Időutazás a pusztában – a Hortobágyi Vadasparkban jártunk

A híres kilenclyukú hídtól nem messze található vadasparkot kizárólag a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság buszával lehet megközelíteni, amely szezonban óránként indul a híd lábánál álló Pusztamúzeum elől.

A vadasparkba több sorompó és kapu nyitása után jutunk be, átkelünk a Hortobágy folyón, melynek egyik partján még a keskeny kis galériaerdő is megmaradt, és átmegyünk valami fura átjárón is. Mint később megtudom, ez a Texas-kapu, ami nem miattunk készült. Az egymástól szellős távolságra lefektetett fémcsövek a patás állatokat tartják vissza, ha esetleg szökni támadnak kedvük. Márpedig nagytestű patások itt vannak, de róluk kicsit később.

A keselyűk ma már ritka vendégek

A vadaspark a puszta közepén fekszik, hatalmas területen, természetes környezetben, a füves pusztát itt-ott erdőfoltok, kis tavacskák szakítják meg. Csobán Péter szakvezető kalauzol bennünket, aki az első röpde felé tartva máris mesélni kezd. „Itt azokat a fajokat mutatjuk be a látogatóknak, amelyek valaha előfordultak a Hortobágyon, viszont az ember megjelenésével teljesen eltűntek, vagy olyan helyekre szorultak vissza, amelyek emberi zavarástól mentesek. Az itteni állatgyűjtemény a nagyjából a 10 ezer évvel ezelőtti faunát rekonstruálja.”

Az első nagy röpdében fakó keselyűk élnek. Ez a faj az ember miatt már rég eltűnt innen. Napjainkban már csak kóbor egyedek jönnek át olykor a horvát és a szerb fészkelő területekről, ahogy az például pár napja is történt. A gond az, hogy itt ma már nincs megfelelő táplálék számukra. „A Hortobágy régen kiváló táplálkozó terület volt a keselyűk számára, hisz éltek itt nagytestű patások, majd az ember is hozta magával a legelő állatokat. A vadászat, a mérgezések és az állatgyógyászatban alkalmazott antibiotikumok túlzott használata miatt azonban a keselyűk száma egész Európában drasztikusan csökkent.”

A Hortobágyon táplálkozó keselyűk persze nem itt fészkeltek a pusztában, hisz ezek a madarak magas sziklaperemeken költenek. A környéken a Tordai-hasadékban volt legközelebb kolónia, és madarak egy nap alatt akár többször is meg tudták tenni a fészkelő-és a táplálkozóhely közötti hatalmas távolságot.

A röpdében tíz keselyű él, köztük egy fiatal madár, amely folyamatosan hallatja táplálékkérő hangját. Áprilisban kelt ki, de nem itt, mivel a szülők tapasztalatlanok voltak, félő volt, hogy a tojás megsérül, ezért a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóságának a segítségét kérték a tojás keltetésében. A fióka nemét egyelőre nem tudják, mert a fakó keselyűknél csak a tollból nyert DNS- mintából lehet megállapítani az egyedek nemét. A tízes csapatban a fiatal madár egyelőre a ranglétra alján helyezkedik el, és szó szerint is a létra alján ácsorog, mert még nem tud repülni, egyelőre csak mászkál a faágakon.

A lehető legnagyobb tér az állatoknak

A szomszédos röpdében egy idős rétisas tojó kiabál, jelzi, hogy ez itt az ő területe. A sérült madarat sajnos már nem lehet visszaengedni természetbe.

– mondja Péter, látva sajnálkozó ábrázatomat.

A parkban több olyan ragadozó madár is él, amely azért sérült meg, mert elektromos vezetéknek repült. Ezen a környéken azonban ez már szerencsére nem történhet meg, mert ritka kivételként az országban, itt mindenhol a föld alá vitték a vezetékeket.

A szemközti kifutóban három vaddisznó figyel bennünket. A kifutó egyik részén nem kerítéssel, hanem egy átlátszó üvegfallal vagyunk csak elválasztva tőlük. Ahogy szemtől szemben állunk egymással, elképzelem azt, milyen lenne ez a helyzet, ha mondjuk, egy erdőben lennénk, elválasztó fal nélkül. Hát, lehet, hogy ezt inkább kihagynám.

Jó látni, hogy itt az állatok többsége a szokásosnál nagyobb kifutóban és röpdében van. Mint például a vadaspark két gyönyörű hím farkasa, amelyek alomtestvérek és már 13 évesek. A vadaspark megálmodóinak az volt a célja, hogy a lehető legnagyobb tereket adják az állatoknak. A Malomházi bemutatóterületen, ahol most vagyunk, hajdan Debrecen vízimalmai működtek. A vadasparkot ma is természetes élőhelyek, erdők, szikes puszták, mocsaras, vizes területek veszik körül, olyan élőhelyek, amelyek a mai napig meghatározzák a Hortobágy arculatát.

Mici és a rokonok

Miközben az egyik kifutótól sétálunk a másikig, egyszer csak hozzánk csapódik egy cirmos macska. „Ő Mici, a rágcsálóirtásért felelős munkatárs”— mutatja be Péter nevetve újdonsült kísérőnket. „Kicsit vadmacskás külseje van” – jegyzem meg, mire Péter csak csóválja a fejét, és azt mondja. „Mindjárt meglátjátok, milyen egy igazi vadmacska.”

Beérünk a tölgyfaligetbe, ahol az erdőlakó madarakat és emlősöket lehet látni. A tölgyesben néhány éve egy varjúkolónia telepedett meg, most is nagy hanggal kárognak körülöttünk. Fészkeikben idén már két pár kékvércse is költött.

A vadmacskák, anya és lánya, meglepően aktívak, nem csoda, épp etetés idején járunk. Most már szembetűnő a különbség Micike és a vadmacskák között, amelyek jóval nagyobb termetűek, a farkuk sokkal vastagabb, tekintetük is vadabb, mint a házi macskáké. Sokkal kimértebbek, óvatosabbak, valahogy tekintélyt parancsolóbb az egész megjelenésük és a viselkedésük.

A vadmacskák és a házi macskák a természetben is összefutnak, sőt kereszteződnek is, ami komoly probléma a vadmacska jövőjére nézve. Ráadásul a hibridek nem igazán különíthetők el a tiszta vonalú egyedektől, csak a DNS mintából lehet ezt egyértelműen megállapítani.

Vadlovak között

A vadasparkban két állatfajra különösen nagy fókusz esik, ezek egyike a Przewalski-ló, amelynek két képviselőjét közelről is láthatjuk. Ők Virgonc és Uriel, két herélt csődör. Könnyű őket megkülönböztetni, mert Urielnek egy genetikai hiba miatt, kék szeme van.

A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság felügyelete alatt egy közel 300 egyedes populáció él. A világállomány összesen 2000 egyedre tehető, ebből 600 ló Mongóliában él vad körülmények között.

A Przewalski-ló a háziló legközelebbi rokona, egymással szaporodni is tudnak, sőt az utódok is képesek tovább szaporodni. A Przewalski-ló a 20. században pusztult ki a vadonból, az utolsó vadon élő példányt az 1960-as években látták. A jelenlegi világállomány egy tenyészprogramnak köszönhető, amelynek alapját 12 európai és észak-amerikai állatkert fogságban tartott egyedei jelentették.

A vadasparkban – Virgonc és Uriel mellett – egy kisebb csapatot láthatnak a látogatók, az állatok többsége a közeli pentezugi vadlórezervátumban él. Ez egy látogatóktól elzárt, 3000 hektáros terület, ahol félvad körülmények között élnek a lovak. A velük foglalkozó kutatókon kívül más csak külön engedéllyel léphet ide be.

Vannak olyan vélemények, amelyek szerint a Przewalski-lovak a szó szoros értelemben nem vadlovak. Egy 2018-as amerikai kutatás szerint például arra jutott, hogy azok valójában a Kazahsztán területén 5500 éve élt botaji nép háziasított lovainak leszármazottai. Ez az álláspont azonban nem teljeskörűen elfogadott szakmai körökben.

Ősi, de közben mégsem

Ahogy a magaslesről kémleljük az előttünk elterülő hatalmas pusztát, Péter lelkesen mesél a lovakról. Nem ez az első munkahelye, ahol állatokkal foglalkozott, korábban élt például Máltán és Hollandiában is, ahol tengeri akváriumban és fókamentő központban dolgozott.

A lovak közül most csak kettőt látunk, egy anyát és lányát, őket ugyanis elzavarta a csoportot vezető csődör. Azóta külön utakon járnak, és inkább a velük együtt legelésző hatalmas marhákat követik. Ezek a fekete óriások a rekonstruált őstulkok, amelyek tenyésztése szintén hangsúlyos itt Hortobágyon.

Az őstulok a ma ismert háziasított marhafajták őse. Európa legnagyobb termetű növényevő állata volt, még a ma élő európai bölénynél is nagyobb volt.

Az 1920-30-as években, két német állatkert igazgató Heinz és Lutz Heck kísérletet tettek arra, hogy visszakeresztezzék az őstulkot, ősi jellegekkel bíró marha fajták keresztezésével. Az így létrejött Heck marhák vagy rekonstruált őstulkok leginkább küllemben emlékeztetnek arra, milyen lehetett egykor az őstulok, és persze abban, hogy jól bírják a ridegtartást, nem szorulnak az emberre. Vagyis olyanok, mintha azok lennének, de ahogy ősi jellegű kutyafajtákból sem lehet farkast létrehozni, úgy a 17. században kihalt őstulkot sem lehet feltámasztani.

Bár tudom, hogy ezek az állatok alig 100 éves múltra tekintenek vissza, megjelenésükben, háttérben a sárguló pusztával, az ide-oda cikázó seregélyekkel, mégis a messzi-messzi múltat idézi a látvány.

Szafari a pusztában

A vadasparknak létezik egy „Extra szafari” elnevezésű programja, amelynek során egy terepjáróval beviszik a látogatókat az állatok közé. Épp úgy, mint Afrikában, csak itt nem zebrák és zsiráfok sétálgatnak körülöttünk a szavannán, hanem vadlovak és rekonstruált őstulkok a pusztában. Sajnos, mi ezt, technikai okok miatt nem tudtuk kipróbálni, de legközelebb, ha erre járunk, mindenképpen bepótoljuk.

A vadasparkban érdemes megnézni a Malomháza élővilága című kiállítást is, ahol a Kárpát-medence 10 ezer évvel ezelőtti arcát idézik meg a kiállított régészeti leletek. Láthatunk például vadló, vadszamár és őstulok csontvázakat, és olvashatunk arról is, hogy a Kárpát-medencében, például Tiszaföldvár és Tiszalúc környékén, az i.e. 3500-2500 közötti időszakból származó oroszlán-leleteket is találtak

A vadaspark közelében még számos érdekes programlehetőség akad. Ezek látogatási szabályairól, nyitvatartásáról a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság honlapján és Facebook-oldalán lehet tájékozódni. Arra azonban itt is felhívjuk a figyelmet, hogy a Hortobágyi Vadaspark csak védettségi igazolvány felmutatásával látogatható.

A cikk 2020 szeptemberében jelent meg először.