Kenutúra a vadregényes Murán

Az elmúlt napokban sok eső esett az Alpokban, ami a Murán is meglátszott, jóval bővizűbb és sötétebb volt, mint amire számítottam. A vízitúrákhoz passzoló szikrázó napsütés és bárányfelhős kék ég ezúttal nem jött össze; de a Mura így is lenyűgöző volt, és legalább nem égtünk le.

Vízre szállás a Lendván

Borongós és meglepően hűvös volt a délelőtt, amikor megérkeztünk a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság alsószemenyei Hódvár Vízitúra Kikötőjébe. Itt találkoztunk Lelkes Andrással az Igazgatóság természetvédelmi őrével, aki vállalta, hogy megmutatja nekünk szeretett folyóját. András Zalában született, kezdetben a Kis-Balatonnál dolgozott természetvédelmi őrként, később került át a Mura-menti Tájvédelmi Körzetbe, de ennek is már több, mint két évtizede.

Felpakoltuk a kenut az utánfutóra, átautóztunk Kerkaszentkirályra, és a falu határában található Lendva-patakon kezdtük meg 9 km-es vízitúránkat, aminek végpontja majd az alsószemenyei kikötőhely lesz.

A patak Ausztriában, Stájerországban ered, áthalad a szlovén Lendva városán, ami a vízfolyásról kapta a nevét. Magyarországon alig 7 km-nyi utat tesz meg, ennek is nagy részét a magyar-szlovén határon, vagyis a tőlünk jobbra eső part már Szlovénia.

A néhány méter széles kis vízfolyás sekély, áttetsző vizében békaszőlő és süllőhínár hajladozik ide-oda az áramló vízben, kisebb halakat is láttunk, a part mentén pedig vidrák és más vadállatok csapái vezetnek a vízhez. Kenunkkal eleveztünk Szlovénia legkeletibb pontja mellett is. Ennek közelében torkollik a Lendva a Kerkába.

Lapátolás a Kerkán

A Szlovéniában eredő Kerka kanyargós medrét a 20. századi szabályozások során kiegyenesítették, a holtágak ma már csak nagyobb árvizek idején jutnak vízhez. Az ártéri erdővel szegélyezett, vadregényes hangulatú Kerka is meglehetősen sebes folyású, ahogy errefelé minden folyó és patak.

A hazai fajok közül 36 fordul elő a Kerka vízrendszerében. A védett fajok közül él itt a nyúldomolykó, a fürge cselle, a szivárványos ökle, a kövi és a vágócsík vagy a körszájúak közé tartozó ingola. Tavaly egy igazi különlegességet is találtak a halkutatók, egy Vladykov-ingolát, amelynek ritkaságát jelzi, hogy természetvédelmi értéke 100 ezer forint.

A partmenti növényzetben itt-ott magas, rózsaszín virágú növények tűnnek ki. Első pillantásra olyanok, mintha valaki leandereket ültetett volna a folyópartra, de persze nem erről van szó. Ez a mutatós növény a bíbor nebáncsvirág, ami a Himalája nyugati felén őshonos. Európába a 19. század első felében hozták be dísznövényként, aztán olyannyira elterjedt, hogy ma már több országban, például nálunk is, inváziós fajként tartják számon.

Megérkezés a Murára

A Kerkával együtt aztán hamarosan mi is találkozunk a Murával, ami jóval nagyobb és sebesebb, mint a mellékfolyója. Első pillantásra kicsit ijesztő is ez az örvényekkel rohanó, sötétbarna víztömeg.

Hogy mekkora ereje van a víznek, azt jól jelzik az időről időre elénk kerülő, kidőlt fákból álló óriási torlaszok, amelyek persze ideig-óráig maradnak csak így, amíg a folyó újra le nem rombolja azokat, hogy aztán valahol máshol rakjon belőlük egy új torlaszt.

Mi is országhatáron hajózunk, tőlünk jobbra Horvátország, balra Magyarország. Míg a magyar oldalon a természet az úr, a horváton több pihenőhelyet, épületet és kenukikötőt is látni a parton. A magyar oldalon inkább csak a horgászok járnak le a folyóhoz. Ahogy a szállásadónk mesélte, a szocializmus alatt a Mura és annak széles parti sávja elzárt terület volt, a határőrség szigorúan őrizte azt, és a helyiek egyáltalán nem járhattak le a folyóhoz.

Kikötés a zátonyon

Amit a földrajz órán megtanultunk a folyók építő és romboló munkájáról, azt a Murán remekül lehet tanulmányozni. A kanyarok külső ívén, hogy csökkentsék a folyó romboló munkáját végig kövezések vannak, a belső íven azonban néhol szép nagy zátonyokat épített a folyó a folyami kavicsokból.

Egy zátonyon mi is kikötünk, a kavicsos parton kis madarak szaladgálnak, kis lilék, persze mire kikötünk, már sehol sincsenek. A kavicsokon fészkelnek, de András azt mondja, még ha célirányosan keresi az ember, akkor is nehezen lehet meglátni a tojásaikat.

Persze vannak árulkodó jelei a fészkelésnek, a szülők ugyanis, amint túl közel kerül egy ragadozó vagy egy kíváncsi természetbúvár, a tojásoktól kicsit távolabb látványos színjátékba kezdenek, sérültnek tettetik magukat, hogy így csalják el a fészektől a betolakodókat.

Mi most kis fűz-és nyárfák sokaságát látjuk, de 5-10 évvel ezelőtt itt még szinte nyílt volt a terep. De nemcsak fák és pionír lágyszárúak nőnek itt, felfedezünk egy tő paradicsomot is, aminek a magja a folyóval érkezett, és most itt, a kavicsok között növekszik. András korábban érett, piros paradicsomokat is talált már itt. De nemcsak a vegetáció változik, a folyó maga is, folyamatosan új utakat keres, előfordul, hogy a főmeder is áthelyeződik, új ágak születnek, a régiek holtággá válnak, András azt mondja, a Murán minden alkalommal más kép fogadja, a folyó mindig új arcát mutatja.

Vidrák, hódok, nutriák

Az egyik zátonyon összefutunk egy osztrák természetfotóssal, aki kenuval járja a folyót, van egy társa is, egy buddhista szerzetes nyugalmát árasztó border collie. A fotós megmutatja a legfrissebb képeit, kis liléket fotózott, és persze hódokat, akik a Murán is szép számmal élnek.

Ahogy továbbmegyünk, András a part közelében egy élelmiszerraktárat mutat, egy vízi kukoricatárolót. Felettünk, a parton kukoricát termesztenek, a hódok szívesen csemegéznek belőle, és éjjelente lehordanak a vízre egy kis tartalékot. Nyáron egyébként kevesebb fát döntenek, ilyenkor ugyanis van elég zöld növény számukra.

Kikötünk egy kisebb zátonyon, ahol homokosabb a part, így képet kaphatunk arról, kik is járnak errefelé, amikor mi nem vagyunk itt. Ehhez persze kell egy olyan profi nyomolvasó, mint András. A nyomok alapján a kis lilék és más madarak mellett vidra, vaddisznó, menyét is megfordult itt nemrég, sőt, nutria is.

Ez utóbbi, Dél-Amerikában őshonos rágcsálót szőrmetenyésztők hozták Európába, aztán a szőrmebiznisznek vége lett, a nutriák viszont maradtak, a szőrmefarmokról kiszabadult egyedek utódai mára sokfelé elterjedtek, többek között itt, a Mura mentén is.

Aranyászok nyomában

Régen a Murán gyakran lehetett aranymosókkal találkozni, a Szigetköz és az Erdélyi-érchegység mellett ez volt a harmadik tradicionális aranylelőhely az országban. Persze nem nagy rögökre kell itt gondolni, hanem finom, homokszem-méretű aranyszemcsékre, amikért keményen meg kellett dolgozni. Ma is vannak, akik hobbiból hódolnak az aranyászatnak, sőt, bemutatót is tartanak az érdeklődőknek.

Utolsó kikötési pontunktól már nem kell sokat eveznünk Alsószemenyéig, közben még egy-két kárókatona, egy jégmadár és egy szürkegém is feltűnik. Bár végig borús volt az ég, az esőt szerencsére megúsztuk. Igaz a szél feltámadt a végére, és persze pont szembe fújt, de a folyó sodrásával megtámogatva azért csak célba értünk.

A 9 km-es túrát, az átautózással és a zátonyokon való nézelődéssel együtt 4 óra alatt tettük meg, az élmény persze ennél jóval tovább kitart.