Tudástár

Rengeteget kapunk a természettől. És mit adunk cserébe?

Eldobált csokis papír az erdőben, összegyűrt sörös doboz a tűzrakó helyen, leszakított virágok, figyelmen kívül hagyott tiltó jelzések, kitaposott ösvények a védett gyepen. A természetjárás velejárói? Nem kellene, hogy azok legyenek.

Szöveg:
Fotó:
Gulyás Attila (Kimelt kép)
2021. április 19.

Eldobált csokis papír az erdőben, összegyűrt sörös doboz a tűzrakó helyen, leszakított virágok, figyelmen kívül hagyott tiltó jelzések, kitaposott ösvények a védett gyepen. A természetjárás velejárói? Nem kellene, hogy azok legyenek.

Most, hogy már egy éve nyögjük a járványt, a természetben eltöltött idő és annak jótékony hatásai hatványozottan fontossá váltak. Annak is, aki „fekete öves” természetjáró, és annak is, aki még csak pár hónapja kapott rá a túrázás ízére.

Akik régóta járják már a természetet, úgy érzik, túl sok lett az ember az erdőben, és hétvégenként már nemcsak az első számú turistacélpontokban vannak rengetegen, de a kevésbé felkapott helyeken is. Más minderre azt mondja: „Mit kell már ezen is nyavalyogni? Inkább örüljünk, hogy sokan kirándulnak.”

Tény, hogy mindenkinek joga van kint lenni a természetben. Annak is, aki nem ma kezdte a természetjárást, és annak is, aki csak ma. Tény, hogy nem mindenki viselkedik úgy a természetben, ahogy illene. És az is tény, hogy ez nem új keletű jelenség. Két, három, öt éve is sok erdei kuka körül volt szeméttenger, a meredek hegyoldalak mára árokká mélyült „alternatív” ösvényei sem tegnap kezdtek kialakulni. És az is tény, hogy minél több az ember odakint, a problémák annál nagyobbá és láthatóbbá válnak.

Vajon létezik aranyközépút, amikor mindenki, aki szeretné jól érezni magát a természetben, megteheti azt, és mindeközben a természet sem szenved károkat?

Védeni és bemutatni

Ez a kérdés a nemzetipark-igazgatóságoknál hatványozottan előjön, hisz számukra a természeti értékek védelme és bemutatása egyaránt feladat.

Ezt a kettős feladatot már a tervezésnél, például a tanösvények kialakításánál szem előtt kell tartani. „Eleve olyan helyeken alakítunk ki túraútvonalat, tanösvényt, ahol a védett természeti értékek úgy mutathatók be, hogy a látogatás ne okozzon jelentős zavaró hatást” – mondja Kiss Mónika a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság kommunikációs munkatársa. „Nem vezetjük be az útvonalat a például madarak költőhelyére, a látogatók biztonságos távolságra maradnak a gémtelepektől, sirálytelepektől, de azért egy kilátóból, távcsővel meg lehet figyelni a telep életét. A túzokdürgés idején szervezett túráink során is 600-800 m távolságban maradunk a madaraktól, csak teleszkóppal és távcsővel figyeljük olyan távolságból, ami nem riasztja el őket.”

Persze, vannak időszakok, amikor az élővilág érdekben szükség van korlátozásra. „Például a szegedi Fehér-tónál, a Szalakóta Látogatóközpont melletti magas kilátó használatát október vége és december közepe között korlátoztuk délutánonként néhány órára, hogy a behúzó darvakat ne zavarják a magasban mozgó emberek. Illetve az ide bevezető földutat egy sorompóval lezártuk erre az időszakra, hogy kocsival ne lehessen behajtani, mivel a fényszóró használata is zavarhatja a darvakat.”

Van, amit nem lehet

Egy gyönyörű természeti érték – legyen az egy virág, egy ritka madár vagy érdekes sziklaképződmény – megpillantása mindig különös élményt jelent. De vajon mindent látnunk kell személyesen? Vajon mindenről kell egy poszt, amiben elmondhatjuk a világnak, hogy ott jártunk? Akkor is, ha az például fokozottan védett területen van?

A nemzetipark-igazgatóságok fokozottan védett területeire elméletileg csak hatósági engedéllyel lehet belépni az érzékenyebb természeti értékek védelme érdekében.

A fokozottan védett területet jelző tábla azt jelenti, hogy ott már nem szabad továbbmenni, gyalogosan sem. De hiába a tábla, az nem mindig jelent visszatartó erőt.

A pilisi len, ez az apró félcserje az egész világon kizárólag nálunk, a Szénások Európa Diplomás Területen fordul elő. Élőhelye azonban az utóbbi években a fokozott turizmus és az ebből fakadó taposási kár miatt komoly veszélybe került. „A pilisi len – fokozottan védett – élőhelye csak korlátozottan, a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság (DINPI) vezetett programjai során látogatható. A korlátozások ellenére azonban a kirándulók tömege továbbra is komoly veszélyt jelent e ritkaság jövőjére nézve” – mondja Halász Antal, a DINPI Vértes-Mezőföldi Tájegységének osztályvezetője.

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem

Vannak olyan fajok, amelyek elviselik, sőt egész jól tudnak alkalmazkodni a túlzott emberi jelenlétéhez. „A szürke gém eredetileg a vizes élőhelyeket részesíti előnyben, ahol megfelelő mennyiségű halat, kisebb gerinceseket tud fogyasztani. Az elmúlt évtizedekben azonban kiderült, hogy az ember által teljesen átalakított környezethez is kiválóan tud alkalmazkodni” – mondja Halász Antal. „Mára a faj már rendszeres látogatója a városi parkoknak, vasúti töltéseknek és kertvárosi területeknek. Az egyik aszályos időszak alatt még a jellemzően száraz, nyílt dolomitos élőhelyen, a főváros közepén elhelyezkedő budai Sas-hegyen is találkoztunk vele, ahol az ott nagy számban előforduló fali gyíkokra vadászott.”

Vannak azonban olyan élőlények is, amelyek nem bírták a megnövekedett embertömeget, és inkább nyugalmasabb élőhelyet kerestek maguknak. „Az eredetileg a csupasz sziklafalakon, sziklagyepekben fészkelő kövirigó fél évszázada még gyakori lakója volt a főváros közeli sziklakibúvásoknak és elhagyott kőfejtőknek” – mondja Halász Antal. „A tömegturizmus miatt azonban mára már teljesen kiszorult a területünkről. A város zöldterületekre való kiterjedéséhez és a népszerű kirándulóhelyek mentén található elhagyott kőfejtők folyamatos emberi zavarásához nem tudott alkalmazkodni. Az elmúlt évtizedekben a kövirigó hazai fészkelő állománya gyakorlatilag eltűnt.”

Amit magaddal hozol, azt vidd is haza

A természetjárók nagy része nemcsak szereti a természetet, közben vigyáz is rá, de sajnos vannak olyanok is, akik csak élvezik, hogy kint lehetnek, és nem foglalkoznak azzal, mit hagynak maguk után. A természetben tapasztalható problémákat sajnos hosszan lehetne sorolni. A szeméthelyzettől kezdve a tilalmak és korlátozások be nem tartásán át a bokrok mögött fehérlő papírzsebkendők kiábrándító látványáig.

A szemétprobléma régóta fennáll és egyelőre nem látható javulás. És itt nemcsak az erdőben eldobált csokis papírról, sörös dobozról van szó, de arról is, amit az erdei kukák körül látunk elszórva. „De hát ez miért baj, én kidobtam a kukába, arról nem tehetek, hogy az illetékesek nem ürítik azt”- tehetné fel a kérdést valaki. Csakhogy a természetben ezen a téren más szabályok lennének követendők, mint a városban.

Amit magaddal hozol a kirándulásra, azt vidd is haza szépen!

Ezeket az erdei kukákat ugyanis nem egyszerű mindennap üríteni, és egyetlen kis kuka egy forgalmas hétvégét nem bír egyedül kiszolgálni, ezért aztán szombat délben a kuka környéke már úszik a szemétben.

Néhány éve volt arra próbálkozás, hogy bevegyék az erdei kukákat a fővárosi erdőkben, hogy ezzel is rábírják az embereket arra, hogy vigyék haza magukkal a kirándulás vagy piknik során keletkezett szemetüket. Ez sajnos végül kísérleti projekt maradt, pedig ezzel a direkt módszerrel talán célt lehetett volna érni azoknál is, akik eddig nem érezték magukénak a problémát.

Szerintem rajtam kívül még sokakat felbosszant az is, amikor egy kijelölt turistaút vagy tanösvény mellett még 2-3 másik „alternatív” ösvény is keletkezik. Mert ha egy meredek hegyoldalon csak minden huszadik túrázó vágja le a kanyart, abból egy idő után már egy térdig érő mélyút lesz, ami fokozza a hegyoldal erózióját, nem beszélve a növényzetben esett kárról.

Jelölt, járt, járatlan

Idén ősszel a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság munkatársaival a Budaörsi-kopárokon jártam. Egyikük a sziklagyepen, egy jelöletlen ösvénytől fél méterre, egy alig egy négyzetméteres kis területre mutatott, és elkezdte számolni az ott található védett és fokozottan védett növényfajok természetvédelmi értékét. Egymillió forintnál állt meg. Gondoljunk bele, hogy egy kijelölt turistaútról való rendszeres letérés, vagy egy biciklis farolás mekkora kárt tud itt tenni. És mivel ezeken a kis ösvényeken az emberek újra és újra végigmennek, a gyepnek esélye sincs a gyógyulásra.

Pár hete a Gerecsében egy másik probléma szomorított el. Az erdők alját beborították a keltikék, a gyepeken sárgállottak a tavaszi héricsek, a Nagy-Gete tetején pedig gyönyörű panoráma fogadott bennünket. És két letépett tavaszi hérics. Lehet, hogy gyerekek szakították le azokat, akik nem tudták, hogy egy védett fajról van szó, de gondolom, szülők is voltak velük. Márpedig szülőként nemcsak az a feladatunk, hogy megszerettessük gyerekeinkkel a természetet, de az is, hogy megtanítsuk nekik, hogyan legyenek felelős természetjárók.

Csak dőlj le a fűbe, és figyeld a felhőket

Mindig lesznek olyan területek, amelyek jobban ki vannak téve a tömegturizmus hatásainak, ahol bizonyos időszakokban tényleg ki lehetne tenni a megtelt táblát. Ezeken az adottságokon nem lehet változtatni, mérsékelni lehet a túlzott emberi jelenlét okozta károkat, és fokozott figyelemmel kell lenni az itt található természeti értékekre. És ez nemcsak a szakemberek feladata, de a kirándulók felelőssége is.

A természetben mindenki számára akad hely. Persze nem egyszerre és nem ugyanott, de ha az ember okosan és körültekintően tervez, mondjuk a hosszú hétvégén a felkapott kirándulóhelyek helyett inkább valami más célpontot választ, akkor mindenki elférhet, úgy, hogy azzal sem az élővilágot, sem egymást ne zavarjuk nagyon. Ne akarjunk mindig ott lenni, ahol „a nagy dolgok történnek”, nem kell mindig attrakció ahhoz, hogy az ember élvezze a természet áldásos hatásait, ehhez elég egy közeli folyópart vagy egy nyugalmas rét a város szélén. Már az is sokat ad, ha csak ledőlünk a fűbe, és nem csinálunk semmit, csak nézzük a felhőket és hallgatjuk a madarakat.

A fentiek azonban csakis úgy működhetnek hosszútávon, ha mindenki betartja az alapvető szabályokat, tiszteletben tartja a többi élőlényt, és nem csak kapni akar a természettől, hanem viszonozni is tudja azt. Leginkább azzal, hogy vigyáz rá.

Cikkajánló