliapöttyök a vaníliafagyiban.

És jön a következő nehézség: megtalálni a keresőben ezt a kis pöttyöt. Körülbelül olyan, mint tűt keresni a szénakazalban. Idegtépő percek is lehetnek, mire egy kezdő makrófotós rátalál e kis virgonc alanyokra. És ha megvan, jó, ha folyamatosan követjük, mert hamar szem elől lehet őket téveszteni.

Persze vannak gyorsabb és lassabb ugróvillások (a gömböcugrókák is ezen ízeltlábúak közé tartoznak), de amit biztosan mindegyik tud, hogy ha úgy tartja kedvük, akkor egy jó nagy ugrással egy pillanat alatt hagyják faképnél a kíváncsi fotóst. Hihetetlen nagyot, testhosszuk akár 150-200-szorosát is képesek megugrani, mintha egy felnőtt férfi helyből átpattanna az Eiffel-torony felett. Egészen elképesztő, nemde?

Ez a kis lilás selyemcukor tisztességes nevén egy Dicyrtomina ornata volt. A gömböcugrókák legnagyobbjai is mindössze 2-3 mm-esek, a legkisebbek pedig még a 0,5 mm-es testhosszt sem érik el. A mi kis cukorkánk egy fiatal példány volt, szóval bőven a legapróbbak közé tartozott. Színeikben is egészen változatosak tudnak lenni ezek a kedves, talajlakó lények, és hasznosak is, szerves törmelékkel, növényi részekkel, gombahifákkal táplálkoznak. Íme, Zsolttól is egy kép korábbról, amin egészen közelről láthatjátok ezt az apróságot:

Az avarban, mohapárnákban, fakérgek alatt milliárdszámra nyüzsögnek. És most figyeljetek! Akár otthon, a virágcserepekben is felbukkanhatnak az ugróvillások. Bár a nyirkos környezetet szeretik, híresen utálnak víz alá kerülni, így locsoláskor a pattogó virágföld igazából sok-sok menekülő gömböcugróka, ugróvillás lehet. Még több érdekességet Zsolt oldalán itt és itt olvashattok róluk.

Következő alanyunk szintén egy ugróvillás, de nem gömböc, hanem egy Neanura muscorum. A türelem meghozta a gyümölcsét, és Ági egészen elképesztő képeket készített róla, íme, az egyik:

Bár én is becserkésztem egy példányt, az én fotóm közel sem lett olyan lenyűgöző, köszönhető ez annak, hogy sokat jártam ide-oda, ki mit fényképez épp, és hogy nem is töltöttem el vele annyi időt, mint Ági. Ebből is látszik, hogy a jó fotóhoz türelem és kitartás kell.

Ahogy az előző fotómon látszik, sok atka is masírozott a korhadó fákon, főként páncélosatkákkal találkoztunk, de egy nyűgatka nimfája is lencsevégre került. Az egyik legérdekesebb kinézetű elsőre egy póknak tűnik, de igazából ez is egy páncélosatka, amely ráadásul a nagyobbak közül való – ha lehet nagyról beszélni az ilyen apró állatok kapcsán –, kb. 3 mm lehetett.

Persze van más kinézetű páncélosatka is, kevésbé pókos, de ami biztos, hogy egyik sem egy nyüzsgő népség, így egész jól lehet őket fotózni. A legtöbb sötét, barnás vagy feketés színű, szabadon, avarban, fakérgek alatt élnek, és szinte miden fajuk lebontó szervezetek, kifejezetten hasznos állatkák.

Így olyanok, mintha mozgó törmelékszemcsék lennének, amely nem könnyíti meg a makrófotós dolgát sem. Áginak szerencséje volt, az ő páncélosa egy igen bátor példány lehetett, mert alig látni valamit abból a törmelékből a hátán.

Mivel nekem nincs saját makróobjektívem, így vagy kölcsönkaptam, vagy épp a saját fapados megoldásommal próbálkoztam: ha fordítva helyezünk fel egy alapobjektívet a gépre egy fordítógyűrű segítségével, akkor egy makróobjektívet kapunk. Persze közel sem lesz olyan, mint egy profi makróobjektív, hiszen így se fókuszt, se a mélységélességet nem lehet állítani, de játszani kiváló. Ezzel készült ez a kép is egy nagyobbacska bársonyatkáról.

Nemcsak lomhák, hanem az aktákat nézve a bársonyatkák elég nagyok is, akár 4-5 milliméteresek is lehetnek. De vajon atkatársaikhoz képest, amelyek az avarban és a lehullott ágak alatt a nyirkos zugokban rejtőznek, ezek miért masíroznak ilyen feltűnő színű „öltözetben” a tűző napon? A választ a testüket borító sűrű szőrzet adja meg, amely segíti a nedvesség megtartását, és a testükben felhalmozódott, vörös színt adó karotinoidok pedig a Nap UV-sugárzása ellen biztosítanak védelmet számukra.

A profi résztvevőket már szinte az elején „elvesztettük”, hiszen teljesen önjáróan kutatták az erdőt. Kocsis Ferenc már régóta készít természetfotókat mindenféle témában, és ő egy időre el is tűnt, egy távolabbi helyen békapetéket fotózott. Az egyik patakszakaszon pedig domolykókat ezzel az érdekes, puskacsőszerű objektívvel, amelyet a víz alá is lehet meríteni.

Galántai Bálint pedig bár még csak 20 éves, de rengeteg fotós kalandja volt már a természetben, és sok izgalmas kép van már a tarsolyában, amiket itt meg is tudtok nézni. Egyik kedvenc témája a hüllők, de most az épp nyíló virágokat fedezte fel magának, a pirosló hunyorok különösen elvarázsolták.

A még ébredező tavaszi erdőben, ha nyitva tartjuk a szemünket, akkor egész sokféle apró népséget felfedezhetünk. Többféle soklábút is láttunk masírozni a korhadt fákon, például ezt az igen fürge, barna százlábút, amely nem is volt olyan kicsi.

Zsolt figyelmeztetett, hogy azért vigyázzak ezekkel a százlábúakkal, mert elég fájdalmasat tudnak szúrni első pár lábukkal, amely hegyes, kampó alakú szervvé alakult át, és a végén még méregmirigy is található. Ezekkel a méregkarommá módosult lábpárjukkal vadásznak, ugyanis ezek a soklábúak ragadozó életmódot folytatnak. Részletesebben itt és itt olvashattok bővebben Zsolt remek fotói mellett.

De sikerült elcsípni egy fiatal karimás ikerszelvényest is. Ezek a soklábúak kikelés után még ilyen fehérek, de amikor elérnek egy bizonyos méretet, akkor elkezdenek bebarnulni.

A soklábúak közül egy igen érdekes fajjal is találkoztunk, mégpedig egy gömbsoklábúval, ami szintén egy ikerszelvényes. Kicsit olyanok ezek az apróságok, mint a sündisznók, csak tüskék nélkül. Ha veszélyt éreznek, gömbbé formálódnak.

Gömbbé alakulva még a fél centimétert sem érik el, és ha nem lennénk biztosak abban, hogy egy gömbsoklábúval van dolgunk, akkor hagyatkozzunk az orrunkra, ugyanis hátukon kipréselt mirigyváladékuk elég intenzív és kellemetlen szagú.

A gömbsoklábúakról további érdekességeket itt olvashattok.

Az avarlakók után a Bükkös-patakot kezdtük el vizslatni, elsőként kövi rákok után kutatott Zsolt, amelyek nagyobb kövek alatt rejtőznek nappal.

Őket próbáltuk lencsevégre kapni a víz alatt, egy egészen egyszerű módszerrel. Ehhez Ági egy nagylátószögű makróobjektívet kapott a gépére, no meg egy akváriumot, amely ezúttal vízálló tokként funkcionált.

A patak annyira kristálytiszta volt, hogy én nem merültem alá, hanem a víz felett maradva, onnan készítettem néhány fotót ezekről a szép állatokról.

De más élőlények is rejtőznek a kövek alatt. A sok bolharák mellett kérész- és álkérészlárvák sokaságát is láthattuk, amelyeket egy trükkös módszerrel próbáltuk érdekes látványvilágú képeken megörökíteni.

Persze gondolhatták, hogy kutatók vagyunk, fontos munkát végzünk. És valahol ez igaz is, hiszen Zsolt remek képei is eszközök arra, hogy ezeket a kevéssé ismert élőlényeket megismertesse az emberekkel.

Azt gondoltam, hogy kutatóként, ahol sokszor mikroszkópot is használnak az apróbb fajok tanulmányozására, Zsolt már régóta használja fotózásra azt a módszert, amit most is alkalmaztunk. De kiderült, csak nemrég kezdett kísérletezni vele, és ebből is látszik, mennyire nem félti tudását, hisz már egyből meg is mutatta nekünk.

Erre az üveglapra bő vízzel felhelyeztünk néhány kérészt, és alulról megvakuzva fotóztuk őket. Egyszerű és gyors módszer, csak arra kellett figyelni, hogy a fényképezőgép érzékelőjének síkja párhuzamos legyen a tárgylemezzel.

A végeredmény pedig egészen mesés lett. Kijelenthetem, hogy a fotós túrán az itt készült képeim sikerültek a legjobban, de azért ez egy kicsit olyan, mintha más tollával ékeskednék, hiszen Zsolt szinte mindent előkészített hozzá.

Fotózás után a kérészlárvákat gyorsan visszatettük a vízbe a kövek alá.

Épp a patakban élő lényekkel bíbelődtünk, amikor jött egy hívás, hogy a Búbánatvölgyben komoly barnavarangy-párzás van. Ekkor a kissé szétszóródott csapatunk egy pillanat alatt összeállt, és gyorsan átsiettünk a békanász helyszínére. Nem is lehetett volna izgalmasabb dologgal befejezni ezt az eseménydús napot.

Több órát töltöttünk el a násztól megrészegült varangyok között, és csodáltuk a természet e lenyűgöző eseményét, az itt szerzett élményeinkről ebben a cikkünkben olvashattok.

A nap végén fáradtan, de rengeteg új tudással és felejthetetlen élményekkel gazdagodva szálltunk kocsiba, és siettünk haza, hogy végre monitoron is megnézhessük azt a sok izgalmas képet, amit ezen a napon készítettünk.