Időutazás egy sosemvolt faluban

Nemrég Nyíregyházán jártam, hogy egy könnyed sétát tegyek a Sóstói-erdőben, útközben pedig betértem a Sóstói Múzeumfaluba, ahol végül több órán keresztül nézelődtem. A fogadóépületen áthaladva nagyszüleink, déd- és ükszüleink világába cseppenünk, ahol az idő lelassul, őseink emlékei pedig megelevenednek.

A bejáratnál már várt rám a skanzen egyik munkatársa, Kácsor-Ignácz Gabriella, hogy körbevezessen a „sosemvolt” faluban. Így nevezte, hiszen bár minden porta lakóháza és gazdasági épülete valós élettér volt egykor, ezek így együtt egy faluban sosem létezhettek.

Az 1979-ben megnyitott Sóstói Múzeumfaluban Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye népi építészetét gyűjtötték össze, mégpedig úgy, hogy valódi portákat telepítettek át ide, lakóházastul, csűröstül, ólastul, tyúk- és galambházastul, sőt, még a kapukon át is az egykor élő lakók jöttek-mentek. Az épületeket az eredeti helyszíneken lebontották, majd újra felépítették itt, Nyíregyháza északi szélén, hogy egy hagyományos magyar falu képében újra életre keljenek.

De minden olyan, közösségi élethez kapcsolódó épületet is megtalálunk, ami nem hiányozhat egy faluból, mint például a templom, az iskola, a szatócsbolt, a kocsma vagy a patika. Van itt kovácsműhely, nyomda és mindenféle kismesterség műhelye, sőt, még temető is. Utóbbi olyan formában, amilyennel biztosan nem találkozhatunk máshol, hiszen ebben a temetőben a megyében élő különböző felekezetek mindegyike kapott egy kis területet, és az egyik legérdekesebb temetkezési szokást is megnézhetjük itt, a szatmárcsekei „csónak” alakú fejfákat.

A Nagyhódosról származó temetőcsősz háza körül gyógynövénykert található, az épületbe belépve pedig a szárított gyógynövényektől illatoznak a szobák. Péntekenként és a jeles napokon gyógynövényekből készült teákat kóstolhatunk ezen a portán, de minden napra akad egy-egy érdekes mesterség, amelyet a skanzen különböző helyszínein mutatnak be, és akár ki is próbálhatunk, mint például a fazekasság, a szövés, a nemezelés, vagy épp a gyertyamártás, sőt, még azt is megmutatják, miként végezték régen az asszonyok, lányok a nagymosást.

A porták nemcsak azért különböznek egymástól, mert más vidékről származnak, hanem azért is, mert az épületek felépítése, mérete, kimunkálása, a berendezés, sőt még a kapu is megmutatja, vajon szegényebb vagy módosabb család lakta-e egykor.

A Jánkmajtisról származó házban például egy középparaszti nagycsalád lakott, a berendezés az 1910-20-as évekbeli lakáskörülményeiket mutatja be. Az udvarban többek közt találhatunk Vámosorosziból származó magtárat és sütőházat is, hátul pedig egy hatalmas csűrt húztak fel, amelyet Túristvándiból telepítettek át.

A csűrben a megye értékeivel ismerkedhetünk meg a kastélyoktól, templomoktól kezdve a szatmári szilvalekvárig, a beregi keresztszemes hímzéstől az ajaki lakodalomig, de úgy alakították ki ezt a teret, hogy közösségi eseményeknek is helyet tudjon adni, például táncprogramokra is alkalmas. Természetesen nem hip-hopot nyomnak, hanem néptáncot ropnak a csűr deszkáin, és régi táncos szokások elevenednek meg. Emellett a jánkmajtisi porta húsvétkor locsolóudvarrá változik, ahol a bevállalós lányok akár hagyományos locsolást is kaphatnak – persze nem árt, ha készülnek váltóruhával –, a legények pedig csak akkor locsolhatnak, ha egy szép verset elszavalnak.

A szomszédos, tiszabecsi porta hátsó épületében a szatmári kenderfeldolgozással ismerkedhetünk meg, és szembesülhetünk azzal, hogy egykor mennyi munkával járt az, hogy beletörölhessük a kezünket egy vászontörölközőbe. A feldolgozás minden fázisa bemutatkozik, többek között kiderül, mi az a szöszcsinálás, de a fonó életébe is bepillantás nyerhetünk, amely a munka mellett a társas összejövetel színtere volt. Ez volt az a hely, ahol a fiatalok hivatalosan is találkozhattak, és ahogy vezetőm, Gabriella mesélte, a fonás mellett más „érdekes dolgok” is történhettek itt. Persze az édesanyák gyakran ellenőrizték a lányokat a fonóban, hogy a munka is menjen, hiszen akkoriban a dolgos lányok voltak a kelendők, a lustaság nem volt vonzó a legényeknek.

Gabriella különösen szívén viseli ezt a kiállítást, hiszen a fonó életét saját tánccsoportja, a Margaréta együttes mutatja be. A skanzenben felvett jeleneteket a látogatók itt visszanézhetik, és olyan érdekes dolgokról is lehull a lepel, mint az orsólopás. Az orsóra tekert kenderfonalakat olykor a legények ellopták, amit csak valamiért cserébe válthattak ki a lányok, ami általában egy csók volt, vagy netán kettő, esetleg három. Persze az is előfordult, hogy a csókot valakinek nem szívesen adták a lányok, így a legénynek azt is lopnia kellett.

A múzeumfaluban a tarpai portán találhatjuk az egyetlen bádogtetős házat, amely szó szerint is kiemelkedik a többi lakóház közül, hiszen magas kőlábazatra emelték, a tornácra így lépcsőn jutunk fel, amelyen óvatosan lépkedjünk.

Lakói a berendezés szerint polgári életmódot folytattak, bár a nemesi stílus mellett a paraszti életmód is felfedezhető a szobákban. A magasra emelt épület nemcsak a tehetősséget mutatta, hanem a praktikumot is szolgálta, hiszen így védekeztek a gyakran érkező árvizek ellen.

A kállósemjéni porta egyik melléképületében végérvényesen pontot tehetünk arra a kérdésre, hogy mi a csudát készít a bodnár, és mit a kádár. Egy helyiségben tudhatunk meg mindent a kerékgyártásról és a hordókészítésről, a rengeteg szerszám és késztermék mellett pedig számos „Tudtad-e” kérdés segít a játékos tanulásban.

És ha már tanulás, akkor mindenképp essen szó az iskoláról is, amelynek épületét Barabásról telepítették át. Ez az egyik olyan helyszín, amely garantáltan emlékezetes marad, főleg a gyerekeknek. Az egyik osztályterem ugyanis életre kel, mégpedig az ide érkező iskoláscsoportok nagy örömére. Az Üri (Üzenet régi iskolámból) foglalkozásra korabeli kosztümben és hajjal várja a tanítónő a nebulókat kis csengőjével és nádpálcájával.

Persze a gyerekek tudják, hogy ez csupán egy időutazás, egy játék, és a bemutató óra része, de Gabriella elmondása szerint sokszor olyan rend és fegyelem van az iskolateremben, hogy úgy kell kiprovokálniuk, hogy valaki rosszalkodjon már végre.

A faluközpont éke a paticsfalas református templom és a fából készült harangtorony, amelyek a többi épülettel ellentétben rekonstrukciók. Előbbi eredetije a ma Kárpátaljához tartozó Kisdobronyban állt, a 15 méter magas harangtornyot pedig egy 1937-ig létezett tivadari torony alapján rekonstruálták. A templomba sajnos én most nem jutottam be, mert épp felújítják a padlózatát és a padozatát, de ezek a munkálatok ugyanúgy hozzátartoznak egy élő falu mindennapjaihoz, hiszen mindig akad valami munka a porták körül, hol egy felújítandó háztető, egy javítandó falszakasz vagy kerítés.

Az új kenyér ünnepén a faluközpontban található, náddal fedett matolcsi szárazmalom is elindul, a kerengősátorban egy ló hajtja meg a hatalmas kereket. Olykor a garatra is felöntenek, ami nem azt jelenti, hogy mindenki lerészegedik ilyenkor, régen ezt csak a molnárok csinálták. No nem az ivást, hanem a gabona garatba öntését, ugyanis garatnak hívják a malom felső részét, amelynek fent széles nyílása van és lefelé beszűkül. Erre mondták azt egykor, hogy a molnár felönt a garatra.

A faluközpont elengedhetetlen elemei a kocsma és a szatócsbolt, mindkettőt Barabás községből hozták ide. A boltban az 1930-as, 40-es évek hangulata köszön vissza, és minden szükséges árucikk megtalálható itt a textiltől a gyufáig. A polcokon díszes árudobozok sorakoznak, a polcok alatti rekeszes ládákban kimérős portékák várják a képzeletbeli vásárlókat, van itt korabeli jégszekrény, édességautomata, rengeteg reklámtábla, az egyik sarokban pedig rőfös és rövidáru részleg is. A kocsma a valóságban is üzemel, ezt alakították át ajándékbolttá, ahol frissítők és helyi kézműves termékek is vásárolhatóak.

A boltok mellett találhatjuk a borbélyműhelyt, azaz a fodrászatot, és ha már kicsinosították a vendégeket, akár a szomszédos fényképész műtermébe is átugorhattak, hogy megörökíthessék magukat az jövő számára.

A skanzen műhelysorán bekukkanthatunk egy korabeli patikába, de van itt úri szabóság, kalapos, suszter és mézeskalácsos műhely is.

A kovácsműhely viszont egy külön épületben kapott helyet, ahol rendszeresen tartanak bemutatókat. Kérdésemre, hogy vajon a kovácsmesterséget manapság már csak az idősebbek űzik-e, Gabriella megnyugtató választ adott, szerencsére vannak fiatal kovácsok is. Ezzel egy érdekes dologra hívta fel a figyelmem, hiszen egy régi mesterség akkor él tovább, ha az a jelenben is alkalmazható, hasznosítható tárgyakat készít. Persze mondhatnánk, hogy cipőt is hord mindenki, de az a tömegigény, amely e téren megjelenik a mai korban, nem kiszolgálható a hagyományos susztermesterség által, ahol minden darabot egyesével, gépek nélkül, kézzel készítettek.

A megye népviselete nagyon hamar eltűnt, amelynek oka egyrészt az ipar és a városközpontok fejlődése, másrészt, hogy a múlt század elején akár 9-10 gyermek is lehetett egy családban, így öltöztetni is könnyebb volt őket a gyári termékekkel. Ezért is érdekes és különleges az a kiállítás, amely az újlétai uradalmi magtár épületének középső szintjén kapott helyet, ahol ajaki női öltözeteket láthatunk az 1950-es évekből.

Ez a Rétköz tájegységről származó öltözet azért híres, mert az 1950-es években, amikor megkezdődött a megye népviseleteinek gyűjtése, akkor az ajaki még hordott viselet volt, így még ezt sikerült időben megfogni, és eredeti ruhadarabokat megőrizni az utókornak. A többi kistáj viseletét már csak fotókról tudták tanulmányozni és rekonstruálni.

A magtárba pedig nemcsak a ruhák miatt érdemes betérni, hanem azért a sok-sok összegyűjtött tárgyért, amit itt tárolnak. Nem tévedés a szóhasználat, ugyanis ide belépve olyan, mintha egy kiállítás és egy múzeumi raktár érdekes elegyébe cseppennénk. A a vitrinek alatti fiókokba bekukkantva pedig további kincseket találhatunk, a színes fiókok tartalmát ráadásul kézbe is vehetjük.

Nem lenne teljes a skanzen bemutatása, ha kihagynám a tirpák portát. Ha valamiről, akkor a megye e jellegzetes népcsoportjáról biztosan mindenki hallott már. Ez a porta ráadásul azért is megemlítendő, mert hatalmas udvara a jeles napokon megelevenedik, például a Pásztorünnepen, amikor a pásztorkultúra kerül bemutatásra. Ilyenkor van itt csikós bemutató, bőrművesség, pásztorételek kóstolója, és szó esik a felelős állattartásról is.

A skanzenben több portán láthatunk galambdúcokat, így a tirpák udvaron is találunk egy bádogtetejű verziót. A korabeli „étlapokon” a galamb is szerepelt, a tirpákoknál az ünnepi étkezésben volt fontos szerepe a galambhúsnak. De más állatokat is tartottak e ház egykori lakói, ami a jelenben is megelevenedik, ugyanis a baromfiudvarban tyúkok és kakasok kapirgálnak, és ha jól láttam, birkák is élnek a gazdasági udvaron.

A múzeumfalu rengeteg érdekessége közül az egyik kedvencem lett a cigánykunyhók bemutatóhelye, ahol egymás mellett láthatunk három háztípust, amelyek egyértelműen mutatják lakóik anyagi helyzetét. A házak mindegyike rekonstrukció, eredetijük a Dél-Nyírségben állt. Mindenki beleshet egy eredeti putriba is, am érdekes módon nem a legszegényebb a három épület közül. A legegyszerűbb ugyanis az egyhelyiséges, földbe vájt építmény.

Ezt követi a „rangsorban” a putri, amelynek szintén egy helyisége van, de ez a ház már teljesen a földfelszín fölé épült és sárból tapasztották. Adta is magát, hogy itt kapjon helyet egy vályogvetést bemutató kiállítás. E két ház igen szegényes, és az ilyen házakban élők általában a parasztság által kiselejtezett bútorokkal rendezték be.

Mindenképp ajánlom a még november végéig látható egyik időszaki kiállítást, amelyet a Luby Margit Emlékév kapcsán rendeztek be a jármi kisnemesi kúriában. Már a címe is sokatmondó: „Ha igézet fogja...”. A babonák, hiedelmek és mágia szerelmesei itt bizony csemegézhetnek, de mindenki számára tartogat meghökkentő érdekességeket is. A Nagyaron született pedagógus és néprajzkutató Luby Margit szatmári gyűjtéseiből kapunk itt egy csokorra valót, rajzok, korabeli fényképek és interaktív elemek segítenek megidézni a kor fura szokásait, amelyben nagyon is hittek.

Régi fényképen láthatjuk például, miként füstölnek egy csecsemőt, amelyet szemmel vertek, egy fiókos szekrényben pedig számtalan betegségre találhatunk ilyen-olyan megoldásokat, például a hideglelést bizton gyógyíthatjuk akkor, ha eleven levelibékát dugunk a keblünkbe, másik megoldás esetleg, ha porrá tört emberi koponyát keverünk a teánkba. Az egészen elképesztő procedúrák mellett azért volt jó pár valóban működő gyógymód is akkoriban, amelyek alapját főként a gyógynövények adták, az ezzel való gyógyítást pedig a füves- és kenőasszonyok végezték.

Ha pedig még messzebb repülnék vissza az időben, akkor az uradalmi Magtár mögötti területen egy Árpád-kori településrészen is bóklászhatunk, ahol a 10-13. század jellegzetes háztípusait és egyéb építményeit ismerhetjük meg.

Képtelenség felsorolni azt a sok érdekességet, amellyel a Sóstói Skanzenben várják az érdeklődőket, érdemes akár egy napot is rászánni, főleg, ha a jeles napok valamelyikén érkezünk. Ha tehetjük, akkor először mindenképp vezetéssel menjünk körbe, mert így még érthetőbbé válnak a házak és tárgyak, és sokkal több érdekességet tudhatunk meg. Aztán akár egyedül is nézelődhetünk, de legyünk kíváncsiak és nyitottak, lassuljunk le és élvezzük az időutazást.

A Sóstói Múzeumfalu nyitvatartásáról és a jegyárakról a skanzen weboldalán találtok részletes információkat.