A változatosság gyönyörködtet, pláne a Bükk-fennsíkon

A Bükk-fennsík az ország egyik legszebb vidéke, amelynek nyugati szélén tesz egy 8,7 km-es kört az Olasz-kapui tanösvény. Ezen a sokszínű útvonalon nemcsak gyönyörű tájakat láthatunk, de kicsit belemerülhetünk a Bükk-fennsík távoli és közeli múltjába, és megismerhetjük annak élővilágát is.

Mi ezúttal szakember kíséretében indultunk útnak. Bartha Attila, a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság Nyugat-bükki Tájegységének természetvédelmi őre úgy ismeri ezt a környéket, mint a tenyerét. Utunkat az Olasz-kapui parkolónál kezdtük, ahová – behajtási díj megváltása után – Szilvásváradról lehet feljönni autóval. A parkolótól azonban már nem lehet négy keréken továbbmenni, mert a nemzeti park értékes területén járunk, de nem is lenne értelme, mert a szembejövő sok szépséget úgyis csak gyalogosan lehet igazán felfedezni.

Kisvasút a fennsíkon

A tanösvény névadója, Olasz-kapu egy sziklaátvágás, amit eredetileg a megtermelt erdei termékek leszállításának megkönnyítésére, az itt közlekedő teherszállító kisvasút pályája miatt alakítottak ki 1918-ban.

Az első világháborúban 470 ezer olasz katona került az Osztrák–Magyar Monarchia fogolytáboraiba, közülük 18-an kerültek a Pallavicini őrgrófság területére, és dolgoztak itt.

1908-tól Wessely Károly osztrák iparmágnás volt a környék birtokosa, és az ő kezdeményezésére született meg a Szalajka-völgy–Tótfalusi-völgy kisvasútja, hogy a kitermelt fát könnyebben elszállíthassák. Szilvásvárad környéke később, 1913-tól 1948-as államosításig őrgróf Pallavicini Alfonz Károly tulajdona volt, és az ő idejében,

Ezt a szakaszt a Szalajka-völgyi vonallal egy siklópálya kötötte össze. A 468 méter hosszú, 210 méter szintkülönbséget áthidaló sikló gépháza ma is látható a Kukucsó-hegy aljában. A fennsíkon az 1940-es évekig közlekedett a teherszállító kisvonat, a vasút régi nyomvonala sok helyen ma is látszik.

Virágos rétek között

A Bükk középső részén elterülő Bükk-fennsík az ország legnagyobb és legmagasabb karsztfennsíkja. Az átlagosan 800 méter magasságú platót a Garadna-patak két részre, a Nagy-és a Kis-fennsíkra osztja. Az előbbi nemcsak nagyobb területű, de magasabb fekvésű is.

Az Olasz-kaput a Nagy-fennsík nyugati kapujának is hívják, ezen belépve kezdtük meg túránkat. Rövidesen már fokozottan védett területen járunk, ami azt is jelenti, hogy a jelölt ösvényről nem térhetünk le.

A fenyvesek telepítése a 19. század első felében indult meg a Bükkben a növekvő puhafaszükséglet kielégítése érdekében. A klímaváltozás hatásai az itteni fenyveseket sem kerülik el, sajnos sok helyen láthatunk kiszáradó lucfenyőket.

Utunk a fennsík legnevezetesebb hegyi rétjei közé tartozó Fekete-sár–Zsidó-rét-Keskeny-rét vonalon halad keresztül, ami nyári virágpompájában elképesztően gyönyörű.

Egy-egy különlegesebb faj is előkerül, mint például a mókás nevű orchidea, a szúnyoglábú bibircsvirág, de még a bájos tarka nőszirom virágzó példányaiba is – majdhogynem szó szerint – belebotlottunk. Nyár végén és ősz elején virágzik a réteken a védett fecsketárnics, és a Bükki Nemzeti Park címernövényével, a szártalan bábakaláccsal is ekkor találkozhatunk.

Ahol nyáron is fagyhat

A rétek helyén eredetileg erdők voltak, a 18–19. századtól kezdve azonban letermelték azokat, mert az üveghuták és vashámorok működtetéséhez, majd a két világháborút követő ország-újjáépítésekhez nagy szükség volt fára. Az irtások helyét később kaszálni és legeltetni kezdték, így az erdő már nem újult fel.

A laikus szem számára is első pillantásra feltűnnek a réteken látható kerekded mélyedések. Ezek a töbrök a karsztvidékek legjellegzetesebb felszínformái, amelyek mérete a néhány métertől a több száz méterig is terjedhet, és ha megnézzük a térképet, a környéken elég sokat láthatunk belőlük.

A Zsidó-rét délnyugati szegletében található a Bükk legnagyobb oldásos töbre, a Mohos-töbör, amelynek neve a hírekből lehet ismerős.

Legutóbb például június elején mértek –0,15 fokot a Mohos-töbör alján. Ennek oka, hogy derült, szélcsendes éjszakákon, amikor a felszín kisugározza magából a hőt, a melegebb levegő felszáll, az alá szorult felszínközeli, hidegebb, sűrűbb levegő pedig megreked a töbör alján.

Bármennyire is csábító, a tanösvény mentén látható töbrök aljára nem lehet lemenni, hisz fokozottan védett területen járunk. Ráadásul a töbrök aljának hűvösebb, párásabb zugaiban speciális, magashegységi növényfajok is előfordulnak.

Kis helytörténeti gyorstalpaló a Zsidó-réten

A töbrök néhol szabályos sorokba rendeződnek, máshol két szomszédos mélyedés összeolvad, ikertöbrök alakulnak ki, megint máshol nemcsak egymás után, de egymás mellett is töbrök mélyülnek. Erre jó példa a Zsidó-rét széles, lapos medencéje, amin az erdészeti műútról letérve vágunk át.

Ahogy Attilától megtudom, a rét onnan kapta az elnevezését, hogy

A kereskedők pedig akkoriban leginkább zsidó származásúak voltak.

Ezen a ponton Attilával bele is merültünk a környékbeli helynevek eredetének taglalásába, ugyanis akadnak még errefelé beszédes nevek. Attila szívesen „nyomoz” a helynevek eredete után, és nemcsak könyvekben vagy régi térképeken, de környékbeli idős emberekkel is gyakran beszélget ezekről.

A szomszédos rét, amin először keltünk át, a Fekete-sár nevének magyarázata logikusan kikövetkeztethető, ugyanis a nagyobb esőzések és a hóolvadás után a térségben keletkező sár színére utal. Van például Veres-sár is.

De vajon honnan kaphatta nevét a közeli Faktor-rét? Erre például eddig még nem sikerült magyarázatot találni.

Mihály járt itt?

Ahogy a tanösvényen haladtunk, egyszer csak különös hangyabolyokra lettünk figyelmesek. Számomra már önmagában az is érdekes volt, hogy egy kisebb területen nagyon sok vöröshangyaboly volt, de még ennél is furább volt, hogy néhány úgy nézett ki, mintha valaki belemart volna egyet.

Milyen állat lehetett vajon? Kinek támad kedve olykor hangyákat és hangyatojásokat enni? Lehetne vaddisznó, de ahhoz túl magasan voltak ezek a kaparások, másrészt egy vaddisznó alighanem nagyobb rombolást végezne, amibe ráadásul a boly alján kezdene bele, nem a tetejéhez közel. A szarvasok nem kedvelik a hangyacsemegét. Akkor lehet, hogy egy medve volt? Erre van esély, közelebbről még a karomnyomokat is látni véltük. Talán éppen a Mihály nevű medve járt itt az éjszaka, akit jól ismernek a szakemberek, ugyanis számos alkalommal feltűnt már a bükki vadkamerák előtt.

Napközben a medvék kerülik az ember járta helyeket, így nincs rá sok esély, hogy túra közben összefussunk velük. Attila sem találkozott még medvével itt, a Tátrában már igen, farkasokat azonban már látott egészen közelről a Bükkben is. A farkasoknak egyébként az ilyen töbrökkel tarkított réteken van egy speciális vadászati technikájuk. A kiszemelt prédát belehajtják a töbörbe, majd ahogy a menekülő állat a túloldalon megpróbál kimászni, veszít a tempójából, a farkas pedig ezt könyörtelenül kihasználja.

Panoráma a Tar-kőről

A napsütötte virágos rétek után az erdőben folytattuk a túrát, mit ne mondjak, jólesett egy kis hűsítő árnyék. Nem messze tőlünk egy világos madár suhant át a fák között. Uráli bagoly volt, amelynek jó néhány példánya fészkel errefelé.

Épp ezért a fiókák gyűrűzése nem veszélytelen művelet, a szakemberek védőszemüveget és védősisakot is használnak, hogy óvják testi épségüket az éles karmaival leginkább a fejre támadó madártól.

A túra egyik várva várt pontja, a Nagy-fennsík déli peremét szegélyező kövek egyike, a 950 méter magas Tar-kő, ahonnan szélesvásznú panoráma nyílik a Déli-Bükkre, és ha nem annyira párás a levegő, mint épp ottjártunkkor volt, akkor még a Tisza-tó víztükre is ott csillog a távolban.

Rögtön belebotlottunk a védett szirti gyöngyvesszőbe, de a sziklagyep lágyszárúi között és az azokon táplálkozó lepkéken is hosszan el lehet nézelődni.

A túra egyik legnagyobb botanikai indíttatású üdvrivalgása azonban nem itt, hanem az erdőbe visszatérve tört ki, megláttunk ugyanis két, még virágzó turbánliliomot. Ehhez a különösen szép, védett fajhoz korábban még sem nekem, sem fotós kolléganőmnek nem volt szerencséje.

A mészégetők nyomában

Ahogy az erdőben lefelé ereszkedtünk, Attila néhány méter átmérőjű gödrökre hívta fel a figyelmünket. Ha nem mondja, magamtól biztos nem jöttem volna rá, hogy ezek egykori mészégető kemencék nyomai. Közelükben nagyobb vízszintes területeket is látni, amelyek régmúlt idők népeinek lakóteraszai lehettek. De hogy pontosan kik, mennyien és meddig laktak itt, azt nem lehet tudni.

A mészégetés tudományát Bélapátfalva térségébe valószínűleg a 13. században a IV. Béla által behívott ciszterci szerzetesek hozták magukkal, ahogy a szőlőtermesztést és a pisztrángtenyésztést is. A mészégetés során először a ma is látható gödröt ásták ki, majd a kemence falát az erdő talaján álló vagy ott megbújó mészkővel kirakták. A belső teret aztán telepakolták mészkővel, majd ahogy haladtak feljebb, úgy rendezték el a köveket, hogy azokból egy igluszerű képződményt alakítsanak ki. A kemence alján meghagytak egy nyílást, és ott táplálták folyamatosan a tüzet.

Az utolsó mészégető kemence a Bükkben Répáshuta határában, a mai Bükki Csillagda helyén állt, s a kétezres évek elején hagyta abba a munkát.

Pillantás az Őserdőre

A Tar-kőről lefelé nemcsak a mészégető kemencék, de a hajdani kisvasút nyomvonalát is felfedezhetjük, sőt a tanösvény egy szakasza ott is halad.

Mivel az Őserdő egyike a hazai erdőrezervátumoknak, turistaút nem halad át rajta, csak a széléről láthatjuk, milyen is az az erdő, ahol már régóta nincs semmiféle erdőművelés. Évente azonban egy-két alkalommal a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság szervez ide szakvezetéses túrát, amikor lehetőség van arra, hogy belépjünk ebbe az erdei szentélybe.

Szó szerint tehát nem egy őserdőről van szó, ilyen nincs Magyarországon, de mivel már jó ideje nem alakítja azt emberi kéz, így mostanra már természetes erdőket idéz.

Ahogy összehasonlítjuk az Őserdőt azzal az erdővel, ahol a tanösvény halad, elég szembetűnő a különbség. Míg a kerítésen kívül egykorú bükkök állnak szálegyenesen egymás mellett, odabent különböző korú fákból álló, változatos szerkezetű erdőt látunk, ahol van aljnövényzet, cserjeszint, és a legidősebb fák 250-300 évesek is lehetnek.

Az erdő lakóinak kétharmadaa kötődik valamilyen módon a holtfához. Attila ezzel kapcsolatban egy megdöbbentő adatot is mond: míg a környékbeli erdőkben a holtfa aránya az erdőrész fatömegének csupán 8 százaléka, addig az Őserdőben ez az arány 57 százalék.

Amikor a barlangba benéz az erdő

Túl voltunk már a túra háromnegyedén, amikor még mindig voltak hátra érdekes látnivalók. A Káposztáskert-lápa előtt bekukkantottunk például a Káposztáskerti-beszakadásba.

A munkálatok elején csak egy két méter mély lyuk volt itt, a négy év alatt azonban jelentős mennyiségű üledéket szedtek ki. Figyeljünk arra, hogy csak óvatosan nézelődjünk itt, mert nincs korlát a barlanggá vált víznyelő tátongó mély szája körül.

Nem messze innen egy másik barlang is nyílik, amit mindenképpen érdemes megnézni. A 932 méteren található Kőrös-lyuk vagy Kőrös-barlang, de van, aki Kőrös-bérci-barlangként ismeri, az ország legmagasabban elhelyezkedő forrásbarlangja.

E barlangrész mögött még egy nagyobb terem van, amiből egy szűk folyosó egy magasabban lévő kisebb üregbe vezet. A régészeti feltárások során cserépedény-töredékek mellett barlangi medve és barlangi oroszlán csontjai is előkerültek itt. A barlang fokozottan védett, de szabadon látogatható, zseblámpa jó, ha van nálunk. Ha kigyönyörködtük magunkat, a barlangtól már csak szűk negyedóra kell, hogy visszaérjünk kiinduló pontunkra, a parkolóba.

Az Olasz-kapui tanösvény alig 9 km hosszú, de változatos útvonalán annyi szépség és érdekesség található, hogy vétek lenne átrohanni rajta, bejárására minimum 5-6 órát, de inkább többet szánjunk.

A cikk eredetileg a Turista Magazin 2024. augusztus-szeptemberi számában jelent meg.