Kell-e pánikolni Budapest egyik legfontosabb természetvédelmi területe miatt?

„A fővárosi védettségű természetvédelmi övezet tele növényritkaságokkal, gazdag madárvilággal Budapest egyik legháborítatlanabb vizes élőhelye” – olvastam a neten, ezért enyhén szólva meglepődtem, amikor a Merzse-mocsárhoz érve Shrek helyett csak egy rakás szúnyoggal és lócitrommal találkoztam. Hogy a kiszáradás csak a tavalyi aszálynak vagy a nyári kánikulának köszönhető, esetleg a végleges állapot, azt laikus szemlélődőként első blikkre nem sikerült eldöntenem, azt viszont rögtön megállapítottam, hogy talán nem az augusztus eleje a legmegfelelőbb időpont a Liszt Ferenc Repülőtér szomszédságában elterülő Merzse-mocsár meglátogatására.

Aki még is hasonlóra vetemedne, annak néhány praktikus jó tanács: ha a főváros felől érkezel vonattal, Rákoskert megállónál leszállva indulj balra, a sínek mellett vezető kis ösvényen, és innen fordulj rá a jobb kéz felől húzódó hosszú és poros Lapos dűlőre, ami elvezet a tanösvény kezdőállomásáig. A második tippem, hogy mindenképp hozz magaddal valamilyen fejfedőt, és a harmadik: ne feledkezz meg a szúnyogriasztóról (úgy, mint én)! Leégni és sok kis piros, viszkető dudort szerezni ez alatt a 7-8 kilométeres séta alatt is bőséggel lehet, ezt tanúsíthatom.

No, de vissza a kiindulópontra: a tanösvényt jelző békafelfestéseket már a vasútállomás környékén megtalálod, de teljesen felesleges kerülőt tenned és bemenned a házak közé, hiába indul hivatalosan innen a tanösvény, mert itt még az égvilágon semmiféle látnivaló nincs. Hacsak nem számoljuk azt az ütött-kopott információs táblát, amiről kiderül, hogy a mocsár már többször kiszáradt az utóbbi évtizedek folyamán az emberi tevékenység és az aszály miatt, amit az önkormányzat mindig igyekezett helyrehozni. Vajon ezúttal is erről lesz szó?

A növénytársulásokon szintén a kiszáradás, illetve a gyomosodás jelei mutatkoznak meg – írják, és ez a helyzet a tábla állítása óta minden bizonnyal csak fokozódott. Mindenesetre a nádas, a magassásos, a bokorfüzes, a fűz-nyár ligeterdő és a kékperjés láprét is megtalálható itt, olyan védett növényekkel, mint a budai imola, a közönséges rence vagy a mocsári kosbor. Madárfajok tekintetében a terület nem olyan gazdag, mint a 16. kerületben található Naplás-tó (amiben viszont szerencsére most is van víz, és ebben a cikkben mutattuk be nektek), de azért jó néhány jelentős faj él itt is, például barna rétihéják vagy kis őrgébicsek. A zöld gyíkok rendkívül nagy számban képviseltetik magukat, szinte egyfolytában surrog az avar az iszkoló hüllők nyomán. Ne feledkezzünk meg a tanösvényt jelölő békákról sem: belőlük is jó néhány él a területen a levelibékától kezdve a vöröshasú unkán át a barna varangyig.

Mit látni most a madármegfigyelő toronyból?

A tanösvény izgalmasabb része a már említett Lapos dűlő végén kezdődik, ahol ne dőljünk be a táblák sorrendjének, és ne a harmadik ilyen irányába induljunk tovább, hanem vessük be magunkat az erdőbe a második tájékoztató tábla mellett. Erről derül ki egyébként, hogy a 27 hektáros védett terület három részből áll – Nagy-Merzse, Kis-Merzse és Gyolcs-rét –, és egy fotón azt is láthatjuk, mennyivel pofásabb a Merzse, amikor víz is van benne.

A főváros legnagyobb összefüggő nádasát a Nagy-Merzsén találjuk – írja a tábla –, ami – kapaszkodjunk meg – rendszeresen kiszárad rövidebb-hosszabb időre, a Kis-Merzse azonban minden tavasszal feltelik vízzel. Természetvédelmi okokból oda nem vezet el a tanösvény, csupán elhalad mellette.

Vigyázz, a kétszintes kilátó második lépcsősora sokkal meredekebb, de ha már fent vagy, megkapó látvány tárul eléd, még így, víz híján is. Kíváncsi lennék, hová húzódnak ilyenkor a vízi madarak, mert egyébként a környéken számos faj megtalálható lenne a vízityúktól kezdve a nádirigón keresztül a bölömbikáig és a récékig. A réten és az erdőben fácán, fogoly, gyurgyalag, búbos banka, fülemüle élnek, hogy csak néhányat említsek. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület nem kevés, összesen 175 madárfajt regisztrált a területen.

Vendégmarasztaló por

Ma már nehéz elképzelni, de állítólag nem is olyan régen, mindössze 150 évvel ezelőtt Pest egy nagy mocsárvidék volt, amiből mára csak a Naplás-tó, a soroksári láp és a Felsőrákosi-rétek maradt, meg hát a Merzse, ami ki tudja, mocsár-e még egyáltalán – morfondírozok, miközben hatalmas robajra leszek figyelmes. No, igen, ha háborítatlan és csendes erdei sétára vágyunk, nem feltétlenül ez a mi terepünk. A repülőtér ugyanis olyan közel van, hogy néhány percenként hallhatjuk a felszálló gépek zaját, ami ugyan engem nem zavart, de megértem, ha valaki a természetben nem pont erre vágyik.

Mindezt leszámítva, egy kiadós sétára azért alkalmas a terep, de hatalmas izgalmakra ne számítsunk. Ahogy elhagyjuk a tornyot, a tanösvény kissé egyhangúvá válik, és még csak sietni sem lehet igazán, a süppedős, finom poros úton néha olyan, mintha visszafelé haladnánk, hiába kapkodjuk a lábunkat.

Útközben olvashatunk a tájidegen fajokról, amelyek a Merzsét veszélyeztetik, az akácos-fehérnyaras telepítésekről, illetve a többi olyan tényezőről is, amelyek negatív hatással vannak a mocsárra: ilyen többek között a szemetelés, bár ennek szerencsére most nyomát sem látom. Az erdők kivágása és az orvvadászat szintén előfordul a fővárosban is, az egyik tábla szerint minden évben találnak illegális csapdákat és hurkokat az erdő rejtekében.

A Gyolcs-rétet elérve – ha eléggé csendesek és türelmesek vagyunk – állítólag például szajkóval vagy erdei pinttyel is találkozhatunk. A mogyorós pele viszont ritkán kerül szem elé, pedig itt él az egyik legerősebb állománya a fővárosban. A Kis-Merzse felé közeledve átvágok a réten, de persze, ahogy már említettem, a háborítatlan 10 hektáros mocsárhoz innen nem vezet út.

Mezővédő erdősáv jön, ami arra szolgál, hogy a mezőgazdasági területeket megóvja a széltől és a kiszáradástól. Lassan egy kukoricás mellé érek, és itt teszem meg az utolsó kilométereket a tanösvényen, majd visszakanyarodok a vasútállomás felé.

Mi lesz a Merzsével?

Az utolsó táblák egyikén olvashatunk a mocsár vízutánpótlásáról is. Az önkormányzat kiépített és évekig használt egy fúrt kutas rendszert, ami végül elöregedett, és azóta leállt a mesterséges vízpótlás. Korszerűsítés után kívánatos lenne az újraindítása – olvasható a táblán, ami azért leszögezi: egy mocsár életében természetes az időszakos kiszáradás, a Merzse esetében azonban az átalakított vízgyűjtő miatt ez a jelenség az átlagosnál sűrűbben fordul elő és hosszabb ideig tart.

A kérdés nem hagyott nyugodni, ezért megkerestem a Magyar Madártani Egyesület elnökét, Bajor Zoltánt, aki a Turista Magazin első látogatásakor kalauzolta kollégámat a mocsárnál, amiben akkor éppen volt víz. Zoltán megnyugtató választ adott a kérdéseimre: a kiszáradás teljesen érthető a tavalyi erős nyári aszály és az azt megelőző csapadékszegény tél miatt. A talajvizet csak hasonlóan nagy plusz csapadékhozam tudná visszatölteni – tudom meg tőle.

– magyarázza. Az tehát természetes sajátossága egy mocsárnak (hiszen nem tó), hogy időszakonként kiszárad.

Az élővilág miatt sem kell túlzottan aggódnunk. A Kis-Merzsében most is van némi víz, ide és a környező vizes élőhelyekre települnek át a vízi madarak, ahol néhány költési szezont azért át tudnak vészelni. „Az élővilág jól tud reagálni ezekre a szárazabb periódusokra. Persze ehhez az is kell, hogy azért néhány éven belül visszatérjen a víz” – összegzi Zoltán.

Pánikra tehát egyelőre semmi ok: még külön kezelésre sincs szükség, csak meg kell várni a csapadékosabb periódust, amikor visszatöltődhet a meder. A mostani már egy reménytelibb évnek tűnik ebből a szempontból, aztán meglátjuk, mit hoz a klímaváltozás…