A Borsó-hegy szomorú emléke

Egy zempléni hegy és egy kis falu, amelyek neve örökre összeforrt a szlovák történelem legnagyobb repülőgép-szerencsétlenségével. Borzasztó története egyszerre szól tragédiáról, az emberi összefogásról, valamint a megválaszolatlan kérdések sokaságáról.

Szöveg:
2021. december 15.

Egy zempléni hegy és egy kis falu, amelyek neve örökre összeforrt a szlovák történelem legnagyobb repülőgép-szerencsétlenségével. Borzasztó története egyszerre szól tragédiáról, az emberi összefogásról, valamint a megválaszolatlan kérdések sokaságáról.

Piros emlékmű turistajelzés vezet a Zempléni-hegység egyik legnyugatibb csúcsára, leágazva a hegységet átszelő, piros sávval jelzett Rákóczi-útról, illetve a Sárospatakot Kassával összekötő Szent Erzsébet-útról. Az ilyen jelek általában történelmi vagy vallási kegyhelyekre navigálják a kirándulót, de a Borsó-hegyre vezető, alig pár száz méteres út egy 14 évvel ezelőtti tragédia helyszínére visz. A hegy tetején ma is megrendítő látványt nyújt a sűrű lombkoronán tátongó lyuk, az alatta elterülő széles és csupasz nyiladék, illetve az ott sorakozó kopjafák rengetege. Nevek és fotók, koszorúk és mécsesek, valamint a kettétört és üszkös fatörzsek lesújtó összképe kelt bennünk együttérzést az áldozatok hozzátartozóival, akik közül még ma is sokan keresik a válaszokat szeretteik elvesztésével kapcsolatban. Mi történt itt valójában 2006. január 19-én?

Azon a végzetes éjszakán valamivel este hét óra után egy An–24 típusú, kétmotoros szlovák katonai repülőgép lépett be a magyar légtérbe, amely Pristinából Kassára tartott 35 utassal és 8 főnyi személyzettel a fedélzetén. A hat hónapos koszovói KFOR békefenntartó misszióból hazatérő szlovák katonák gépe a felszállástól minden probléma nélkül haladt úti célja felé. A magyarországi légiforgalom-irányítók 19 óra 38 percig követték, irányították a repülőt, majd átadták a kassai repülőtér irányítótornyának. Bár a repülő ekkor még magyar légtérben tartózkodott, ez volt a bevett gyakorlat a repülőtér közelsége miatt.

A gép 19.40-kor be is jelentkezett a kassai toronynál, de 4 perccel később Hejce és Telkibánya között eltűnt a légiforgalom-irányítás radarernyőjéről, és a rádiókapcsolat is megszakadt vele.

A magyar rendőrséget 20.04-kor értesítették arról, hogy feltehetően a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Hejce közelében lezuhant egy repülőgép. A tűzoltók és a mentők 20.11-kor kapták a riasztást. Ezzel egy időben Szlovákiából is elindultak a mentőegységek, de ekkor még nem lehetett tudni semmi biztosat.

A mentés kezdete

Egy csapásra megbolydult a máskor nyugodt határ menti környék. Tűzoltók, mentők, katasztrófavédők és katonák szirénázó autói törték meg a fagyos téli éjszaka, valamint a kevesebb mint kétszáz lelket számláló Hejce község csendjét. A katasztrófa híre gyorsan terjedt, és aki tudott, indult segíteni. A környéket jól ismerő helyiek navigálták a helyszínre a rendőröket és a mentőket, a favágók pedig a nehezen járható utak megtisztításában segítettek. Kezdetben csak gyalogosan lehetett megközelíteni a Borsó-hegyen lezuhant gépet, mert a meredek és havas erdei utakon a járművek elakadtak. Helikopteres mentésről szó sem lehetett az erős szél, a sötét és a sűrű erdő miatt, így eleinte csupán a rendőrség Lada Nivái voltak képesek megbirkózni a nehéz körülményekkel.

Valamivel 21.30 után sikerült elérnie az első magyar mentőegységnek az apokaliptikus látványt nyújtó helyszínt. Elemlámpák fénye pásztázta a több száz méter hosszan és 30-40 méter szélességben letarolt erdőrészt, amelyben lángoló roncsok, csonka holttestek és különféle tárgyak hevertek szanaszéjjel. A tűzoltók leírhatatlan borzalmak közepette kezdték meg a túlélők felkutatását és a roncsok poroltókkal történő oltását, majd rövid időn belül rátaláltak a 27 éves Martin Farkaš főhadnagyra, aki csodával határos módon nemcsak eszméleténél volt, de látszólag komolyabb sérülés nélkül vészelte át a balesetet. Nehezen, de tudott kommunikálni is, és a saját lábán szállt be a terepjáróba, amellyel a Fehér-kúti vadászházhoz vitték, onnan pedig már mentőautóval szállították át Kassa kórházába. Farkašnál a horzsolásokon és kisebb égési sérüléseken kívül tüdősérülést és agyduzzanatot állapítottak meg, ezért a szükséges beavatkozások után lélegeztetőgépen, mesterséges kómában tartották. Állapota gyorsan javult, ezért két nappal később már felébreszthették az altatásból.

Azt biztosan tudom, hogy a fedélzeten semmi rendkívülit nem észleltünk, a gép lassan ereszkedett lefelé, aztán egyszer csak erősen rázkódni kezdett. Akkor már tudtuk, hogy nagy baj van, de ez az egész csak két-három másodpercig tartott. Két órája feküdhettem a roncsok között, amikor arra eszméltem, hogy körülöttem ég az erdő, és egy ember elemlámpával világít a szemembe. Magyarul beszélt hozzám… Nem értettem, de jött még valaki, aki angolul is tudott. Neki mondtam, hogy lezuhantunk, nézzenek szét, él-e még valaki. Aztán jött a mentő, és csak három nap múlva a kórházban tudtam meg, hogy mindenki meghalt

– nyilatkozta Farkaš, de további részleteket a későbbiekben sem osztott meg a nyilvánossággal.

Negyvenkét hivatásos katona és a pozsonyi védelmi tárca egy civil alkalmazottja, harminckilenc férfi és három nő vesztette életét a szerencsétlenségben, akiket hét nappal a baleset után többezres tömeg búcsúztatott az eperjesi sportcsarnokban kialakított ravatalnál. A katonák közül többen véglegesen, éppen a megszolgált nyugdíjba vonulás szándékával tértek volna vissza a hazájukba, de a gépük máig tisztázatlan körülmények között a Borsó-hegynek csapódott. A szertartást követően Juraj Liška szlovák hadügyminiszter lemondott tisztségéről, de indoklásában hangsúlyozta, nem érezi felelősnek magát a Hejcén történt katasztrófa miatt. Közel háromszáz magyar és szlovák határőr, rendőr, katona és tűzoltó nem csupán a mentésben és a roncsok összeszedésében segédkezett, de a két fél a baleset kivizsgálását is közösen kezdte meg.

Az első napon a hó és az erős szél, valamint a mínusz 10–15 fokos hideg nehezítette nagymértékben a roncsok összeszedését, nem sokkal később azonban sikerült megtalálni a gép feketedobozát. Mindenki azt remélte, az eszköz megadja majd a válaszokat a kérdésekre. Erre azonban a vizsgálatok lezárultáig várni kellett, hiszen még áprilisban is több száz kilónyi maradvány, személyes tárgy és alkatrész került elő a helyszínről, amelyet a katasztrófaturisták is előszeretettel látogattak. Őket eleinte az állandó katonai őrség akadályozta meg a „kutatásban”, de tavasszal már bárki szabadon felkereshette a területet.

Hivatalos megállapítás

A szlovák hadügyminisztérium júliusban bejelentette, hogy elkészült a baleset okait vizsgáló bizottság több mint ezeroldalas jelentése. A vizsgálat megállapította, hogy a repülőgép műszerei zavartalanul működtek, de a roncsok elemzésének eredményein nyugvó megállapítások bonyolultsága miatt ez sem mondható ki bizonyosan, ellenben az ismeretek összességéből következik, hogy a kézi vezérlés során emberi mulasztás történt:

a pilóta nem használta az automatikus magasságmérő berendezést, amely jelezte volna, hogy a célállomás, azaz, Kassa repülőtere felé süllyedő, leszállásra készülő repülőgép akadály felé tart.

A kórbonctani és az ezzel összefüggő vizsgálatok is rendre azt igazolták, hogy a gép személyzete a becsapódás előtti pillanatokban nem hajtott végre semmilyen vészelhárító műszaki műveletet, ami azt jelenti, hogy gyanútlanul, semmilyen veszélyt nem észlelve, váratlanul repültek neki a hegynek. A műszerek adatai szerint a gép kézi vezérléssel, folyamatosan és zavartalanul ereszkedett a repülőtér felé haladva, amikor a katasztrófa bekövetkezett. A történtek miatt senki sem vonható büntetőjogi felelősségre, mivel a személyzet életét vesztette.

Az információkat azután tették hivatalosan is közzé, hogy a kormány meghallgatta és tudomásul vette a zárójelentést, ezzel egyidejűleg az áldozatok hozzátartozóinak a törvényesen kijáró kártérítés maximumát ítélte meg, összesen 67 millió szlovák koronát. A vizsgálati jelentés részleteit viszont titkosították, csupán a hozzátartozóknak engedtek betekintést az iratokba. Három elhunyt katona családtagja tett panaszt a jelentéssel kapcsolatban, de a hatóság ezeket elutasította. Az ügyészség ugyanis a dokumentumban kizárta, hogy a repülőgép műszaki okok miatt zuhant volna le, a tragédia okaként egyértelműen az emberi mulasztást jelölték meg. Ez azt jelentette, hogy a tragédiáért a felelősség kizárólag a pilótát terhelte, így a hozzátartozói nem részesülhettek olyan mértékű kárpótlásban, mint a többi áldozat családjai.

Tények és találgatások

A katonákat szállító An–24 a kassai landoláshoz készülve a szabályszerűnél gyorsabban ereszkedett, továbbá három kilométerrel keleti irányba eltért a Hernád folyó völgyében kijelölt útvonaltól, majd a 757 méter magas Borsó-hegynek ütközött. Valamivel a becsapódás után az egyedüli túlélő – Martin Farkaš – képes volt mobiltelefonján közölni a feleségével a történteket, aki azonnal értesítette a szlovák hatóságokat. A katasztrófát ugyanakkor a magyar határőrök is észlelték, ahogy a közeli Vilmány lakosai is, akik közül többen felfigyeltek a hegytetőn látszó lángokra. Akadtak olyanok, akik azt állították, hogy közvetlenül a tragédia előtt az alacsonyan elhúzó szlovák gép motorja kihagyott. Szerintük a kényszerleszállást megkísérlő pilóták nem tudták a közeli tisztásig levegőben tartani a gépet. Ezt az állítást a vizsgálatok megcáfolták, semmilyen műszaki problémára utaló nyomot nem találtak.

Annak idején a sajtóban több verziót is olvashattunk a baleset körülményeiről. E cikkek hol lényegtelen, hol jelentős eltérésekkel számoltak be a történtekről. Ezekben a verziókban a szerencsétlenség egyetlen túlélője a becsapódáskor a gép mosdójában vagy épp az ülőhelyén tartózkodott, illetve ami lényegesebb, hogy a lezuhant gépet követő, a katonák felszerelést szállító második gép pilótája a lángoló erdő láttán riasztotta a hatóságokat. Utóbbiról biztosan tudjuk, hogy a második repülő legénysége – amely negyedórányi időeltéréssel követte az előtte haladót – csupán a kassai landolás után értesült a balesetről, tehát nem láthatták lezuhanni a társaikat. Ez a tény is csak tovább fokozza a dilemmát, hogy ki és mikor jelezte legelőször a balesetet, és erről még napjainkban is eltérő állításokat olvashatunk. Ez nem véletlen, hisz mindkét ország légiforgalom-irányításának és belügyi szerveinek a hatékonyságáról, presztízséről van szó. Ami biztos: elsőként a magyar híradások tájékoztattak a balesetről, sokan Szlovákiában is ezen forrásokból értesültek először a tragédiáról, köztük az áldozatok hozzátartozóinak egy része is.

Szlovákiában a mai napig köztéma a hejcei katasztrófa. Hozzátartozók, nevüket elhallgató volt katonák és politikusok szólalnak meg a témában, választ keresve vagy éppen adva a 14 évvel ezelőtt történtekre. Az elmúlt években a szlovákiai legfőbb ügyészséghez több alkalommal érkezett újbóli kivizsgálási kérelem, de ezeket rendre elutasították, illetve továbbra is a pilóta felelősségét állapították meg. 2016 novemberében Ivan Katrinec jogász kezdeményezte a történtek újravizsgálását, állítása szerint erre azért volt szükség, mert az Eperjesi Körzeti Katonai Ügyészség annak idején részben hamis vagy hiányos információk alapján hozott határozatot, valamint a birtokába jutott új információk szerint bizonyítható, hogy a katasztrófát mégsem a pilóta mulasztása, hanem műszaki hiba okozta. Katrinec állításával kapcsolatban annyit jegyzett meg csupán, hogy valaki a témával kapcsolatban abbahagyta a hallgatást. A szlovák főügyészség az elmúlt években több alkalommal újból kivizsgálta az ügyet, de továbbra is kizárta a műszaki meghibásodás lehetőségét.

Mi okozhatta a tragédiát?

A hivatalos közlemény szerint a balesetet szenvedett, szovjet gyártmányú An–24 repülőgép harminchat éve repült, korábban öt nagyjavításon esett át, műszaki állapota a baleset előtt kifogástalan volt. Ezt az állítást többen is kétségbe vonják: szerintük a pilóta azért nem használta, illetve kapcsolhatta ki az automatikus magasságmérő berendezést, mert az rossz adatokat közölt. Egyesek tudni vélik, hogy ennél a gépnél ez több alkalommal is előforduló hibajelenség volt. A vizsgálat megállapította, hogy a baleset hátterében vélhetően a gép pilótájának hibája állhat, aki a kassai repülőteret szabad szemmel tájékozódva, műszerek segítsége nélkül közelítette meg. A vizsgálat szerint a pilóta valószínűleg túl korán kezdte meg az ereszkedést – két perc alatt nyolcszáz métert süllyedt a gép –, és nem számolt a zempléni hegyekkel. A balesetet szenvedett An–24-et követő másik, felszerelést szállító gép kedvező látási viszonyokról számolt be, és semmilyen zavaró tényezőt nem észlelt. A szerencsétlenséget követően a másik szlovák An–24 sem szállhatott fel többet, illetve ezt a típust végleg kivonták a honvédség állományából.

A katasztrófa pontos okát ma sem ismerjük.

Tény, hogy a hivatalos vizsgálati eredményeket nem mindenki fogadja el magyarázatnak.

Tiszteletadás és emlékezet

A tragédiát követő évben Hejce központjában avatták fel Szabó László galántai szobrászművész alkotását, amely a tragédia 42 halálos áldozatnak állít emléket. A bronzból készült szobor egy szárnyak nélküli, zuhanó angyalt ábrázol, amelyet letarolt fák vesznek körbe. Minden év januárjában itt tartják közös megemlékezésüket szlovákok és magyarok, hozzátartozók és politikusok, valamint a falubéliek, akik szinte kivétel nélkül részt vettek a mentési munkálatok segítésében. Az ünnepi alkalmakkor a szlovák védelmi tárca a közvélemény ajánlásai alapján díjazásban részesíti azokat, akik a katasztrófa idején önzetlen magatartást tanúsítottak, és azonnal embertársaik segítségére indultak. A megemlékezéseken minden alkalommal részt vesz a baleset egyetlen túlélője, Martin Farkaš is, aki egyszer így nyilatkozott: „Ha legalább ketten-hárman megmaradtunk volna, biztosan könnyebb lenne, de így magam vagyok az emlékeimmel és a megválaszolatlan kérdéseimmel.”

Az egyik áldozat édesanyja nyilatkozta

A 31 éves rozsnyói Keszi András repülőgép-műszerészként utazott a lezuhant gépen. Édesanyja, Irén, 2012 májusában azt nyilatkozta a szlovákiai Új Szónak, hogy a honvédség csak vasárnap értesítette őket a tragédiáról, amelyről ők már péntek este tudtak. „Gyakran mondta otthon, hogy amikor indulni kell, az egyik gépből kiveszik, ami a másikban elromlott, és legtöbbször próbarepülés sincsen. Akkor sem volt, amikor Pristinába indultak, aztán az egész szerencsétlenséget a pilóta nyakába varrták. Sajnos máig sem kaptunk egyértelmű és hihető magyarázatot. [...] Nem az a fajta vagyok, aki csak a rosszat akarja látni, aki a konfliktust keresi, de azt nem lehet nem észrevenni, hogy amikor Hejcén az évfordulós megemlékezésen a magyar honvédelmi miniszter azt mondja, »az elhunytak a mi hőseink is voltak«, azt a szlovák tolmács nem fordítja. Minden évben viszek koszorút Hejcére, természetesen magyar felirattal, és az egyik fára kötözöm. Egyszer, amikor pár hónap múlva visszamentem, egy nejlonzacskóban szlovák üzenetet találtam mellette: »Itt szlovák katonák haltak meg, ti magyar k…k.« A gyomrom forog, ahogy látom, hogyan válik a tragédia helyszíne turistalátványossággá és politikai kampányok eszközévé.”

Az An–24 repülőgép

A szovjet, pontosabban ukrán gyártmányú An–24, majd az e típusból kifejlesztett, hátsó rakodórámpával is ellátott An–26 típuscsalád az egykori keleti blokk egyik legelterjedtebb, közepes méretű utas- és teherszállító repülőgépe volt, amelyből 1959-től az 1990-es évekig több mint kétezer darabot gyártottak. A két légcsavaros, gázturbinás hajtóművel felszerelt, 5 tonna teher vagy 40-50 személy szállítására alkalmas, 2600 km hatótávolságú gépek robusztus felépítésüknek köszönhetően akár rövid, burkolatlan pályáról is képesek felszállni. Mivel a katonai repülőgépek a „civil példányoknál” lényegesen kevesebbet repülnek, koruk kevésbé áll egyenes arányban az állapotukkal: jóval öregebb teherszállító gépek a világ számos országában ma is használatban vannak. Szlovákiában az An–24 típust már leváltották a nagyobb és korszerűbb C–27J típusra, az An–26 pedig a magyar légierőben jelenleg is üzemel (az utódtípus kiválasztása hazánkban ezekben a hónapokban zajlik).

A cikk a Turista Magazin 2020. februári számában jelent meg.

Cikkajánló