Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg és fotó:
2022. július 6.

​Misztikus és lenyűgöző: elhagyott síugrósánc a mátrai erdők mélyén

Országos bajnokságok, Európa-kupák színhelye volt, világcsúcstartók ugrottak róla, most mégis elhagyatva pusztul a Kékes nyugati lábánál az ország egykor létezett legnagyobb síugró sánca. Rozsdás, masszív acélszerkezete őrzi a magyar síugró sport ködbe vesző emlékét.

Mindig vonzódtam múltunk elhagyatott emlékeihez, különösen, ha azok titokzatosnak tűnnek és az erdő mélyén lapulnak. Mikor először olvastam a Kékes lábánál évtizedek óta használaton kívül rozsdásodó hatalmas síugrósáncról, pontosan tudtam, csak idő kérdése, hogy elinduljak felfedezni. Arra számítottam, hogy látványos lesz, de azt nem gondoltam, hogy – lenyűgöző méreteinél és vadregényes elhelyezkedésénél fogva – akár egy Jurassic Park filmjelenet elsőrangú díszlete is lehetne.

No, de kezdjük az elején! Mint minden felfedezőtúra előtt, most is utána olvastam mikor és hogyan jött létre ez a hatalmas vasszerkezet, és milyen események voltak hozzá köthetőek. A Turisták Lapja című korabeli folyóirat szerint a gyöngyösi Mátra Egylet által a Kékes aljában felépített síugrósánc avatása az országos sí bajnokság keretében történt, és 1931. január hatodikára, Vízkereszt napjára esett.

A Mátraházán megrendezett síversenyek akkoriban óriási érdeklődésre tartottak számot, maga a Mátra Háza, más néven a Pagoda zsúfolásig megtelt a verseny résztvevőivel és nézőivel.

A megnyitóra magas rangú politikusok, ismert közéleti szereplők érkeztek, úgy mint Klebelsberg Kuno kultuszminiszter, Karafiáth Jenő Budapest későbbi főpolgármestere, vagy éppen vitéz rumwerthi Rapaich Richárd a Síszövetség elnöke. Bár ez még csak egy földből épített sánc volt, a két világháború közt folyamatosan rendeztek rajta színvonalas és nagy sikerű versenyeket.

Az ötvenes és hatvanas években aztán a magyar síugró sport komoly fejlődésnek indult, melynek következtében felmerült az igény egy nagyobb, komolyabb sánc megépítésére. A ma is látható, rendkívül masszív szerkezetű, acélból felépített 70 méter hosszú sáncot végül egy nagy sikerű nemzetközi verseny keretében adták át 1969-ben, hihetetlenül sok, mintegy ötezer néző jelenlétében.

A sáncon állandó problémának bizonyult a hóhiány. Korabeli résztvevők elmondása szerint vödrökkel, kosarakkal esetenként kukákkal hordták fel rá a havat, melyet legtöbbször a Kékestetőről hoztak teherautóval. A munkálatokba a versenyzők, és időnként a nézők is besegítettek, de elbeszélések szerint olyan is előfordult hogy a Mátraházán edzőtáborozó vízilabdások hordták fel a szükséges mennyiségű havat a síugrósáncra.

Népszerűségének csúcsán volt akkoriban a sportág, gyakran közel félszáz versenyző küzdött az országos bajnoki címért, több ezer néző jelenlétében.

A sánc bezárása előtt 1989-ben Mátraházán utolsó alkalommal megrendezett Európa-kupára is összegyűlt még közel ötezer néző. Ennek tükrében ma már kissé érthetetlen a síugrósport hirtelen hanyatlása, majd megszűnése, amely a mátraházi sánc pusztulásának kezdetét is jelentette egyben.

Akár kilátó is lehetne belőle, avagy a sánc felfedezése

Mátraháza felől a sárga kereszt jelzésen elindulva hamarosan elérjük a Kékestető déli sípályájának alsó végét, a Veronika-rétet. Kéktúrázók számára ismerősen csenghet a név, ugyanis közel nyolc évtizeden keresztül a Veronika-rétnél indulva kapaszkodott fel a sípályán a kék jelzés az ország legmagasabb csúcsára.

A sárga kereszt jelzés hamarosan erdőhatárt ér, és az érdekes nevű Alsó-Pince úton szintet tartva halad tovább a Kékes tömbjének oldalában. Pár perc gyaloglás után egy hatalmas, korlátokkal és lépcsőkkel kísért csőszerkezetű csúszdához hasonlatos objektum bukkan fel a szemünk előtt. Ha nem tudnánk mit keresünk, nehéz lenne kitalálni, mi is lehetett ez valójában.

Az erdő mélyén megbújó, több mint három évtizede rozsdásodó síugrósánc masszív, időtálló acélszerkezete szürreális látványt nyújt a fák lombjai között, mi tagadás alaposan megmozgatja a fantáziát. A sánc mellett megmaradt kissé már billegő betonlépcsőkön lesétálva alulról is körbe lehet sétálni a még manapság is egész jó állapotú objektumot. Felfedezhetjük az egykori ráfutópályát, és az iszonyúan meredek, szinte függőlegesen leszakadó, elrettentően kinéző egykori érkező lejtőt is.

Erről a sáncról leugrani még fénykorában is óriási bátorságot igényelhetett, minden tisztelet a síugróké, mert valójában úgy tűnik, hogy ez a legbátrabbak sportja.

A torony felé visszakapaszkodva az erdő mélyén egymásra rakott vasúti betontalpfák tömegeire leszünk figyelmesek, melyekről a Turisták Lapjából tudható hogy a 30-as években kialakított első sánc gyakorló pályájának elemei voltak, melyeket a 60-as években is meghagytak. Lehet kerülgetni a forró kását, de nyilvánvaló hogy a sánc tornyának megmászása a legizgalmasabb része lehet a felfedezésnek, ez a lehetőség mindenkiben felmerül.

Bár tiltó táblát nem láttam, mégis hangsúlyoznám hogy a harminc éve magára hagyott acélszerkezetről semmilyen információ nincsen, felmenni rá kifejezetten veszélyes lehet. Ennek megakadályozására az alsó lépcsőket le is vágták. Mivel az általam megtekintett anyagokban egytől egyig voltak fentről készült fotók is, ezért úgy döntöttem, belevágok én is.

Bár a fából készült elemek már régen elkorhadtak, a rendkívül erősre megépített, többszörösen túltervezett acélszerkezet nagyon jó állapotban lévőnek látszik, meglepően masszív, érzésem szerint a legtöbb újonnan, fából épített kilátónk elbújhatna mellette. Ugyan rendelkezem némi gyermekkorból visszamaradt tériszonnyal, amely jellemzően olyan magaslati helyeken jön elő, ahol nem érzem magam biztonságban, a mátraházi síugrósánc tornyában semmit nem éreztem ebből, nyugodtan kapaszkodtam lépcsőről lépcsőre felfelé.

A legfelső szinteket elérve, a fák lombkoronaszintje fölé kerülve pazar kilátás fogadott. Karnyújtásnyira sorakoztak fel előttem a Központi-Mátra bércei, háttérben a Galya-tetővel, mellettük északnyugat felől felbukkant a teljes medvesi bazaltvidék, a távolból régi ismerőseim, a Karancs és a Salgó hegyei integettek felém.

Majdnem egy órát töltöttem el a toronyban bámészkodva, elmélkedve, a múltba révedve, majd ezt követően lassan, óvatosan kezdtem meg a lefelé ereszkedést. A Veronika-rét felé gyalogolva azon morfondíroztam, hogy kár lenne veszni hagyni ezt a masszív acélszerkezetet, felújítva, biztonságossá téve akár egy érdekes formájú kilátó is lehetne belőle, de kiváló alap lehetne egy manapság oly divatos lombkoronaösvény számára is.

A sáncra felmenni életveszélyes!

Bár a sánc elérhető jelezett turistaúton is, ennek ellenére nem ajánljuk senkinek, hogy felmásszon rá, mert balesetveszélyes lehet, ezért is távolították el a lépcsők alsó részét.

A kockázatos mutatványt már csak azért sem érdemes bevállalni, mert ha minden jól megy, hamarosan kilátóként születhet újjá ez a rozsdásodó monstrum. Legalábbis erre enged következtetni az Aktív- és Ökoturisztikai Fejlesztési Központ megbízásából készített Kékes és környezete fejlesztési program nevű tanulmány. Az alábbi linken elérhető igen részletes dokumentumban – egyebek mellett – ilyen fejlesztési javaslatok szerepelnek a síugrósánccal kapcsolatban (akit érdekel a téma a 62. oldalnál keresse az idevágó részleteket):

"A sánc magasságát kihasználva, a mélység fölé kinyúló kilátópont alakítható ki, ezzel újszerű, érdekes attrakciót hozva létre. A síugrósánc és környezete emellett jó helyszínt jelenthet egy kombinált tájékoztató ösvény számára is, amely egyaránt bemutatja a sánc múltját, illetve a közelében megtalálható természeti értékeket is."

a szerk.


A Szeri-puszta elfeledett kincse: a Hétvezér-emlékmű

A Szeri-puszta elfeledett kincse: a Hétvezér-emlékmű

2022.08.12.

Erdő mélyén, szántók szélén, szétszórt kis tanyák közt bújik meg szerényen, pedig akár a Hősök terén is megállná a helyét. Aszfaltos út nem vezet hozzá, saras, poros földutak futnak az egykori kunhalom felé, melyen immár százhúsz esztendeje áll büszkén, ám mégis kissé elfeledetten a megkapóan szép Hétvezér-emlékmű.

→ Tovább
Nyáresti túra későn kelőknek Dobogókőtől Pajkaszegig

Nyáresti túra későn kelőknek Dobogókőtől Pajkaszegig

2022.08.12.

A heti mókuskerékből kiszabadulva három kívánságunk volt csupán a másnapra tervezett kirándulással kapcsolatban. A forróságból menjünk hűvös, erdei környezetbe, legyenek szép, érdekes látnivalók, és végül, de nem utolsósorban, ne kelljen korán kelni. A Dobogókőtől Pilisszentlélekig gyönyörű erdőkben vezető, alig háromórás túra minden szempontból tökéletes választásnak bizonyult.

→ Tovább