Reggel a téglagyárnál találkoztunk több családdal, és megbeszéltük előre, hogy több autóval logisztikázunk. Az összes (potya)utas kiszállt, és egy-egy sofőrrel felautóztunk Csobánkára, az összes kocsit ott hagytuk a túra végpontjánál, és egy autóval visszamentünk a téglagyárhoz. Addig a gyerekek egy földdombon játszottak, körülbelül, mint kiskakasok a szemétdombon. Így már a túra előtt teljesen földesek, sárosak voltak. Na, de ilyenen nem akadunk fenn, örültünk, hogy mindenki jókedvű – leszámítva Hannát, akit magammal vittem a logisztikás részre autózni, és teljesen kétségbe esett, hogy a fiúkat miért tettük ki, így a negyedórás odautat végigüvöltötte, hiába magyaráztam neki, hogy együtt fogunk túrázni.

1 / 18

Fotó: Nábrádi Judit

Így az én idegszálaim nem voltak már túl simák, amikor a hátamra vettem őt, és nekivágtunk az útnak. Nekünk a téglagyárnál már nem kellett pecsételnünk, mert a Hármashatár-hegy felé már megvan a szakaszunk, így a pecsét is.

Az út kezdetben a vasúti sínek mellett haladt, és olyan gyakran jött a vonat, hogy az volt az érzésünk, mintha a 4/6-os villamos útvonalán gyalogolnánk. Maga az ösvény viszont most sokkal kényelmesebb volt, mint 7 éve, amikor legutóbb erre jártam, akkor a 10-es út mellett haladt, és leginkább a felszántott szántóföldön haladtunk óriási, bokaforgató földhalmok között.

Örültünk neki, hogy végre erdőben lehetünk, és még az emelkedő sem jött rosszul, mert a hideg, szeles időben jó volt kicsit kimelegedni.

2 / 18

Fotó: Nábrádi Judit

Hannát alaposan bebugyoláltam reggel, volt rajtunk hordozós csőtop és hordozós takaró is, így ő biztosan nem fázott, és nekem is jól jött, hogy melegített. Ahogy viszont kapaszkodtunk a Köves-bércre, elkezdett lobbizni, hogy leszállna a hátamról. Hallani sem akartam róla, mert a két és fél éves kis lábaival biztosan nem tudott volna értékelhető tempóban haladni, és valahol tudtam is, hogy a nyavalygás oka a fáradtság, így nem tettem le. Fent a hegytetőn azonban kerekedett egy spontán, ovis piknik, a gyerekek megmászták a kőrakásokat, és világháborúst játszottak. Nem tudom, honnan jön ez nekik, pedig annyiszor magyaráztam, hogy az miért nem annyira szívderítő, Nimród tudja is a történelemkönyvekből, de valahogy fiúk, és talán genetikailag kódolva van bennük. Szóval háborúst játszottak. Hanna is talált magának játszópartnert, Fecóval megint nagyon jól szót értettek a kőkupac tetején.

3 / 18

Fotó: Nábrádi Judit

Aztán amikor indultunk tovább, Hanna közölte, hogy ő bizony gyalogol. Ami nagyon jó (lenne), csak éppen nem halad rendesen. Remélem, ha megjön a tavasz, és nem kell több réteg ruhában lennie, akkor megint olyan ügyes lesz, mint tavaly nyáron, mert most annyira nem élvezetes vele bóklászni.

Kapcsolódó cikkek

Könnyű kéktúra gyerekekkel a téli Pilisben

Tovább

A Teve, a Mackó és a Nagy-Kevély a Pilisben

Tovább

Pilisborosjenőt érintettük, elhaladtunk egy minijátszótér mellett, ami valószínűleg a szemközti házhoz tartozott, de volt egy rendes hinta, és egy fára felakasztott gumiabroncs. Utóbbi nagyon megtetszett a nagyobbacska gyerekeknek, olyannyira, hogy gyorsan össze is vesztek rajta. Nem hagytuk sokáig a konfliktust, inkább mentünk tovább bíztatva őket is, hogy mindjárt itt a Teve-szikla.

5 / 18

Fotó: Nábrádi Judit

Megcsodáltuk a Teve-sziklát fentről, lőttünk egy csoportképet, aztán célba vettük a Kevély-nyerget. Ezt a hosszú, kitartó emelkedőt annyira nem szeretem, és a gyerekeknek sem lett kedvencük. Így körülbelül félúton tartottunk egy megállót, simán levágta magát mindenki a sárba, hisz pihenünk. Barnus persze nem bírt magával, és fára mászott. Ő így pihent.

12 / 18

Fotó: Nábrádi Judit

Én is körülnéztem Hannával, aztán meg sem álltunk a Kevély-nyeregig. Ott egy hosszabb pikniket terveztünk, hiszen adja magát a helyszín az esőbeállóval, padokkal. A nagyobbacska gyerekek kiválóan eljátszottak addig, míg mi a kisebbeket kergettük, etettük.

Innen már jóformán csak le kellett gurulni Csobánkára. Hanna az ütemes lejtmenettől el is szenderedett végre, aminek nagyon-nagyon örültem! A végén, Csobánka főterén rohangáltak, és telefonfülkéztek addig, míg Gábor intézte az autónk „visszaszerzését”. A csobánkai pizzériában megrendeltük a vacsoránkat, és nagyon sajnáltuk, hogy nincsen beülős része, hogy kicsit megmelegedjünk. A gyerekek szemmel láthatóan remekül érezték magukat kint, főleg miután sikerült előkotornom egy kis aprót, és fel tudták hívni fülkéből a nagyszülőket. De mi felnőttek örültünk volna egy fűtött térnek. A pizza kihűlt (és majdnem elfogyott), mire Gábor visszaért kocsival, de az autóban legalább jó meleg volt már, amikor beszálltunk.

18 / 18

Fotó: Nábrádi Judit