Minden túra kicsit talán zarándoklat is egyben. A sokadik éve megjárt téli napforduló túránk a Vadálló-kövekhez most már legalábbis a karácsony elmaradhatatlan részévé vált.
Azt hiszem, a legtöbb természetjáró valamilyen spirituális okot is megemlít, amikor arról kérdezik, miért is szeret a természetben lenni. Megemlít valami olyat, hogy szereti átélni a természet roppant erejét, illetve azt, hogy milyen kicsiny is az emberi élet mindehhez képest. Ezért van az, hogy minden túra kicsit zarándoklat is egyben.
A Vadálló-kövek hihetetlenül látványos gerince Dobogókőről
Van abban valami misztikum, hogy az év „legrövidebb” napján a természetben búcsúzunk el a Naptól, illetve hát a sötétségtől, s számot vetünk előző évünkkel, egyben várjuk a fény másnapi növekedését. Ismert tény, hogy számos kultúra kiemelt ünnepnek tartotta és tartja ezt a napot, s hogy emberek millió ma is megünneplik valamilyen formában. Nekünk is így jött az ötlet pár éve, hogy e különleges naplementét valami különleges helyen éljük át, nem utolsósorban pedig így szakadjunk ki a karácsonynak a városban mindenhol jelen lévő, nyomasztó fogyasztói világából. Akár csak egy fél napra is, az ünnepek alatt a családi kötelezettségek miatt úgysem mindig sikerül.
Ilyen a mi saját zarándoklatunk
Ezért aztán munkahelyi őrület ide, sűrűsödő családi ügyek oda, minden (na jó, majdnem minden) évben irány Dobogókő a téli napforduló napján, ahonnan dél körül indulunk neki a Rám-szakadéknak, hogy először leereszkedjünk a sötétségbe, átgondoljuk az elmúlt évünket, valamint szembenézzünk saját démonainkkal. Onnan aztán a Vadálló-kövek pompás szikláihoz kapaszkodunk fel, hogy pont elcsípjük a Nap búcsúzását, hogy hálát adjunk a fénynek, s hogy az előttünk álló év pozitív oldalára gondoljunk. Innen aztán egy általában csendes éjszakai túra során gyalogolunk vissza Dobogókőre. És persze minden év más és más természeti látnivalóval varázsol el bennünket, s a varázslatban benne van a folytonosság is, hogy évről évre szemtanúi vagyunk a természet változásának. Hogy persze mitől zarándoklat egy túra, hogy hol van a kettő között a határ, az egy szép, filozofikus kérdés, s én azt hiszem, egyéni beállítottság és érzékenység kérdése leginkább. De mindenképpen köze van ahhoz, hogy mennyire figyelünk befelé, magunkra. Hát ez a túra mindenképpen erről szól.
Amikor derűvel fogad a hegy
A tél varázsa és a tél homálya
December 21-én Dobogókő gyakran magashegységként viselkedik. Például a felhők felett van, és a zúzmarás, napsütötte tisztaságába egyszerűen jó felmenni a ködös, ólomszürke városból. Ezt szeretjük a legjobban. De volt olyan is, hogy a friss hó miatt nem jutottunk fel autóval Dobogókőre, így a túrát fordítva kellett megtennünk. 2015-ben pedig a legfelső 100 méteren úgy recsegtek-ropogtak, törtek az ágak az ónos eső során keletkezett jég terhe alatt, hogy konkrétan életveszélyben éreztük magunkat a sötétben kóborolva. És persze Dobogókő néha csupán hideg, szeles, nyirkos késő őszt adott, ami pont ezért hidegebb volt sok téli napnál.
Ereszkedés a fehérségbe
A Rám-szakadék egészen más. Lefelé ereszkedve mindig várjuk a csodát, hogy jégcsapok borítsák a szurdok falát. Sajnos egyre kevesebbszer találunk jeget, hiszen a patak befagyásához, a vízesés szoborrá változásához azért komoly fagy kell, ami egyre ritkább. Még ha Dobogókőn valamennyire tél is van, ha csak zúzmara is, itt lent attól még ősz vár ránk általában. Persze az ekkorra összegyűlt, vastag avarban gázolni sem a legutolsó dolog, s lépteinkre ugyanúgy ügyelnünk kell, mint hóban, ha nem akarunk bokáig vízben állni. Felráz hát minket a Rám-szakadék, s a növekvő árnyékok közepette nemcsak saját bajainkat látjuk sötétebbnek, de a Földre vetülő árnyékokat is felnagyítva érzékeljük. S bár tudjuk, hogy a Rám-szakadékban a felfelé haladás ajánlott (máskor mindig be is tartjuk), ezen a téli napon eddig még sosem okoztunk forgalmi dugót.
A Rám-szakadék télen különleges terep, de csak tapasztalt túrázóknak ajánlható
Napra jutni
A Rám-szakadék végén balra, Dömös felé fordulva a Szentfa-kápolnáig még egy kis szintet vesztünk, hogy aztán beleállhassunk a Vadálló-kövek irányába Dömös felől kanyargó piros háromszög derekas emelkedőjébe. Az erősen szuszogtató kaptatót követően – a gerincen állva – általában az a kérdés, hogy mennyire, vagy milyen gyorsan tudunk ráhangolódni a csodavárásra, ugyanis a kitett sziklák tetején még akkor is hideg van, ha amúgy nem téli az idő.
De izzadtság ide, fázás oda, a csoda mindig megérkezik. Ki-ki a maga módján elmormol egy imát, hálát ad, avagy csak egyszerűen mosolyog.
Mint valami mesebeli táj
Legszebb emlékem az, amikor a szemlélődésből halk moraj, mozgolódás ébresztett fel, és rájöttünk, hogy mivel a levegő meg sem moccant, valószínűleg egy szarvas hangját hozta fel a téli köd valahonnan a völgyből. Mindenesetre akár őszies az idő, akár tombol a tél, a környéken lakó hollópár eddig mindig tett felettünk egy tiszteletkört.
A napforduló csillagászati kifejezés, amellyel a Napnak a földi Egyenlítőhöz viszonyított helyzetét fejezzük ki. A napforduló az a pillanat, amikor a Föld forgástengelye a legnagyobb szögben hajlik el a Nap sugaraitól. A téli napforduló (december 21.) idején a Nap közvetlenül a Baktérítő fölött delel, ezért az északi féltekén ez az év legrövidebb nappala (következésképpen a leghosszabb éjszakája). Ezt követően a Nap „mozgása” megfordul, a Baktérítőtől egyre északabbra delel a Nap, egészen június 21-ig, amikor is a Ráktérítő (északi szélesség 23,5°) felett érik a Nap sugarai derékszögben a Földet: ekkor van a nyári napforduló.
A téli napforduló a Föld északi féltekén a csillagászati tél kezdetét jelenti, és a legtöbb kultúrában számos ősi népi szokás kapcsolódik ehhez a naphoz: például az ókori római Saturnalia, a zsidó hanuka, a skandináv Yule vagy maga a karácsony, amelyet valószínűleg Mithrász napisten kultuszából, illetve több pogány ünnepből vett át a keresztény vallás. Az ősi kultúrákban több szertartás kapcsolódik a téli napfordulóhoz, mint a nyárihoz. Ez az elmélyülés és a várakozás időszaka, a növekvő Nap(isten) köszöntése, ekkor örömtüzek égtek, és hangos zajjal segítették őseink a Nap ébredését, valamint így tartották távol a sötétség erőit.
Páratlanul acélszürke búcsú az óévtől
A sötétség beálltával általában teljesen átfagyva indulunk meg a jelzést követve a Prédikálószék felé, ahol már többször összefutottunk egy számunkra ismeretlen társasággal, amelynek tagjai kellően ki is zökkentettek áhítatunkból. Ők ősi szokás szerint jelzőtüzet gyújtani jönnek fel ide, mi eddig mindig inkább az erdő csöndjére szavaztunk, s még a szíves invitálás sem marasztott minket a tűznél, tovább szemlélődve, gondolkodva mentünk bele az éjszakába, követve a jelzést a Király-kúti-nyergen át Dobogókőre. Ha csikorog a hó a talpunk alatt, ha csillognak a csillagok, az csak növeli az ünnepi hangulatot. Mert ezen a szakaszon már mindig karácsony szent ünnepére gondolunk az erdőben. A karácsonyra, amit számomra leginkább Fekete István gondolata fejez ki, s amely ilyenkor rendre eszembe is jut:
„És a telet jelenti még a vágy is, ami ilyenkor megül bennem. Vakációra szeretnék menni szános, éjszakai, havas úton valamelyik régen elhagyott kis faluba, hol meleg ruhája, kopogós csizmája és piros arca van a szegénységnek is, és szeretnék ministrálni a Béke megszületésének éjféli miséjén.” (Fekete István: Tél; írás a Karácsony éjjel című kötetből)
A cikk eredetileg a Turista Magazin 2017. decemberi lapszámában jelent meg.
