A Magas-Tátra legveszélyesebb útján

Ez az egész történet még 2023 nyarán kezdődött, mikor is – néhány újságíró kolléga társaságában – lehetőséget kaptam, hogy megmásszam Lengyelország legmagasabb hegyét, a Tengerszem-csúcsot. Ezt csak azért hoztam most ide, mert a sikeres csúcstámadást követő napon is túráztunk egy jót Zakopanétól egészen a Gąsienica-Fekete-tó (Czarny Staw Gąsienicowy) partjáig. Itt szusszantunk egyet, és megbűvölten bámultuk a gyönyörű völgy mögött magasodó gránitbércek csipkézett tetejét.

Nem kell hozzá sok képzelőerő, hogy egy gigantikus sárkányt lássunk szendergésében, de ami a legszebb, hogy ennek a Godzillának végig lehet „sétálni” a hátán. A tó partján ácsorogva erre fel is hívta a figyelmünket Mateusz, a mellénk rendelt túravezető srác, aki az előttünk meredező csúcsokat sorra megnevezve mutogatta, hogy merre is vezet a Sas út. Bár az akkori menetrendbe már nem fért bele ennek a legendás útvonalnak a lejárása, a mellettem ácsorgó és szintén a Sas útban gyönyörködő Tenczer Gábor kollégával elhatároztuk, hogy nekifutunk ennek a projektnek a közeljövőben.

A közeljövőből végül egy év lett, és

A Magas-Tátra lengyel oldalán, Zakopane környékén szinte egész évben nagy a nyüzsi, de a nyári hónapokban tényleg ki lehet rakni a megtelt táblát, ami nemcsak a völgyek turistaútjaira, hanem a csúcsokra is igaz. Ez a koncentrált jelenlét egyébként érthető is, elég csak ránézni Lengyelország térképére, és rögtön látszik, hogy ennek a jókora, közel negyvenmilliós országnak csak a déli részén vannak számottevő hegyek, és a Magas-Tátrából is viszonylag kis terület tartozik hozzájuk.

Tehát ott tartottunk, hogy idén szeptemberre állt össze minden a mi kis „sasos” expedíciónkhoz, ezért egy szép napsütötte reggelen autóba ültünk a már említett telexes Tenczer kollégával, és a Mozgásvilág ügyvezetőjével, Kakuk Andrással, hogy bő ötórányi utazás után leparkoljunk Zakopanéban. Lengyel oldalról ez a település számít a Tátra kapujának, ezért készüljünk fel rá, hogy az év minden szakában – függetlenül a hétvégéktől és ünnepnapoktól – sokan lesznek itt. Parkolni ugyanakkor viszonylag könnyen lehet, mert rengeteg kisebb-nagyobb placc várja az autósokat a település szélén. Mi is egy ilyenben álltunk meg napi 40 złoty (kb. 3700 Ft) fejében.

Autónkat hátrahagyva indultunk el Zakopanéból a hegyek irányába, egyelőre szép kényelmesen, mert csak másnapra terveztük a Sas út lejárását. Aznapi végcélunk a híres Murowaniec menedékház (Schronisko Murowaniec) volt, amely mintegy hét kilométernyi sétát jelentett közel 700 méternyi szintemelkedéssel. Bemelegítésnek és a Magas-Tátrára való ráhangolódásnak tökéletes volt ez a közel háromórányi, végig felfelé vezető túra. Egyrészt festői környezetben haladtunk, másrészt a végén elénk tárult az a hegyláncolat, amelynek gerincén terveztünk végigmenni.

Az 1500 méter magasan található Murowaniec menedékház régi, patinás darabnak számít. A múlt század húszas éveiben épült, az ötvenes években bővítették tovább jelenlegi formájára, és bár kívülről nem látszik rajta, az emeletén és a tetőterében még prémium szobákat is kialakítottak benne. Jelenleg száz fő felett van a férőhelyek száma, a kínálat pedig 2–6 és 10 fős szobákból áll. Az épület aljában egy tálcatologatós étterem található, amely valóságos nagyüzemi menzává alakul át egy-egy nyári hétvégén. A népszerűség érhető, egyrészt Zakopane kényelmes sétatávolságra van, másrészt innen kiindulva rengeteg könnyebb-nehezebb túrát lehet megtenni a környéken, így érdemes jó előre szállást foglalni.

Miután átvettük a szobáinkat, megvacsoráztunk, és a nyüzsgő közösségi térben példás önmegtartóztatással ellenálltunk a frissen csapolt Żywiec habzásának, mert másnap reggel hatra beszéltük meg a leendő túravezetőnkkel a találkát. Lefekvés előtt még egyszer ránéztünk az időjárás-előrejelzésre, és szomorúan állapítottuk meg, hogy változatlanul csapadékot ígértek másnap délutánra, így az esőkabátok is bekerültek a hátizsákjainkba.

Másnap reggel percre pontosan érkezett Mikolaj, akit a Lengyel Idegenforgalmi Szervezet bízott meg, hogy pátyolgasson minket a hegyen, fő a biztonság alapon. Ennek szellemében gyorsan

A menedékháztól ez bő négy kilométert jelentett közel 700 méternyi szinttel, amit végül kerek két óra alatt sikerült legyűrnünk.

Ez egyébként nem egy bonyolult feladat, mert a háztól elég csak a kék jelzést követni, elhaladni a cikk elején már megénekelt gyönyörű tó mellett, és felkapaszkodni az egyre meredekebb hegyoldalon. Az út egy része jól kiépített a beforgatott gránitkövekkel, így csak állóképesség kérdése, hogy ki milyen gyorsan ér fel a hágóhoz. Ottjártunkkor kisebb-nagyobb csapatokkal előzgettük egymást aszerint, hogy ki mikor állt meg egy szusszanásra.

Nem tudom, más hogy van vele, de nekem van egy meditatív élményem az ilyesfajta kapaszkodásokkal, ahogy figyelem az egyre ritkuló növényzetet és az alattam kinyíló tájat. A nemrég félig megkerült tó aprócskává zsugorodott alattunk, pedig nem kis vízfelületről van szó, közel 18 hektárjával és 50 méteres mélységével a Gąsienica-Fekete-tó a Tátra ötödik legnagyobb állóvize. A hágó előtt pár száz méterre vezetőnk szól, hogy vegyük fel a sisakokat és a via ferrata felszerelést. Előbbit még megértjük, utóbbi miatt kicsit morgunk, de belátjuk, hogy vigyázni akarnak ránk, arról nem is beszélve, hogy ha már írunk erről az útról, akkor jó példát kell mutatni.

Cihelődés közben Mikolaj látta, hogy nem vagyunk túl lelkesek a felszerelés egy részéért, ezért finoman megemlíti, hogy milyen sok baleset történik itt, és az okok egy része bizony a nem megfelelő felszerelésre vezethető vissza. Bár nem a legjobb ráhangolódás az út előtt, de ha már szóba hozta, rákérdezek, hogy milyen veszélyeket rejt a Sas út. A hirtelen rosszra forduló időjáráson túl az erőnlét és a hegyen való mozgás rutinjának hiányát sorolja fel, majd legnagyobb meglepetésünkre az egyik legkevésbé veszélyesnek látszó szakaszt említi meg a legproblémásabbnak, de erről egy kicsit később.

A fentiek miatt nem a legrózsásabb gondolatokkal érjük el a Zwarat-hágót, a gerincre felérve azonban elfeledünk mindent, mert megnyílik előttünk a hegy másik oldala is, és a lábunk alatt ragyog a napsütésben a Magas-Tátra egyik legszebb része, a Lengyel-Öt-tó völgye (Dolina Pięciu Stawów Polskich).

A gyors fotózáson túl Mikolaj nem sok időt hagy szusszanni, a sietség oka sajnos a nem túl rózsás időjárás-előrejelzés, egészen konkrétan délután egy órától jósoltak csapadékot. Bár a Sas út nincs négy és fél kilométer a 2158 méter magas Zwarat-hágótól a végpontot jelentő Kereszt-nyeregig (Krzyżne), mégis hat-hét órával kell számolni a teljesítésével – optimális időjárási körülmények között. Ez persze egy átlagos földi halandóra igaz, 2016 nyarán Piotr Łobodziński lengyel terepfutó rekordidő alatt, mindössze 1 óra 16 perc alatt futotta le az egészet. Aki kíváncsi a produkcióra, a QR-kód segítségével meg is nézheti, mert az egészet videóra vette egy testkamerával:

Az útvonal első, a Zerge-hegyig tartó bő egy kilométeres szakaszát tartják a legtechnikásabb résznek, így mi is rögtön a mély vízben találjuk magunkat. A felfestett nyomvonal követi a csipkézett gerincet, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egyik sziklaoromról le, a másikra fel, hol kézzel, hol láncokon, fémkapaszkodókba csimpaszkodva lehet csak haladni a helyenként igencsak kitett részeken. Itt emelem meg a kalapom az ötletgazda Nowicki úr előtt, aki mindezt láncok, kapaszkodók nélkül járta le, és jelölte ki a nyomvonalat az 1900-as évek legelején.

Bár rajtunk kívül még jó páran voltak a hegyen, szerencsére egyik részen sem kellett sorban állni, de még várni se nagyon, pedig nyaranta pont ez tartják a Sas út egyik legkellemetlenebb részének. Mivel az út előtt igyekeztem felkészülni a nyomvonalból, jó pár hely „ismerősként” jött szembe. Ilyen volt például a Fagyott-tavi-csorbában (Zmarzła Przełęcz) egy szakadék szélén egyensúlyozó magányos szikla vagy a Zerge-csorba (Kozia Przełęcz) enyhén jobbra billentett létrája, amin lemászni tényleg felér egy bátorságpróbával.

Egy ilyen nehézségű gerincútnál természetesen figyeltek arra, hogy több helyen is legyen kiszállópont. A Sas úton a Zerge-csorbánál nyílik lehetőség először a völgybe ereszkedni egy sárga jelzésen, mi azonban nem remegünk meg, megállás nélkül folytatjuk a hullámvasutazást egészen az út legmagasabb pontját jelentő Zerge-hegyig (Kozi Wierch, 2291 m). Itt végre pihenünk is pár percet a fotózáson túl, elfogyasztjuk a szendvicseinket és a jól megérdemelt csúcscsokit. Egy kényelmesebb sziklán ücsörögve nézegetek lefelé, mert abban reménykedem, hogy hátha megpillantok egy névadó jószágot a zöld foltok valamelyikén, de sajnos egy zergét se bírok felfedezni.

A rövid pihenő közben látom, hogy Mikolaj a horizont nyugati felét vizsgálja, ahol kisebb-nagyobb felhők tűntek fel, de arra a kérdésre, hogy mit gondol, csak talányosan „ebből még bármi lehet” válasszal zárja le a témát. Gondoltam, feldobom a hangulatot, ezért rákérdezek, hogy az elején jól értettem-e, hogy most jön a legproblémásabb rész, ami technikailag elvileg jóval könnyebb, mint a mögöttük álló szakasz.

Megnyugtat, hogy jól értettem, és abban is megerősít, hogy valóban könnyebb rész következik, de pont ezért veszélyes.

Elég egy rossz lépés, egy elmozduló kő, és a biztonságosnak tűnő ösvényről kiderül, hogy alatta olyan meredély tátong, amin nincs esély megkapaszkodni. „Nincs vége, amíg a kövér hölgy énekel” – foglalja össze tömören Mikolaj intelmeit Kakuk Bandi kolléga, amin jót mulatunk ugyan, de azért összeszorított záróizmokkal vágunk neki a folytatásnak.

A Zerge-hegyet elhagyva se lehet panasz az izgalom hiányára, pláne hogy minden lépésünkre figyelünk, bár ez az elképesztően szép körpanoráma miatt tényleg komoly önuralmat igényel. A sok láncozgatásból és kapaszkodásból a Sas út egy ugyancsak emblematikus pontját, az Elülső-Sieczka-csorba (Skrajna Sieczkowa Przełączka) hasadékát kell megemlíteni. Ez egyébként pont az, ami a neve is, egy jókora hasadék, amin egy határozott lépéssel kell átlendülni, de 2200 méter magasan ez nem olyan egyszerű feladat.

Már közel öt órát mászhattunk fel-le a gerincen, amikor elértük a Gránátok három csúcsát, és a korábban csak szórványos pamacsként megjelenő felhők összeálltak a nyugati horizonton. A Sas út bő kétharmadát jelentő Északi-Gránát-csúcson (Skrajny Granat) kupaktanácsot tartunk az időjárás miatt, itt ugyanis egy újabb lefelé vezető ösvény jelenti a kiszállási pontot. Bár a gyülekező felhők számunka nem tűntek vészesnek a még napsütötte csúcson, Mikolaj közli, hogy nem tetszik neki, amit lát, ezért induljunk el a völgy irányába, ráadásul amilyen gyorsan csak tudunk.

Ezek után vetünk még egy utolsó pillantást fentről az Öt-tó völgyére, majd szaporán elindulunk lefelé, és öt percen belül megérkeznek az első esőcseppek.

Ez volt az a pont, hogy megálltunk beöltözni, és megpróbáltunk még inkább igyekezni lefelé, bár ez egyre nehezebb feladat volt az esőtől csúszóssá váló gránitköveken.

Már majdnem a tónál jártunk, amikor megérkezett a java, és az addigi csöpörészést felváltotta az a fajta eső, amit csak egy autómosó prémium programja tudna reprodukálni. Ez az intenzitású égi áldás egészen a házig kitartott, így úgy érkeztünk meg a szállásunkig, mintha egy medence aljáról másztunk volna elő. Ezzel egyébként nem voltunk egyedül, mert a menedékháznál gyűlt össze a környék összes elázott turistája, így a következő kihívást a szobáink megközelítése jelentette.

Forró zuhany még életemben nem esett olyan jól, mint most, amit a már emlegetett Żywiec tudott csak fokozni az időközben kiürült közösségi térben. A sikeres túra örömét még pár kupica találó nevű Soplica vodkával fokoztuk, majd az ilyenkor előkerülő kötelező katonatörténetek után elkezdtük tervezgetni a következő tátrai kalandunkat. Ezek között szerepelt a Sas út utolsó, most kimaradt szakasza, még annak ellenére is, hogy ez már nem számít olyan extrémnek, viszont remekül össze lehet kombinálni az Öt-tó völgyével, amely olyan csábítóan csillogott egész nap alattunk, hogy fel is vettük a bakancslistánkra.

A „mindössze” 4,3 kilométer hosszú, piros sávval jelölt Sas út összesen hat csúcsot érint: ezek a Kis-Zerge-hegy (Mały Kozi Wierch, 2228 m), a Zerge-bástya (Kozie Czuby, 2263 m), a Zerge-hegy (Kozi Wierch, 2291 m), a Déli-Gránát-csúcs (Zadni Granat, 2240 m), a Középső-Gránát-csúcs (Pośredni Granat, 2234 m) és az Északi-Gránát-csúcs (Skrajny Granat, 2225 m). Ahogy a térképen is látszik, a kék jelzésen kapaszkodtunk fel a Zwarat-hágóhoz, majd az Északi-Gránát-csúcsnál hagytuk el az utat, és indultunk el a völgybe a sárga jelzésen vissza a tóhoz.

A túra megvalósításában nagy segítséget nyújtott a Lengyel Idegenforgalmi Szervezet, amit ezúton is köszönünk nekik!

A cikk a Turista Magazin 2024. október-novemberi számában jelenet meg.