Kolon-tó S. O. S: A nádas szárazon áll, a meder kilátszik. 50 éve nem mértek ilyen alacsony vízszintet. Mi áll a háttérben, és van-e esély megfordítani a folyamatot? Tények és lehetséges lépések.
Aki mostanában a Kolon-tó környékén jár, nehezen hisz a szemének: a kotort szakaszokon is előbukkan a tófenék, a nádasok lábon száradnak. Az idei év tavaszán már a nádas alatt sem állt víz – csak a mélyített foltok, a Nagy-víz és az Öreg-víz tartottak valamennyit, az északi, sekély Tókás pedig nyár végére teljesen kiszáradt.
A Kulléri-zsilipeknél fél évszázada nem volt ilyen alacsony a vízállás
– olvasható a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság honlapján.
Pedig a Kolon-tó története évezredekkel korábbra nyúlik: a Duna holocén kor eleji vízbősége vájta ki a buckák közti mélyedést, ahol a tómeder és a tőzegképződés kialakult. A természet rendjébe később az ember szólt bele. A 19–20. század fordulóján vasút és országút vágta el az északi vizes élőhelyektől, majd az 1927–28-as lecsapoló csatorna szinte halálos csapást mért rá: a víz elvezetése kiszárította a medret és a környék gazdaságát is megviselte.
A 20. század vége óta több beavatkozás igyekezett visszahozni az életet: nyílt vízfelületeket kotortak, tavacskákat kötöttek össze csatornákkal, a zsilipet lezárták, hogy a tó megőrizze vízkészletét. Csapadékos években ez működött is: a 6–7 km hosszú meder jelentős részét víz borította. Az utóbbi években azonban a tartalékok elfogytak.
A kulcs a tájból eltűnő víz.
A Duna–Tisza köze vizes élőhelyeinek nagy része a klímaváltozás, a kevesebb csapadék és a nagyobb párolgás miatt visszahúzódott.
Közben a Homokhátságon süllyed a talajvíz: a Kolon-tó korábbi utánpótlását – a magasabb fekvésű területek felől érkező, szinte „forrásként” működő felszín alatti áramlásokat – ez gyakorlatilag leállította. A tó nyugatra még vizet is ad le, így tartós vízborításhoz folyamatos, regionális vízáramlás kellene – ami most hiányzik.
Mit lehet tenni? Országos szinten készül a homokhátsági vízpótlási program, amely dunai eredetű vízkészleteket vezetne fel lépcsőzetesen, részben Fülöpháza és Ágasegyháza–Orgovány térségébe. A beszivárgó víz emelhetné a talajvízszintet, ebből a Kolon-tó is profitálna. Műszakilag az is lehetséges, hogy a tavat közvetlenül „felszíni” úton pótoljuk dunai vízzel – ám ez ökológiai kockázatokat hordoz: idegenhonos fajok juthatnak be a jelenleg viszonylag zárt, természetesebb rendszerbe. Mégis: teljes kiszáradásnál ez a kockázat mérlegelhetőbb.
Helyi kútvizekből feltölteni viszont zsákutca: a hatalmas vízmennyiség kitermelése tovább süllyesztené a talajvizet, rontaná a mezőgazdasági területek helyzetét, és felgyorsítaná a tómederből az elszivárgást – fenntartható tartalék így nem képezhető.
Az élővilág egyelőre alkalmazkodik: a vízigényes fajok a mélyített foltokra húzódnak, a mocsári növényzetben az időszakos szárazságot tűrő fajok maradnak.
Ha azonban a kotort részek is kiszáradnak, az már látványos pusztulást hozhat.
A rendszer átalakul – kérdés, mennyire engedjük ezt kontroll nélkül megtörténni.
A Kolon-tó sorsa ma nemcsak egy tó története, hanem a Homokhátságé: víz nélkül a táj emlékeinkben marad meg. A döntés arról, hogy visszafordítjuk-e a folyamatot, most születik – vízben és felelősségben.
->siteRenderer->imageSrc(null, 'https://crm.mtsz.org/msite/24/J5VKJS69CYF.jpg', 270, 366, '', '', false, false, '', '', false, 1, false);?>)
